– Legújabb könyved, az Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk (melyből részleteket olvashattunk több folyóiratban, köztük a Helikon hasábjain is), előző regényedhez, a Jozefát úrhoz hasonlóan nem szokványos – ha úgy tetszik, blikkfangos – szerkezetű és témájú könyvnek ígérkezik. Hogyan viszonyul szerinted ez a könyv prózaírói pályád korábbi állomásaihoz? Mi az, amit az eljövendő, potenciális olvasónak feltétlenül tudnia kell róla?
– Az Ekler Ágost, elképzeléseim szerint, lezárja azt a korszakot, mely eddigi könyveimet termette. Vége van a vidám, az olvasótól észt, humorérzéket és aktív részvételt kívánó könyvek korszakának: ebben a témában alig tudnék újat írni, azt hiszem. Jelenleg egy unalmas, rendes, de persze remek könyvön dolgozom, kacskák és ringók nélkül, sima – ám megrázó – történettel. A kéziratot már kétszer újraírtam, és célom egy részét elértem: a matéria unalmas, rendes és sima. Most azon dolgozom, hogy remek és megrázó is legyen. Ez elég nehéz feladat. Két novelláskötet és két regény fémjelzi ezt a vidám és hetyke korszakot, a könyvek az eredeti, körülbelül húszéves koromban kidolgozott terv szerint szerves egésszé olvadtak össze, minden sorukat örömmel vállalom mind a mai napig. Lássuk tehát, mit hoz az unalmas korszak, a komor férfikor.
– Olyan típusú prózát művelsz, amely fontosnak tartja az olvasót, az olvasó megszólítását, különböző írói eszközök, fogások révén – vagyis egyfajta interaktivitást szerző és olvasó között. Honnan ez az erős és nagyon tudatos nyitás a befogadó felé?
– Az Ekler Ágostnak van egy olyan fejezete, amelyben a szerző – ötvenéves korában, akkor már nagy pocakkal, Nagy Koppány Tömzsi néven – olvasói kérdésekre válaszol. Itt egy helyen azt mondja, hogy (megint) olyan könyvet írt, amilyent mindig is olvasni szeretett (volna). Nos, mivel eléggé hasonlítok erre a szerzőre – olyan vagyok, mint saját magam: hősöm csak ő, azaz én bír(ok) lenni –, ebben vele csupán egyetérteni tudok: szeretem azokat a könyveket, amelyek csiklandozzák az agyam, és ezáltal a többi érzékszervemet. Kár, hogy alig van belőlük néhány. Írtam hát négyet én is, hogy legyen mit olvassak: így mindig akad egy szerző, akihez nehéz óráimban folyamodhatok. Mindebből kiindulva bátorkodtam azt gondolni, hogy egyedül talán e vágyammal nem vagyok – hogy tán akadnak még olyan olvasók, akik szeretik, ha bezgetik, pecegtetik és birizgálják őket, s ők olvasás közben mindezt kéjesen receptálhatják. Az olvasó, véltem és vélem, szereti, ha szeretik, ha nem nézik hülyének, hanem partnernek tekintik – persze, ha mégis hülyének nézik, akkor nem hagyja magát, hanem bőszen összekacsint a szerzővel, és Bréda mester után szabadon így szól: Tudjuk mi!
– Igazi szerepjátékos író vagy, különböző nézőpontokat, figurákat próbálgatsz műveidben. Megjelenik-e, s ha igen, hogyan az „igazi” NKZS, s egyáltalán van-e ilyen? Az előbb említett Nagy Koppány Tömzsi okán kérdezem ezt...
– Igazi Nagy Koppány Zsolt természetesen nincs, illetve ami (aki?) létezik ezen a néven, az csupán egy kevercs, egy stíluskavalkád, egy soronként más irodalmi toposzt mozgató, számolgatós és meglehetősen precíz műszer, egy metronóm: halandó és butus kritikusaim ezt – jobb híján, és emiatt igen nagy vehemenciával – hibaként róják fel, szerintem viszont erény. De az is lehet, hogy tényleg hiba: persze igazából nem számít, mert a kritika előre nem hat, a könyveket pedig szerencsére nem lehet meg nem történtté tenni… Elnézést… igen… igen… nem és nem, szó sem lehet róla! Az imént azt mondta bennem (nekem) Tömzsi szerzőszaktárs, hogy legyek provokatív, és próbálkozzam meg egy közhellyel is, miszerint majd az utókor… – de ezt azért inkább mégsem: Tömzsi tehát kussol, Jozefát úr pedig előlép, meghajol és átadja a szót Ekler Ágostnak! Világos? Hát így. Egyelőre kíváncsian várjuk mindannyian, milyen lesz az új, a férfikor nyarába érő, unalmas Nagy Koppány Zsolt. Reméljük, képes lesz megőrizni stílustalanságát, illetve azt, hogy éppen ez az ő stílusa. (Nos, Tömzsinek mégiscsak sikerült kimondatnia velem egy nagy, ronda közhelyet: de mivel nálunk, az agyamban, viszonylagos demokrácia honol, melynek folyománya a kimondott szavak kapcsán való felelősség legalább minimális szintű vállalása, helyette sajnos már nem szívhatom vissza.)
– Több helyütt arról beszélsz, hogy az olvasót meg kell hökkenteni, meg kell lepni. Hogyan kell ezt értelmezni: inkább mint provokációt, kvázi sokk-effektust, vagy épp ellenkezőleg, az olvasó „meghódítására” tett kísérletet?
– Jó volna meghódítani az olvasót, az bizony nagyon jó volna. De amíg ez sikerül, egy dolog biztos – folyamatosan stimulálni kell az agyát: mikor már petyhüdten azt hiszi, nincs több csavar a történetben, és tényleg itt a vég, akkor kell betenni még egy csavart (mondjuk azt a szót, hogy VÉGE, lábjegyzetben a könyv utolsó oldalának legaljára – lásd Jozefát úr), hadd örüljön, hogy ezt is veszi, érti, tudja, látja és átlátja, és hadd csettintsen elismerően: a mindenit, ezt jól kiókumlálta ez a pofa, ez a muki, ez a szerző úr!
– Ízig-vérig történetmondó prózát művelsz, mégsem áll tőled távol az önreflexió, a szövegközi utalás, a nyelvi leleményesség, mindaz, ami az ún. szövegirodalom sajátossága. Hogyan tudod ezt a két eltérő prózatípust így együtt működtetni, egységbe kovácsolni?
– Nem könnyű, mert mindig figyelmeztetnem kell (vagyis most már csak kellett: hiszen ezt a korszakot lezártam) magam, midőn elragad a történetmesélés, hogy legkedvencebb hősöm végső soron mégiscsak én magam vagyok, és fejezet úgy el nem múlhat, hogy valamilyen szinten bele ne kerüljek. Jövök tehát, fejedelmi többesben, mert azt nagyon szeretem, s elhelyezkedem a történetben: pattog a tűz a kandallóban, megy a vidám sztorizás, én pedig nyögve a medvebőrre heveredek, s néha egy-egy fadarabot dobok a lángok közé, vagy ha ez nem elég, odatartom a karomat, és az égett szőr szaga betölti kicsiny írói szentélyemet… mely dolgozószobám volt eddig, mostantól viszont születendő lányom, Zselyke veszi át a hatalmat benne, én pedig örömmel vonulok vissza egy csöndes sarokba: itt ugyan nem lesz ropogós tüzecske, égett szőr, meg ilyenek, de végre talán felnövök, és olyan leszek, mint a többi korhadt íróember, aki szöveg- vagy történetmondó irodalmat művel. Amúgy pedig nem hiszem, hogy van értelme a történetmondó prózát a szövegirodalomtól elválasztani és megkülönböztetni. Miért ne működhetnének együtt? Hiszen a korszellem is ezt kívánja.
– Pályád az Előretolt Helyőrség kolozsvári köréből indult, az Erdélyi Híradónál jelent meg első köteted, az Arról, hogy milyen nehéz. Ma már a magyarországi irodalmi közegben is elismert szerzőnek számítasz. Milyen a viszonyod/viszonyaid ezzel a kétféle irodalmi-kulturális közeggel? Hogy látod, milyen átjárás van a kettő között – nemcsak a te esetedben, hanem általában is?
– Mostanában eléggé magányos farkas vagyok: túl sokat tanítok ahhoz, hogy élénk írótársadalmi életet folytassak, és kiázott teafilteremet a csészém fölött lóbálva, savanyú hangon és fapofával irodalomról értekezzek. Nem csapódtam semmilyen literátorbandához, de barátaimmal péntekenként megiszunk néhány sört, és megbeszéljük, ami fontos. Az ún. „irodalmi élet” nem különösebben érdekel (sőt, valahányszor belekeveredek, viszolygással tölt el), megyek előre a megírt és még meg nem írt könyveim útján, szinte egykedvűen: tudom, hová akarok eljutni, és azt is, hogy ebben semmilyen intézményes keret nem segíthet… igaz, nem is akadályozhat meg; kiegyensúlyozott léptekkel haladok hát, a jövő hétig tartó örökkévalóságnak tolom a prózát. Csupán az Előretolt Helyőrség csoportosulásnak voltam tagja, ez életre szóló élmény volt, másodszor is tagjává válni valaminek nem célom; nem is tervezem. Persze, így az átjárhatóságért sem tudok túl sok mindent tenni, de azt hiszem, nem is kell – ami jó, az utat talál magának mindkét irányba, és általában összenő, ami összetartozik.
– Írásaidban nagy szerepet kap a humor, a játékosság, az irónia; viszont olyasmit nyilatkoztál egyszer, hogy manapság nemigen van becsülete az irodalmi humornak. Miért gondolod így? Vidám ember vagy egyébként?
– Nem csak az irodalmi humornak nincs becsülete, hanem a humornak és az irodalomnak sem. De nem baj, ráérős vagyok, előre dolgozom, előbb-utóbb pedig majd csak megbecsüli valaki. Karácsony Benőt például – nem mintha hozzá mernék méretkezni – még ma sem ismerik el annyira, amennyire kéne és lehetne, aztán őt ez mégsem érdekli túlságosan, és feltételezem, akkor sem érdekelte, amikor remek könyveit megírta. Ami pediglen éngemet illet: nem vagyok vidám ember. Határozottan savanyú, rosszkedvű, depresszióra hajlamos, gyomorsav-túltengéses, sőt refluxos, búvalbélelt, feleségszomorító, aggályos brúnó vagyok, mint általában azok, akiknek néha sikerül igazán vicces dolgokat írniuk. Ez nem túl jó érzés, és bizony a hétköznapi életet sem könynyíti meg, ezért ha szükséges, előadom a jókedvű fickót (tanítás közben például szükséges – savanyú pofáknak nem szívesen fizetnek az istenadta diákok), de közben az igazi Nagy Koppány Tömzsi odabenn üldögél egy piros faládán, a lábát lóbálja, és megvető pillantásokat lövell a jópofáskodó Nagy Koppány Zsolt mosolyt és kacagást vadászó szánalmas ugrabugrálására.
– Ha már Karácsony Benőt említetted: annak idején tudtommal róla írtad az egyetemi szakdolgozatodat. Kik azok – a magyar és egyetemes irodalomból –, akikről még szívesen írnál virtuális szakdolgozatokat?
– Mivel hálistennek jön Zselyke baba az életünkbe bele, felszabadítottam a jövendőbeli gyerekszobát, és kivittem belőle a könyveimet, polcostól. Hadd legyen benne játék és felhőtlen gyermeki öröm, amíg lehet, mormogtam. Cipekedés közben sokat káromoltam széles olvasottságomat és ama mániámat, hogy szeretett-imádott szerzőim könyveit kényszeresen beszerzem, olvasgatom, szagolgatom, beléjük dugom az ujjamat, felütöm, lecsapom, egyszóval tartom, kitartom őket. Csak olyan könyvem van, amit már – legalább egyszer – olvastam, ebből viszont nagyon sok: olvasatlan könyvet nem tartok a polcokon. Mestereim azok, akiknek stílusát és modorát ellesni, utánozni és parodizálni próbáltam eddigi könyveimben. Sajnos, nem biztos, hogy eleget tanultam tőlük, mégis túl sokan lennének, hogy itt mindet felsoroljam (könyveik azonban megtekinthetők a nappalinkban, verőfényes nyári délutánokon, amikor majd nem alszik a gyermek). És bár nagyon szeretem őket, egyikük sem írt pontosan olyan könyveket, amilyeneket egész életemben olvasni vágytam. Ezért írtam meg én ezeket, közösen barátaimmal, Jozefát úrral, Ekler Ágosttal és nagyapámmal.
– Volt néhány éve egy kissé fanyar, kesernyés írásod, A vendégmunkás dalai címmel jelent meg, az „anyaországba” áttelepült erdélyi léthelyzetéről szólt. Mi változott azóta, megírnád-e ma is azt a szöveget?
– A vendégmunkás dalai belekerült az új regénybe, függelékként. Olyan elemi erővel íródott – íratta meg velem magát – annak idején, hogy nem hagyhattam elveszni. Eltávolítottam kicsit magamtól, és bevettem szerzőtársnak Ekler Ágostot, mert úgy éreztem, szükség van erre. És szükség van arra is, hogy – a pajkos szerzői korszakkal egyetemben – ezt a vendégmunkás-dolgot, az áttelepülési rinyát szintén lezárjam magamban végre. A szöveg első közlése óta, az évek során elég sok mindent beleírtam, hozzátoldottam, kivált 2004. december 5-e után, de végül a szerkesztés során rájöttem: ennek semmi értelme nincs. Hogy egy nálam okosabb embert parafrazáljak: 2004. december 5. után nincsenek vendégmunkás-dalok. Úgyhogy visszaállítottam az eredeti, ősi, első verziós szövegállapotot, és azt tettem bele a regénybe: úgy és azzal az indulattal, ahogy és amilyennel valamikor 2002 ősze és 2004 gyanútlan tavasza között megírtam. Ma már nem írnám meg, mert nem tudnám megírni. Kicsit – nagyon – más lett a dolgok politúrja, s az is, ahogy (ahonnan) csillog (ezt az utolsó félmondatot azért még az örökérvényű Vendégmunkásból lopom). Talán a kettős állampolgárság határon túli magyaroknak való, feltétel nélküli, alanyi jogon járó meg- vagy visszaadása némileg élét vehetné, kicsit tán elavíthatná a szöveget: adja Isten, hogy így legyen, hogy pár éven belül idejétmúlt, elfogult, igazságtalan és keserűen vicces kordokumentum legyen belőle, hogy ne maradjon élő és lélegző szövetszöveg.
– Van olyan költő pályatársad, akitől folyton megkérdezik, hogy szándékában áll-e prózában is kipróbálni magát. Fordítsunk egyet a dolgon, már csak a fricska kedvéért is: lehet-e tőled versre számítani majd valamikor (vagy írtál-e valaha)?
– Hogy egy internetes klasszikust idézzek: kizárt dolog, mert nem hiszem. Költőként indultam, hatévesen közöltem első versemet a Brassói Lapokban; aztán írtam verset fogmosás közben, házi feladatként, negyedik osztály végén és többféle rémisztő, de ennél jobban le nem írható belső kényszer hatására. Mindezekből az derült ki számomra, hogy a költészet homályos és veszedelmes dolog (ráadásul még annyi pénzt sem hoz a konyhára, mint a szintén vékony zsírt eresztő, ösztövér próza), jó lesz tehát távolmaradni tőle. Jozefát úr írt ugyan néhány verset, de azokat rettenetesen lehordtam a róla szóló könyvben. Szóval nem hiszem, hogy valaha verseket vagy színműveket írnék: prózaíró vagyok, by nature, és nagyon élvezem. Miért is kísérleteznék más műfajjal?
Nagy Koppány Zsolt
1978-ban született Marosvásárhelyen. 2001-ben végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakán. 2002 óta Budapesten él. Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (2000); Jozefát úr, avagy a regénykedés (2006); Nagyapám tudott repülni (2007); Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk (2010).
