A líra elpazarolt szenvedélye
Éhemet semmi már föl nem csigázza;
indázó mérgek, gyümölcserjedés –
Rimbaud végső, szeszélyes szaglászása
rohadt világra, vérre, violára.
A szélzúgásban mennyi dőre és
vak vergődés, pazar hazudozásba
menekülés. Végül csak a penész.
Lepillantás a legmagasabb toronyból
„Végül, ó, boldogság, ó, értelem,
elhárítottam az égről az azúrt.”
Rimbaud: Delíriumok
Suta kölyökként is a lázadó utálat
űzte bőszen holmi végzetes bűn felé.
„A holdfényben habzó patakban fürdést
mímelő, kacér bakfis-idomok (egyiküket jól
tomporon haraptam, még a szeplők is táncolni
kezdtek pofikáján a kíntól), de főként a
fiúk varkocsként lógó sötét ostora!
(Poklok pokla vár rám, ha rajtakapnak.)”
Gatyája nyirkos lett a gyötrelemtől,
de ő a sárba nyuvasztás sikolyától s a
fosszagtól sem utálkozott. „Némelykor egy
ármánykodást vagy füllentést leplező fintor is
megteszi, hogy »derék fiúnak« tartsanak, holott
még az önkielégítés átka is blőd unalmat
váltott ki belőlem – ó, tudtad-e, anyám?
Hogyha bár megsejtetted volna... Á, fenét!
Könnyen átvertelek, hiszen még a dallamosan
zengő verselésben vájtfülű mesteremet is
– jóllehet gyarlón alázatos, pohos férjnek
született – pórázon vezettem; szimatolva
és féltékeny lihegéssel futott mellettem
az emberi hústömeget olcsón /ki/mérő
s megmételyező londoni sikátorokban.”
Pállott lélekkel, ősvadonra vágyva
– majd csak azután kezdte csalni a kegyetlen
lidérc: gazdagságra! Az Isten, büntetésből,
vagy tán engedékenyen, sietett behúzni
mögötte Párizs zsaluit: (Kéjenc suhanc,
még egy-két év, és kitombolja magát!)
– gondolhatta.
Csak hát az annyi éven át
visszafogott ököl vitte tovább,
a végletekig, Afrikába.
2008. október 1.
Baudelaire utóélete
Remeg a pupillám s valami a mellkasom
alatt is – nincsenek illúzióim valahányszor
farkaséhség fog el, és ki nem adhatom
magamból; ha nem üvölthetem világgá
legalább, bele a ködbe: menekülj nyáladzó
nyavalyáid elől, a fülledtségből! (a háttérben
csak holmi balga tömeg özönlik, ünnepel);
egyesekben a túltelítettség – ókori gyilkos
csőrcsatákra emlékeztető nemi párviadalok;
Catullus aggkori kudarcokra köpködő, gyilkos
iróniája (fekete nagyböjt, nem hozsánna) – az ön-
hittségből fakadó érzés nevetséges és irgalmatlanul
fáraszt, minden erőmet elpazarolva feltüzelném a
jéghideg tisztaságot, hogy végre elhiggyétek:
a csonkjaimban is van életerő; és aki eddig csak
átkos nyalánkságra, aranysztaniolba csomagolt
bonbonokra vágyott, megborzadjon a kéjtől,
mely kegyetlenül el szokott bánni akármely
lakkcipős álszemérmeskedő libuskával,
vagy felnyakkendőzött pipogya fráterrel;
a jelképes rácsot rázva, minden törvény avagy
együgyűeknek kitalált játékszer eleve ingerel;
pézsmaillat, járványos őrület (s habár csak silány
emberáru már, igaz), de mégis! a fertelmes
kísértéseknek kitett test, a becsapott elme – gyanús
fiolagyűjtők, jó szándékú öngyilkosok – bosszúja ez.
Nyomorult eb leszel te is (vigasztalod magad);
mielőtt farkasfogaid kihullnának, megtanulhatnád
több empátiával szagolni az emberiség gótika-
magasságig föltornyozott unalmas ürülékét.
2008. október 12.
Ahasvérus ballada
A história üledékes kőzetutánzataiban
gyöngyözik valami. Vagy csak: mint az agg
rég nem izzó orrlikában fehérlő szőrpamacs.
Béklyóban balga eszmék, bűnös szenvedélyek –
ha léket kapott is a szem, a száj, végül (természeti
törvény, isteni szabály), ahogyan a hárs elvirágzik,
s a fortyogó iszap kihűl – mindegy, lapos vagy
gömbölyű a Föld(!) –: vénséges rónasági éjszakákon
a gyűrött képű hűség(?) hűtlenség(?) örökre elalélt.
Az anyag sohasem számolja fel önmagát,
csupán a dolgok tükörképei. A kiüresedett
kagylóból, a kiégett koponyacsont mögül el-
párolgó életenergiák. Haszontalanság, ami még
marad. Mészfehér ódon városok, napbarnított
adomák ahasvérusa (a Teremtő, ha gondolatban
esetleg arra jár: a testet-öltött káoszban képtelen
kiismerni magát).
Agónia; vagy csak a kikopott
láthatár. Amputált zarándokhelyek, olvadozó
kontinensek jégzajlása, parttalan exodus.
Az emlékeknek reinkarnálódva sincs semmi esélyük
birtokukba venni az üres teret.
Fájdalommentes tollvonásokkal kezdődött! – a birka-
szagú, az aranytapétás Európára gondolva csak.
A győztesek csizmája alatt por ezüstlik (voltak-e
illúzióid?) – nem menthet meg mímelés, sem alázat.
Fantomálmok: gyermekésszel kormányzó fáraók,
tengeri viharokat lebíró bölcs óriáscetek.
Csak a múlt lehet végtelen.
Üres harangszó, tele bendő, latrina fala dől
recsegve. Bombatalálat érte a domborzatot és
szétfröccsentette a tavakat. Új formák helyett
/hulla-/hulladék – Kőre gyolcsot? – kihűlt
eszmék térképein agyongyűrt, szakadozott
néhai agytekervények útelágazásai.
A tömeg sohasem az Istent szolgálta, legfeljebb
kölcsönvett kinyilatkoztatásait.
Az ereinkben szétáradó igazság mindig valamilyen
színjátéknak volt a kezdete.
Hódítók és legyőzöttek mintha nem ugyanabban az
erőtérben mozognának. A beszédet mímelők
évezredes hallucinációja után
már csak a szentenciák csapdái.
Gyilkos örvénylések, »elfolyt-a-vére«-porhüvely-
rejtélyek áramlatai. Időtlen hérosz-dogmák,
idétlen filiszter-infantilitás.
Ki az a, aki még a koponyádban lakik?
2008. október 4.
