"és a tizenkét kőműves te vagy"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 9. (551.) SZÁM — MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Molnos Lajos
Feltételezés
Igen, igen…
Petres László
„Egyetlen valóság van: az önmagadé” - Beszélgetés György Attila íróval, közíróval, a Székelyföld szerkesztőjével
György Attila
Elysium
Sebestyén Mihály
Eroica-zárvány
Szőcs István
Színházi szép újdonságok
Noszlopi Botond
A gyilkosság esztétikája
A torony lakója
Boér Tamás
Falusi lakoma
János
Domokos Johanna
Versek Chilf Marinak
Lászlóffy Csaba
Megérkezni valahova
Jancsó Miklós
Don Juanok alkonya
Tar Károly
Versei
László Noémi
Arról, ami arany, még ha nem is fénylik
Terényi Ede
ZE­NÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - A szakma hálójában
Hírek
 
Jancsó Miklós
Don Juanok alkonya
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 9. (551.) SZÁM — MÁJUS 10.

A történelem nagy nőcsábászai mindig is izgatták – nem csak a kortársak, de a későbbi korok történetíróinak, színpadi szerzőinek fantáziáját is. A híres-hírhedt Don Juan-legenda az évszázadok során sem veszített vonzerejéből: regények, színművek ihletője volt és ma is az a valamikori nagy csábító élete. A szerzők  többnyire meghagyják őt a spanyol környezetben, amelyben szerelmi tevékenységét kifejtette, majd a színjátéktípusok sokasodása és a filmművészet adta lehetőségekkel élve   kiszakították őt korból és  időből, modernizált formában, sikeres színpadi és filmadaptációkban mutatták be esemény- és asszonydús életét, különös, misztikus, mindenképpen ráfigyelést érdemlő, tanulságos erkölcsi üzenetet sugalló halálát.
Nem csupán az asszonyi szívekben, a világirodalomban is irigylésre méltó helyet verekedett-szerelmeskedett ki magának hősünk. Tirso de Molina (A sevillai szédelgő és a kővendég), Molière (Don Juan), Byron (Don Juan), Puskin (Don Juan kővendége), Mozart (Don Giovanni) stb. remekműveikben foglalkoztak annak a spanyol grandnak nem mindennapi személyével, aki köztudomásúan több mint ezer asszony szerelmét élvezte (1003 – l. Max Frisch), ártatlan lányokat csábított el, miközben egy spadassin játékos könynyedségével szúrta agyon az okvetetlenkedő férjeket, a megbecstelenített lányokért bosszút lihegő apákat, testvéreket. Ha egy kicsit jobban és alaposabban megvizsgáljuk ezt a legendát, rájövünk: egy élet kevés lett volna ahhoz a számos randevúhoz, botránysorozathoz stb., amit a mindenkori Don Juanoknak tulajdonítottak a meglódult fantáziájú csodálók és szenzációhajhászok.
Ha megpróbáljuk kihámozni a mondakörből a történelmi igazságot vagy annak bár egy részét, feltétlenül el kell fogadnunk Prosper Mérimée e tárgyban tett kijelentését: „Csupán Sevilla több don Juannal dicsekszik: de más városok is emlegetik a maguk don Juanját. Régebben mindegyiknek megvolt a maga külön legendája. Az idők folyamán ezek mind öszszeolvadtak.”  
„...a számtalan hős közül legalább kettőt világosan megkülönböztethetünk: az egyik don Juan Tenorio, akit köztudomásúlag egy kőszobor vitt el magával, a másik don Juan de Marana, aki egészen másképpen fejezte be életét” – írja a Lelkek a purgatóriumban (don Juan de Marana történetének) szerzője.
A don Juanok szerelmi életével ezúttal nem foglakozom (terjedelmi okokból sem), de halálukra mindenképpen érdemes egy pillantást vetnünk. Don Juan Tenoriót (Tirso de Molina, Molière, Puskin hősét) egy kőszobor rántja magával a pokolba, Prosper Mérimée don Juan de Marana grófja megbánja bűneit, mint szent ember fejezi be életét. Utolsó kívánsága, hogy a templom küszöbe alá temessék, sírjára pedig ezt a feliratot véssék: „Itt nyugszik a legrosszabb ember, aki valaha is élt e világon.”
Nem a megszokott fináléval zárja eredeti témaközelítésű remek komédiáját Max Frisch (Don Juan, avagy a geometria szerelmese). A komédia végén Utólagos gondolatok címszó alatt rendkívül érdekes eszmefuttatást közöl a mindenkori, de különösen az általa megalkotott Don Juanról. Nos, Max Frisch hőse szerelmes a geometriába. „Vágyódom a tiszta, a józan, a pontos után, barátom, s undorít az emberi hangulat mocsara. Sose kellett szégyenkeznem kör vagy háromszög miatt, gyomrom se fordult még föl egyiktől se” stb. De végzetét nem kerülheti el: a nők imádják, üldözik és ő nem élhet kedves geometriájának. Sőt, miután megszervezi saját pokolraszállását (micsoda remek szerzői ötlet!), el kell fogadnia  Miranda grófnő vendégszeretetét. És éli a hétköznapi, névtelen emberek szokványos szerelmi életét, melynek betetőzéseként – ó jaj, bukott don Juan-i sors! – egy őszi este vendéglátója, a szép  grófnő bejelenti: gyerekünk lesz... Max Frisch Don Juanja beáll a mindennapi férfiak, férjek tragikusan szürke sorába... De a legenda, a szédelgő színes-vonzó legendája tovább él Sevillában, hála a színháznak, ahol zsúfolt ház előtt játszszák  a bűnös Don Juan pokolraszállásának igaz és megszívlelendő történetét...
Vége-hossza nincs a nőcsábító kalandorok mítoszának (Casanova, Saint-Germain gróf stb.), de  bármilyen pontossággal próbálnánk a tiszteletreméltó névsort összeállítani, egy más vonatkozásban elhíresült történelmi személy mindenképpen kimaradna a nőfalók sorából.
És ez a valaki: III Richard. Igen, Shakespeare úr púpos-sánta nyomorék hőse, aki a színmű  kezdő monológjában elmondja magáról:
„S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzult, félig kész s idő előtt
Küldettem el e lélegző világba,
Bénán s idétlenül, hogy a kutyák
Megugatnak, ha bicegek előttük”
                   (Vas István fordítása)
Első olvastra meglepőnek tűnik, miszerint Gloster herceget, a későbbi III. Richardot a don Juanok irigylésre méltó sorában említem. De gondoljunk a királydráma I. felvonásának 2-ik színére, a Lady Anna és Gloster jelenetére. Ez a jelenet, állítom, a drámairodalom egyik legizgalmasabb „csábítás-jelenete”, amelynek végén Lady Anna, ha nem is mondja ki, de sejteti az „igent”.
Vizsgáljuk meg  említett helyen a színpadi helyzetet, jellemeket kicsit részletesebben.
Gloster megölte Edward herceget:
„A tág világban nem volt ilyen édes,
Gyönyörű úr, kit tékozolva formált
A természet erős, bölcs ifjúvá...”
– jellemzi áldozatát Gloster.
Kezdődik a jelenet.
Színre lép a férjét, Edward herceget gyászoló Lady Anna, nyitott koporsóban hozzák ura tetemét. „Lady Anna gyászban.” Az özvegy siratja a halottat és átkozza annak gyilkosát:
„Oly szörnyü sors verje a nyomorultat (...)
Amilyet póknak, varangynak kívánok
S a csúszómászók mérgezett fajának!” stb.
Jön Gloster, leállítja a halottas menetet. Halállal fenyegeti, aki nem engedelmeskedik. Anna megátkozza Glostert, aki bevallja, hogy az iránta érzett szerelem tette gyilkossá stb. A szerelmi vallomás  betetőzéseként Gloster átnyújtja kardját Annának: ám ölje meg, ha úgy akarja, mert szerelme nélkül nem tud élni...  Anna nem él a lehetőséggel.
„...habár kívánom halálodat, hóhérod nem leszek”.
Néhány replika után:
„Gloster: De mondd, remélhetek?
Anna: Hisz mindenki remél.
Gloster: Fogadd el gyűrűmet.
Anna: Ne várd, hogy én is adjak.
(Ujjára húzza a gyűrűt)”
Lady Anna eltávozik.
Gloster méltán fakad ki:
„Kértek már asszonyt ilyen hangulatban?
Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban?
Én nyertem, de nem tartom meg sokáig...”
Röviden ennyi a remekbe foglalt írott jelenet. Ennek hiteles, művészi életrekeltése a rendezés és a színész dolga. Igen ám, de nem olyan könnyű megtalálni, megfejteni és elhitető művészi formában elfogadtatni a nézővel Lady Anna jellemét: mi az, mitől átváltozik a fúriaként átkozódó özvegy férje gyilkosának már-már igent mondó asszonnyá – néhány rövid perc alatt? Mivel tudja Gloster őt – túl a „szövegen” – meghódítani? Mivel hat rá? Milyen démoni erő töltheti ki és teheti valószerűvé a szerzői párbeszédet?
Olyan kérdések ezek, amelyekre a előadáscsinálók meg kell találják a feleletet. Ha ez nem sikerül, a nagy szerelmi jelenet hiteltelenné válik. Nem nő fel a Shakespeare-i igazság-szintre – fogalmazhatnék közhelyszerűen.
A közelmúltban alkalmam volt két III. Richard-előadást megtekintenem. Az egyik a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása volt. Itt a rendező olyan formában oldotta meg a jelenetet, hogy Lady Annából egy „víg özvegyet” talált ki. Egy férjemuramat ásítva temető asszonyságot, aki, feltehetőleg az első hívó szóra, az ágyba siet. Ez is történt, nem lepett meg különösebben, hogy említett előadás során Gloster elcsavarta a hölgy amúgy is ingatag, rendezői elképzeléstől könnyen forgó fejecskéjét. A herceg kifakadása: „Kértek már asszonyt ilyen hangulatban...” ilyen formában naiv kamaszos dicsekvéssé és nem egy sátáni jellem ujjongásává kicsinyült.
A másik előadást, illetve filmet a tévé-ben vetítették. (Címe: Richard nyomában.) Al Pacino játszotta Richardot. A rendezés, az előadás bebizonyította, amit hiába próbált elfogadtatni az évek óta tartó meddő önmutagató színházi erőszakoskodás: igen, lehet klasszikusokat   modernül, izgalmasan (megtartva, kibontva a darab adta-igényelte katarzist)  színre és sikerre – közönségsikerre is – vinni a közérthető ség és közélvezhetőség íratlan-írott szabályainak betartásával.
Végre megláttam a nagy don Juant, Al Pacino Gloster hercegét Lady Anna és Gloster páros jelenetében. A taszító és mégis vonzó Karizmatikus Rosszat, ami erejével, magabiztosságával vált ki undort, iszonyatot, félelmet. És csodálatot. Majd szerelmet. Mint kígyó védtelen és lebűvölt áldozatához, úgy közeledett Lady Annához. Lady Anna pedig a férfi fizikai közelségétől megbabonázva, miként egy gyermeklány (hiszen az is, olyan fiatal és tapasztalatlan), aki először találkozik Férfival, elakadó lélegzettel próbál védekezni a glosteri hatás ellen. Hipnotizált áldozatként hagyja el a színt...
Milyen más hatást vált ki a nézőből ennek a Glosternek ördögi dicsekvése, milyen hitelesen hangzik a koporsó mellől elcsábított özvegy várható bukása felett érzett diadalmas kérkedés!
*
Hol vannak ma a valamikori kardos-köpenyes főnemes urak, grófok és hercegek, a hírhedt don Juanok? Az idő felettük is eljárt, jól bevált csábítási eszköztáruk ma már poros színpadi kellék. Asszonyi csókért immáron nem szükséges erkélyekre mászni, férjet, testvért, apát gyilkolni, kolostorból sem kell zivataros-villámló éjjel apácát szöktetni lopott pásztoróráért. Hamisan sem muszáj esküdözni, házassággal sem fontos immár szédelegni (no jó, leszámítva egy-két kényszerhelyzetet). Századunkban sokkal egyszerűbb és célratörőbb a don Juanok módszere.
Valamelyik tévécsatorna éjféli adásában bemutatott egy arab olajmágnást, aki hónapok óta már nem tudom, melyik kikötőben horgonyzó luxusjachtján élt. A hatalmas hajó mindennel el volt látva, ami gazdag ember szemének – szájának ingere. Sőt, gazdag úr egyéb testrészének ingere is kielégíttetett: a naponta hozzá szállított négy-hat hölgy személye biztosította, hogy az olajmágnás szerelmi élete ne váljon egyhangúvá. Fekete, barna, szőke, félvér asszonyok vonultak a jacht fedélzetén és tűntek el néhány órára az arab úr sejtelmes kajütjében. A szorgalmas személyzet pedig szállította a hölgyeket, a kívánt mennyiséget, minőséget és változatosságot.
Jöttek boldogan mosolyogva az asszonyok és lányok, vér sem folyt, féltékeny hódolók sem zavarták a szerelmi idillt. De ugyan miért is tették volna? Hiszen maguktól jöttek a lányok, asszonyok, és a modern don Juan készpénzben fizetett. És nagyon bőkezű úr volt...
Lám, a csábítás művészete is veszített varázsából, pénzkérdés lett az is, mint annyi más az életünkben. Aki viszont nem tudja megfizetni úgy, mint az arab úr, nos, számukra, számunkra maradnak a régi-új, többé-kevésbé bevált módszerek: kávézóba invitálás, közös hétvégi programok szervezése, virág és szóvirág stb. stb. stb. És a meggyőzés. Beszélni, beszélni rámenősen, élőszóban, telefonon, beszélni...
...abban a reményben, hogy létráramászás, városi alpinizmus helyett liften repülhetünk kedvesünk minket boldogító, ölelő karjaiba.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében