Ha az ember elszúrta, nem született T. S. Eliotnak, Nemes Nagy Ágnesnek, de mégiscsak van benne valamiféle poétikus imperatívusz, akkor kénytelen úgy beszélni a versről, ahogyan tud. Mert igaz, hogy még ha szeretünk könyvekkel bíbelődni, verset akkor is legtöbben egyre ritkábban olvasunk, ez azonban mégsem ment fel bennünket a kényszer alól: a versről beszélni kell.
De hogyan beszéljünk a versről? Mit tegyünk, ha azt szeretnénk, ne feltétlenül csak a kiválasztottakhoz, ne a tanítványokhoz, ne a beavatottakhoz szóljunk, bár nyilván kiválasztani, tanítani és beavatni szeretnénk, de nem bonctermi eszközökkel, hanem valahogyan úgy, ahogy a keresztvízzel teszi azt az illetékes személy? Veszélyes hasonlat, egy-kettőre megtörténhet, hogy a felszenteltek közössége kirekeszt bennünket, mert mi lesz, ha hirtelen mindenki úgy érzi: keresztelhet?
Pedig épp ez a legszebb Árkádiában: hogy ott, mondjuk így, mindenki keresztelhet. A fű fű, a birka birka, a pásztor pásztor és a dallam dallam, attól függetlenül, hogy mindeme teljesítményeket melyikük miféle bonyolult folyamatok révén éri el. Persze, nem mindegy, hogy a fű üde vagy száraz, a birka vígan bakalódik vagy alig áll a lábán, a pásztor birkáit vigyázza vagy mélabúsan hever egy bokor alatt, és nem mindegy, hogy tisztán vagy hamisan cseng a dallam.
De Árkádiában mindezek felől szabadon dönthet bárki. Persze, Árkádiában nincsenek nyomdák, kiadók, ösztöndíjak, irodalomtudományi iskolák, olvasási technikák és kritikai áramlatok. Nálunk viszont vannak, és attól tartok, mindezeknek köszönhetően Árkádiánk lassan úgy néz ki, mint egy jól menő szövőgyár, ahol minden fonaltípusnak, színárnyalatnak, termelői folyamatnak megvan a maga címkéje, gyártjuk a szövetet éjjel-nappal, szorgosan, terv szerint, de a végek ott roskadoznak a raktárban, a világot rég elárasztotta a textúra, a kutyának sem kell már.
Nos. A szövetrengeteg dacára, a magam botcsinálta módján szeretnék hírt adni arról, hogy mégis Árkádiában élünk. Akadnak olyanok, akik szeretik nevükön nevezni a dolgokat, merészelnek jóról és rosszról, elkárhozásról és üdvözülésről érthető, magyar nyelven beszélni. Sőt. Vannak, akik ezt annyira jól csinálják, hogy érthető beszédüket a felkentek is díjazzák, prózában például a Tehetséges Magyarországért Alapítvány Szépirodalmi Pályázatának első díjával, versben például József Attila-díjjal.
Szóval Árkádiában élünk, ahol Lövétei Lázár László többek között azon morfondírozik, mire elég egy „nagyverstelenített életmű” (nagyversek azok, amelyek, Lövétei szavaival élve, megbőgetik az embert) „holmi képzeletbeli irodalmi ítélőszék előtt”. Vagy hexameterbe szedi „hét kedvenc, világirodalmi mércével mérve is jelentős, erdélyi magyar” költője nevét: „Jékely, Szőcs, Kányádi, Szilágyi, Kovács, Dsida, Székely” és kicsit aggódik, nem fog-e Kányádi vagy KAF megsértődni amiatt, hogy „csak” harmadik, illetve ötödik helyen „jött ki” a hexameterben.
Tehát Árkádiában élünk, de még a leg-árkádiaibb polgárok is a „képzeletbeli irodalmi ítélőszék” tudatában írnak, illetve úgy érzik: talán nem mindegy, ki hányadik helyen jön ki a hexameterben. Árkádiában élünk, józan paraszti nyelven szólunk a számunkra legfontosabb dolgokról (jelen esetben versről), ám ebbe a baltával csipkézett diskurzusba mégis belecsúsznak olyasmik, hogy panegirisz, himnusz, epitáfium, epigramma, szapphói, alkaioszi strófa.
Ne legyünk álszentek: ahol élünk, az amolyan Árkádia-féle, ahogyan ezt Lövétei Lázár László negyedik, válogatott és új verseket közreadó kötetének címe is sugallja, de a dolog nem épp oly egyszerű, mint gondolnánk. Mert amellett, hogy rögzítjük a tobzódó natúrát, a bodzát, égert, borsikabokrot, baltacimost, a sáros hófoltot a kertben vagy a pacsirtadaltól zengő erdőt, létjogosultságunk, a „képzeletbeli irodalmi ítélőszék” előtti szereplésünk bizony nagymértékben a hagyományhoz a maga újításaival egyetemben kapcsolódó formai bravúrtól, a felhasznált képek közé ágyazott gondolattól, illetve a három összetevő egyensúlyától, hiteles egységétől függ.
Talán a képi, gondolati és formai elemek egysége és egyensúlya, a hagyományba illeszkedő, arra támaszkodó stílus mégis-egyedisége, az összetéveszthetetlen hang az, amit Lövétei indulásakor ígért, és újból igazolja: az ígéret nem légből kapott volt. Amit itt olvasunk, az a saját hang teremtéstörténete. Annak története, ahogyan a felszíni világ ágaiba – tócsába, teafőzőbe, trikóba, takaróba – kapaszkodva költő-Orfeuszunk megjárja Euridikéje, a „nagyvers” nyomában a költészet „alvilágát”, az elődeinek választott nagy halottak univerzumát, hogy onnan, szívsúlyát cipelve, diszkréten, de ellentmondást nem tűrve, diadalmasan, önnmagaként bukkanjon elő.
Amit itt olvasunk, az kicsit olyan is, mint valami izgalmas bűnügyi történet: kíváncsiak vagyunk, képes-e emberünk az önmagával, a sorssal, a semmivel és a fél szemmel esetleg félrenéző fennvalóval folytatott mégsem-beletörődő küzdelme után arra, hogy új utat találjon magának a kicsikart világban? És ami ebben a dologban a legjobb: ez nyilvánvalóan nem csupán bennünket érdekel – az ilyen értelemben leginkább érdekelt fél természetesen az említett ember maga: Lövétei Lázár László, a Két szék között szerzője, a Székelyföld irodalmi folyóirat szerkesztője.
Amit itt olvasunk, az Lövétei szavaival élve a „bónusz-évek” termése, a „válaszút csodája”, a „hallelujázó angyalok” kórusa, a tűkazalban megtalált széna. Magyarán szólva a negyedik kötet ott végződik, ahol az első kezdődött, csakhogy ez ugyanannak a játéknak immár magasabb szintje. Az ecloga-szinten mindnyájunk gyönyörűségére Lövétei Lázár László Laci bácsi-Lacikám-költővé vedlik, vagyis folytatja a Két szék közöttben felvállalt fájdalmas-furfangos formaközpontúságot, ezúttal – hexameterben.
De ahogyan korábban is az volt jellemző rá, hogy az ember a hétköznapinak nézett beszéd közepette egyszercsak döbbenten kapta fel a fejét, hogy vajon hányadik rímet hagyta ki, és melyik ritmuselem fölött siklott el a figyelme, most is mintha azt játszaná olvasóival a pajkosan halálkomoly Lövétei: mi mindent tud belegyömöszölni a hexameterbe anélkül, hogy ettől a sor íve megroppanna. És azt hiszem, itt kezdődik az, amikor a beavatatlan még épp, hogy érti a dolgot, míg a „látó” rég a hasát fogja a nevetéstől. És ahhoz, hogy ezt a nevető érzést minél többen átéljék, mégiscsak szükség van a fent említett árkádiai keresztvízre.
Mert hogyan másképpen tudnánk érzékeltetni, mi jó abban, ha „a kecskeszagú lájf ennyire fontos”, ha „tévések jönnek, vagy a Greenpeace”, „viszlát majd a szamóca-szezonban”, „fölveszlek feketén pakulárnak”, „Vagy ha zavarlak, húzok is innen...”, „és te se forszírozd sokat ezt az egész kalamajkát...”, „nincsen horgásztilalom már”, „szépen tőgyel a Hargita! holnap eső lesz”, „itt járt nálam a múltkor Lóbőr Berci barátom”, „s mennyit nyeltem azért, mert már húszéves a Fordom”, „és elküldtem párszor az Isten k...a f...ára!”, „de annyira csúf, hogy / egy komolyabb ló nem venné el tőle a cukrot”, „hánynom kellett, s végül már lefejeltem a tükröt...”, s mind így.
Persze, nem csupán erről a nevetős érzésről ismerszik meg Lövétei verse, én ezúttal mégis ezt emelném ki, hiszen a sokkal súlyosabb dolgokkal kapcsolatban eleget elmondtak már nálam sokkal súlyosabb irodalmi szereplők, akik méltán vélik úgy, Fried Istvánnal az élen, hogy Lövétei Lázár László költészete megkerülhetetlen. Nos, keresztvíz ide vagy oda, ennél én sem tudok jobbat kitalálni, mindössze annyit tennék hozzá: kikerülhetetlen, többféle értelemben is. Aki nem hiszi, járjon utána!
Lövétei Lázár László: Árkádia-féle. Erdélyi Híradó–Ráció Kiadó, Kolozsvár–Budapest, 2009.
