Olyan ez az állomás, mint rosszul megírt rémregény,
olajfoltos papírzacskók zörrennek a peremén,
az éjszaka állatait a zaj nem zavarja meg,
tudják jól, hogy nem itt pörög még feljebb a rettenet,
mert ez csak szokott feszültség, várakozás, néma lét,
éppen csak, hogy érinti a fenyegetés peremét,
és a veszély nagykabátja lebeg a peron felett,
amikor a mozgólépcsőn érkeznek az emberek.
De csak azok, akiknek már mélyebbre nem is lehet,
akik csakis itt találják meg a végső kezdetet,
amiről az eltűnt könyvben valaki így szónokol:
„Amikor eltűnik minden, megmarad a jó rokon,
az egyetlen, a kezdeti, rég ismert erős barát,
aki látja, mikor vágod magad alatt el a fát,
aki tudja tetteidnek vad következményeit,
és mielőtt bármi lenne: kapcsolatot létesít
a jövővel és a múlttal, hogy jól lásd az életed
elrohanni, messze tűnni felfénylő sínek felett.
És ha még a tanulságot nem sejted, megmondja más,
ez még nem a vég, csak kezdet, csak az első állomás,
a másként látott világnak ez csupán a pereme,
az utazás első szintje, nincs igazi neve se,
hiszen ide betévedhet az is, aki nem akar,
akit csak egy pillanatra lendített tovább a zaj,
ami ott süvölt a mélység örök sínpárja felett –
nézd például azt az embert, vén kamasz vagy gyermeteg
nyugdíjas, ki önmagának osztja épp az elveket,
hogy mit kéne tenni mostan, hogy éppen mi volna jó,
és még nem is sejti, hogy az éjszaka metrózható.
Mert ideje elárulni, jár egy metró éjszaka,
körbelengi a jól képzett harci egység fémszaga,
olyan tömény izzadtságszag, mi könnyedén áthatol
romantikus stílben épült, illatozó álmokon,
lerombolja a reménység fellengzős légvárait,
de cserébe lendületbe hoz, végleg felszabadít,
már csak egyet tehetsz aztán: támadj gyorsan, védd magad,
mert a világ nem édenkert, régi neve: vérvonat.
