(részlet)
A kopott íróasztal, mely előtt ültem, erős, szikár, szinte kecses lábakon állt. Felhajtható, lejtős írólapjának alját alacsony palánk szegte, melyen a leguruló írószerszám fennakadt.
A másik asztal tompaszöget zárt a sarokra állított Bösendorfer zongorával. Bár a bútorok fel nem öklelték egymást, de érezni lehetett, hogy nincs ínyükre a szűkösség. Még a valamikor egy rajba tartozó darabok is szenvedtek a zsúfoltság miatt. Nappali, háló, ebédlő bútorai; éjjeliszekrények próbálkoztak itt túléléssel. Neoreneszánsz tálaló és biedermeier szekreter oltották ki egymás fáradt fényét. Helyzetük és állapotuk ellenére a bútorok hangot nem adtak néhány fáradt, nyöszörgő reccsenésen kívül. Az a ritkábban hallható, éjszakai bútornyöszörgés, az valami más…
Hangokat, mélyeket, magasakat, kellemesen borzongóakat egyedül a zongora hallatott.
Miközben hátamat a felpockolt párnáknak vetettem, tekintetemmel a bérpalota előtt posztoló, két emeletnyi magas kőris koronáján átsütő holdvilágot kerestem. A holdsugár a leszakadt redőnyön, a meg-megvonagló függönyön keresztül a zongorát és annak lankadt szárnyú kottatartóját ezüstözte. Csillogó, fekete medveként ormolt ilyenkor a zongora. Ébenfa fejét néha mozdította, nem ide-oda ingatta idegbajosan, ahogy azt rabmedvék, igavonó barmok, vagy leláncolt lábú elefántok teszik. A medve-zongora fejének mozgása, bár lassú, de könnyed és kiszámíthatatlan volt. A nagy fúgákat akkor sóhajtotta világgá, amikor lánctalpas harckocsi konvoj dübörgött el a bérpalota előtt. Általában az éj leple alatt. A macskaköves út kövei ilyenkor a rezgéstől kilazultak és inogtak, akár ínyesorvadt ember fogai. A kijavítandó útburkolat köveit Patikárius Ferkó osztálytársam nagybátyja homokágyba rakta, és kövező kalapácsával helyére kopogtatta, akárha kőcimbalmon játszott volna. A Patikáriusok muzsikuscigány nemzetség voltak. Most azonban nem volt rájuk szükség.
Én a Vámház utcát (később Deportált Zsidó Mártírok Útja) a világ egy lehetséges tengelyének éreztem… Lakásunk megmaradt szobáiból, szám szerint kettőből, valamint a régi mellékhelyiségekből, cselédszobából kialakított konyhából az elszakított termekre, szobákra magas szárnyas ajtók nyíltak… volna. Ezeket anyám kedvenc, kézi kötésű perzsaszőnyegeivel borította, álcázásképpen. Mintha mi restelltük volna a történteket... Az egyik ajtó elé egy hármas diófurnér ruhásszekrény, míg a másik ajtó elé egy vitrinfelsejű tálaló került, valamint egy téglalap alakú, aranyozott rámájú festmény.
A nagyméretű képen tizenkét erdei nimfa, valószínűleg Dul király lányai járták a körtáncot. Szép kecsesen rengve, légiesen suhantak, „ők voltak” a legéletesebb nőábrázolás otthonunkban. Női eszményképem kialakulásában alighanem jelentős szerepet játszottak ezek a hamvas, síkos, selymes, gyakran földig érő hajú fellegek. Csak gyenge másukat sikerült néha felfedeznem, lakásunk leválasztott részébe telepített román katonatisztek hótparfőm feleségeiben, valamint szeretetre méltó, nagymellű, sarjadó szőrzetű unokanővéreim egyike-másikában. Ha olykor belázaltam, a hölgyek elhagyták a vásznat és a szögletes, bauhausos márványcsillár körül folytatták vonaglásukat elérhetőnek tűnő közelben…
A festménnyel átellenben, a zongorás szoba fekhelyem fölé magasodó faláról egy másik kép nézett le rám. A szignó nélküli képen Joshua ben Miriam, ismertebb nevén a názáreti Jézus szorította félkézzel juhászkampóját, másik karjával az eltévedt bárányt ölelte. Kámzsás alakját a karján tartott bárány miatt, az idő múlásával egyre rejtélyesebbnek találom… Későn ébredtem rá, hogy az újszövetségi Jézus alakja néhol átfedi Mózes alakját. Azt azonban még mindég nem értem, hogy mi szándéka lehetett az alkotónak a hátteret képező várral, erődítménnyel. Miért pont ezt választotta? Értetlenségem oka, hogy a Megváltó mögötti vár tájidegen. De mihez képest? Hol van az a táj, amihez képest idegen? A Megváltó mögötti vár Várad hétszögletű várára semmiképp, de Maszada erődjére sem hasonlít. A Megváltó mögötti vár tulajdonképpen Árva kőszálra épített várára se emlékeztet.
A nyomaton komolykodó vár marcipánból készült másolata volt a kőből rakott Hunyadnak. Csak a városligeti tó hiányzott alóla.
A kép jobb harmadán túl, az olajnyomat mezejének felső felében, a ránk tekintő Megváltó balválla és a várfal között, elnyomorodott, az örök hó határán tengődő hegyi juhar formájú fa álldogált. A dércsípte, rőt fa koronája kikívánkozott a képből. Némely botanikus mára azt állítja, hogy az égő csipkebokor, melyből Mózes az „eligazítást” megkapta, egy szederbokor volt. Ismerve a szederbokor erényeit, nincs okunk a fárasztó hitetlenkedésre. A tápanyagokban gazdag erdei szeder levelei akkor szolgálnak éltető (lomb)takarmánnyal, amikor a növényevők nagy része mozdulni sem mer a hidegben. A mozgás energiát emészt fel, ezért keresik kétségbeesve, szügyig hóban a szarvasok a szeder mély-kékeszöld, majd rezesülő levelű indáit.
A hidegnél csak egy lelketlenebb állapotot ismerünk, az a szárazság. Itt a víz hiánya az úr. Az arid éghajlat alatt a ritka és szétszórt vizesgödrök, kopolyakutak, oázisokból eredő és homokba vesző gyér vízfolyások birtoklásáért folyó küzdelem a legeltető emberiséggel egyidős.
A pásztorra igazából akkor következnek el a nehéz idők, amikor víz dolgában állatokkal kell „megegyeznie.” Nem is megegyezés lesz ez, hanem a vadállatoknak a víztartalékokban bővelkedő legelőkről való kiszorítása. Igaz, ez a háziállatot gyámolító, önző emberi érdek szüli meg aztán a ragadozóval szembeni „tolerancia” egyik világelső példáját is.
A ragadozóval szembeni „méltányosság” e ritka nyomára a zsidóságnál bukkanunk, már a szóbeli törvénymagyarázat, a Misna idejében. A 2000 év előtti törvény szerint ugyanis a vadállatokat, mint például farkast, hiénát, párducot, medvét, oroszlánt nem volt szabad elejteni, csak ha a 23 tagú bíróság veszélyesnek minősítette azokat a közösség számára. A nagyragadozó puszta jelenlétével ugyanis korlátozni képes a vadon élő növényevők (gazellák, vadszamarak) nyájainak, méneseinek legelő- és vízhasználatát, a háziasított növényevők nyájainak javára. Egy állattartó közösség számára ez extrém klíma esetén létkérdés…
Mózesnek, a pásztornak, miközben apósa, Jitró nyáját legeltette, egy báránya elmaradt a nyájtól. Az elveszett bárány beteg lábát áztatni egy forrás vizébe rogyott. Mózes amint rátalált, karjára vette és beszélt hozzá… Mózest, ezen Ószövetségi „számadó” pásztort, Isten ezért szólítja majd elő az égő csipkebokorból (vagy szederbokor-szövevényből) és teszi Izrael népének szószólójává. (Mert aki egyetlen bárányt is ennyire óv, az a nagy nyájat, a népét is lelkiismeretesen fogja vezetni.)
Galileában azon időkben nagytermetű awassi jerkéket és kosokat tereltek ezeken a különös hullámú dombokon. Erős patájuk alatt xilofonként pengett a föld. A kosok homloka döndülve csattant. Csavart szarvukból kürt készült, a sófár. A sófár emlékezteti a zsidókat arra a kosra, melyet Ábrahám fia helyett égő áldozatként az Úrnak bemutatott. A sófár szavára megnyílik az ég és Jerikó falai leomlanak.
Közben Hóreb hegyén, vagy a várárokban, de mindenképpen az olajnyomatról az a félkezében juhászkampó, másik kezében bárány-valaki tovább nézte megcsonkolt otthonunkat. Erről a reánk alátekintő alakról egyszer nagyapám mondott egy rövid mondatot. Neki nemcsak borivó orrára, impozáns zsebórájára is emlékszem, mely, minekutána míves fedelét a számlapra rákattintotta, atlantiszként süllyedt fényesedő, angolszövet mellényének órazsebébe. Sétabotja élőlénynek hatott csakúgy, mint ezüst cigarettatárcája, melyben mostanában csikkekből származó dohány gyülekezett. Ő volt az, aki a Vámház utcán végighömpölygő, a bihari síkra telelni érkező vándorjuhászok nyájai láttán megpróbálta megfejteni nekem az olívaolaj fényű nyomaton láthatókat:
– Az, fiam, az Isten fia – felelte ismételt kérdéseimre.
A vándorló nyájak nem utat követnek, hanem pályákat. Olyan pályákat, mint a bolygókéi, bár ívük nem oly töretlen. Por és hó borítja néha őket, és a politikai változások felszántják egyiket-másikat. Mégis vannak. Nem tudni, hogy a Föld emlékezete, vagy az élővilág öröklődő memóriája őrzi őket.
*
A csarabos lüneburgi fenyéren (Lüneburger Heide) az utóbbi 150 évben 5-6 farkas előfordulásáról van tudomásunk. Az észlelések kivétel nélkül Celle városának közelében, az erdős Heide egyik sarkában történtek. Az utolsó ötven esztendő farkasai az árvai (Orava) rengetegből származnak. Onnan, Lengyelországnak határáról, ahol Basa Pestát, a Nagyságos Fejedelem katonáját, a ballada szerint, megölték. A Közép-Európából kiszoruló farkasok egyik-másik egyede feltörő sóhajként indult meg a faj számára elveszett területek felé.
Mély, hosszanti medrekkel, szakadékokkal szabdalt felföld kezdődik, miután az ember elhagyja az árvai víztározót. A lengyel-szlovák határt szlovák nemzeti színűre festett betonoszlopok jelzik. Tavasz volt, mikor ott jártam. Két nászruhás daru sétált az oszlopok között. Dusán Karaszka, aki nekem az árvai várat és a kulcsra zárt penészes teremben szorongó tizenhat várnagy olaj-portréját megmutatta, azt mondta, hogy a darvaknak már fészkelniök kell. Késő lenne továbbállniuk. Ez lett Szlovákiában a darvak első bizonyított fészkelése. Nem tudom, hogy jutott eszükbe pont itt, Basa Pesta nyomavesztén megállni?
A dagadólápok, legelőfoltok között húzódó szakadékos medreknek többnyire a farkasok látták hasznát. Az öregekből és kamasz csikaszokból álló csorda ráfordította a szökellő szarvasokat a szél és hótörés roncsolta, mederből meredező szilánkos fatörzsekre, és vége volt a szökellésnek. Olyan szarvastehén-csontvázat is találtam, melyet dárdaként járt át a lucfenyő törött csapja. Az állat a szakadék széléről vetette magát a mederbe, farkasoktól hajszoltan.
A közösségét odahagyó farkas körül, legyenek bár kitörő, vagy kiszorult egyedek, megritkul a levegő. A fajtársa jelzéseivel (és a benne kódolt információkkal) nem találkozó ragadozó, lett légyen az vidra, farkas, medve, esetleg ember, önmaga kísértetévé válik. Ezek földön hagyott nyoma is erről az óperenciántúliságról tanúskodik. A nyomok alapján ugyan azonosítható, hogy ki járt arra, de a nyomok felett ott lebeg a valószínűtlenség. A kóborgó, populációjukról lemorzsolódó állatok viselkedését az érti, aki maga is úttalan utakra kényszerül.
Szóltam róla, hogy az aradi úti kereszteződésnél a vándorjuhászok terelte nyájak pályája kettéválik. Ha a nagyváradi Vámház utcát fogadjuk el a világ egyik tengelyének, akkor a kétágúvá hasadt pálya bal íve a kitaposott Maros völgyi utat jelöli. A másik ív, mely csak légifelvételekről érzékelhető, Körösszegnek és vidékének szalad neki. Nem egy érdektelen vidék. Itt vágták le kun pajtásai a süveges magyar királyt, Kun Lászlót, akit a konszolidált keresztény magyar királyság uralkodójaként módfelett vonzott a kunok keleti életformája. A vidék valamikor egységesen tiport, legeltetett Körös-mente lehetett. Járt erre más magyar király is. Itt vadászott és alapított várost Árpádházi, Lengyel vagy Szent László. Nagyváradot. Törvényei szerint a kutaknál és fáknál áldozatot bemutató pogányok vagyona egy ökör értékéig dúlható. Róla írja Sinka István Lengyel László című versében, hogy „Berkünkben a szent fáknak, / S Boldogasszony Anyánknak / Egyszerre imádkozott”. Az ökör áráig dúlhatás ellenére... De a táj nem csak ettől kultúrtáj. A táj attól válik kultúrtájjá, hogy például legeltetéses állattartás is alakítja. Tájismeretünk súgja, hogy a pálya másik íve, mely a Körösök mentén haladt, és az Alföldre vezette a telelni érkező nyájakat, Trianon után zsákutcává vált. Annál feltűnőbb volt a román vándorjuhásznak és nyájának dél-bihari megjelenése és vesszőfutása az 1920-as határon át.
A pursás számára a legkeservesebb a nyáj elvesztése. Különbséget tesz a között, miszerint a falkától zord idő, ragadozó állat, avagy emberi hatalom fosztja meg. Akkor, hogy a diktátor elrendelte nyájának lefoglalását, lépnie kellett. Még annál is különbet, mintha farkas vagy medve kapott volna rá a nyájra. Hogy az utat a táltos bárány súgta-e meg a pásztornak, vagy a csobánban elevenedett meg valamilyen őseitől ráhagyományozódott térkép, nem tudni… Tény, hogy a nyáj és pásztora, egy régi, mára burján és özönnövény verte hortobágyi telelő helyre szolgáló úton jutottak el, azon ősi varratok egyikén, amelyek a Kárpát-medencét összetartják.
A magyar közigazgatás becsületére legyen mondva, hallgatólagosan bár, de nyugton hagyta az üldözött jövevényeket. Döntése a méltányosság határain belül esett… Nem úgy a történet média- illetve sajtóvisszhangja. Móc (sic) ravaszságtól kezdve oláh furfangig, orgazdaságtól a tolvajlásig, a futó- és kapcabetyárságig mindent nyakába varrtak a pursásnak, és hitvány kárörömmel nézték legelőfoglalási nehézségeit. Figyeltem és szorongani kezdtem… Miért kell kiröhögni, csúffá tenni egy oltalmat kereső vándorjuhászt?
Egy régi tavaszon, miközben a szamárkanca hátáról lógó szőttes átalvetőkből frissen ellett bárányok bégetése hallott, engem is magával ragadott a Vámház utca hosszán szaporázó nyáj. A falka vonulásának hangjára kiszöktem otthonunkból, és az érkező sereg elé álltam. A nyáj körbefolyta és bekebelezte alakomat, aztán mintha velem, de mégis nélkülem, továbbállt. Egy ideig még bukdácsoltam a turma farvizén, aztán magam maradtam, meg a rám visszahanyatló tavaszi porfelleg... Ez idáig, sokszor. Most másképp történt. Ahelyett, hogy szilárdan álltam volna az áradatban, pár lépést tettem a közelítő szamárkanca felé. A hátán, átalvetőben bégető szemők bárányt szerettem volna kézzel érinteni. Sikerült. Ezután a szamárcsikótól kezdve a bárányaikat kísérő jerkékig és sereghajtó kutyákig mind hozzátartozóimmá lettek. Sodort a nyáj. Fejemet a földre szegtem és üdvözülten ballagtam a sereggel, akár egy megváltott kosbárány. Mentünk világgá…
Anyám hangja Repkő Paliék háza felől ért el hozzám. Elhaló, szép, hisztérikus hang volt. Gyermekeként siettem volna hozzá, a mellette álldogáló kerületi rendőr ellenére, ám a szeges nyakörvű kutyák, szám szerint három, keringeni kezdtek körülöttem. A menetet záró öreg pásztor éleset füttyentett, a felvezető bojtár szembefordult a nyájjal. Furkósbotját megemelte, kurjantott. A nyáj gyűrődött, majd megállt. Az öreg pásztor közben mellém lépett:
– Câine… – szólt a kutyákra. Azok fejüket félresunyták, és méltósággal eloldalogtak.
– Hai, ş-om mere, băiatule – mondta a kékszemű öregember, és subáját bal vállára kanyarította. Jobb kezefeje vállamra nehezedett, és megindultunk a járdán várakozó anyámék felé. A rendőr mondókába kezdett, a pásztor nem hallgatta végig. Hátát fordította, otthagyta. Éleset füttyentett, a nyáj megindult. A pásztor utánuk lépett. Anyám és a rendőr közrevettek, és úgy kísértek a Vámház utcán végig, mint a zsandárok Fábián Pistát szokták volt. Fejem felett beszélgettek. Én hátrafele hallgatóztam, a távolodó nyájat követtem. Mikor a nyáj kolomphangja elhalt, már csak a megtorlás és a szobafogság gödre tátongott előttem.
Az ebédlő, száműzetésem színhelye masszív bútordarabjaival olyan volt, mint egy téliesített kikötő. A vitrinekben felsorakozó nippek közt, melyeket eltolható üveglap védett, volt pásztor, bárány, csavargó és balerina. Hattyúk vontatta hintó és postakocsi, de vadon élő állat alig akadt. A korán setétedő téli délutánokon hosszan, elmélyülten lestem, és vizsgáltam e tárgyakat. A védjegyes „alkotások” talpán nyílás szájadzott, melyet ha megfúttam, az üreges belvilág, nagyságától függően, fütyölő, esetleg huhogó hangot hallatott. Hosszú ideig kínzott a kérdés, hogy vajon a belsejében mi találtatik egy ilyen kisplasztikának. Aztán egyre bátrabban húzgáltam el a vitrin metszett üvegeit és emeltem ki egy-egy nippet a horgolt csipketerítőkről. Egy meisseni libapásztornak jutott a vértanú-szerep. Zöld kalapjával és az őt seggbecsípő gúnárral együtt landolt azon a fekete márványlapon, mely a beépített tűzterű kandalló előtt hasalt.
Lelkiismeret-furdalás..., megbánás… semmi. Térdre ereszkedtem, és úgy figyeltem a cserepeket, mint valami halványan kirajzolódó állatnyomot. Nagysokára elkezdtem egymáshoz illeszteni a darabokat. Akkoriban már túl voltam az első libapásztorkodásokon. A szünidő elmúltával, városi lakásunkba szorulva, elgondolkozva vakargattam tarlójárástól megvastagodott, viszketően hámló talpbőrömet.
Feldarabolt otthonunk folyosólyán, egy falba süllyesztett oltárszerű polcon még egy plasztika árválkodott. Védjegy helyett, rossz román helyesírással a Băile Tuşnad felírás díszítette… A katakomba-folyosó oltárán derengő kerámia egy kétlábra emelkedett medvemadonnát ábrázolt, karján kerek fülű medvededdel. Erő sugárzott a fali fülkében álldogáló alkotásból. Érintésnyit se zaklattam, nemhogy földhöz vágjam. … A medveszobor a tiltott hittanórán megismert, gyermekét ölelő Szűz Máriát idézte. A folyosót egy 25-ös, légyszaros tungsgram izzó világította meg. Ha valaki felkapcsolta… De a katakombába szüremlő félszeg derengés az arrajárókat kielégítette.
A meztellábalástól megvastagodott, viszkető és hámló talpbőröm titkát, és egyéb sérelmemet is, igyekeztem titokban tartani. Esztendők múltával, medvepásztor koromban jöttem rá, valahol a Cohárd oldalában, hogy a medve téli álma idején leveti talpbőrét.
Életem alakulásába félrevert harangként kondult nagyapám haldoklása. Igaz, búcsúzó vergődéséből én semmit se láttam. Talán mások se. Nagyapám párnákon nyugvó ősz feje, ráncoktól barázdált arca kisimult. A lehunyt szemhéjon átütő erek hamvas kékje a nyugvó nap fényében kierősödött. A felnőttek imára kulcsolt kézzel állingáltak, én megrendülten figyeltem a neveket soroló haldoklót. Mintha előimádkozott volna. Aulich Lajos neve még sokáig csengett fülemben… Utólag értettem meg, hogy lét és nemlét közé szorult nagyapám a 13 Aradon kivégzett ember nevét mormolta. Se hörgés, se vergődés. Az, hogy a lista idegen nyelvű neveket tartalmaz, nem tűnt fel. Hogy is tűnt volna, hiszen saját családnevem sem turáni nemzetségnév. Gyermeki eszemmel én ezeket tartottam magyarnak… Akkoriban sokat gubbasztottam. Nagyapámat úgy lopták ki a temetőbe, tudtom nélkül…
Különben temetőjáró népek voltunk, de nem temetőzők. Nagy volt a rokonság és sokféle. Ennek egy része már kint lakott a különböző temetőkben. A Rulikowszky Kázmérről elnevezett temető az Őskörös medrének egyik teraszán nyugodott. Rulikowsky lengyel dzsidás százados volt, akit katonáival a cári seregbe soroltak. Vesztére. Paskievics nagyherceg Nagyvárad határában kivégeztette, mert a magyar szabadságharc oldalára állt. Síremléke a temető bejárata mellett állt, a vadgesztenyefák szegte allé bal oldalán. A dombra futó út élén fennsík indult, melyen a téglafallal körülvett zsidó temető terült el. A murvával, kaviccsal felszórt utak már rég elgyomosodtak, de a sírok gondozottnak hatottak. A zsidó temetőből hiányzott a sírokat látogató ember. A Jakab nevű temetőcsősz az égaljára nyíló főbejárat mellett lakott családjával és háziállataival. Zord telek alkalmával lovasszánon hozta be elálló fülű kisfiát az iskolába. Jóvágású, nagy szemű, sasorrú ember volt a temetőcsősz, mint egy Gilgames illusztráció. Apámat semmiféleképpen nem cseréltem volna el rá, de azt nem bántam volna, ha valamilyen formában halott nagyapám örökébe lépett volna. Később, mikor már tudtam madarat preparálni, ide, a zsidó temetőbe vezettem idegen földrészekre álmodott gyűjtőexpedícióimat. Zavartalan hely volt, de zsákmányt nem sokat ejtettem. Hiába sikongtak és kémlelték az eget hívómadaraim. A csízek, zsezsék, kenderikék rajai másfelé vették útjukat. A nagyváradi zsidó temetőbe még a madár se jár(t).
*
Nagyapám örökébe senki nem lépett, mert senki nem léphetett. Amit ő tudott a világról, azt más nem tudta, nem érezte. Egy késő őszi délután, telivér lábú asztalra hajolva gubbasztottam, miközben fémes zörej hallatszott be az utcáról, zaklatottan ütemes, csörgő hang. Mivel az ablaktáblák alsó harmada jégvirágot mímelő cirádákkal zárta el a ki- és belátást, az izgató hangtól felvillanyozva téptem fel az ablakot. Úgy, ahogy anyám téphette 1946-ban, születésem évében, amikoris apám kocogtatta meg a galvanizált bádogból készült ablakpárkányt. Mögötte szuronyos román katona állt. Apámnak egy munkatáborba induló alakulattól, melyet házunk előtt, a Rhédey parkban tereltek össze, sikerült pár percre elszakadnia.
*
Ahogy ablakunkon kitekintettem, egy hátsó lábaira emelkedett medvét láttam, mely hámló, repedezett talpbőrű mellső lábaival idétlen, magához vonóan kolduló mozdulatokat tett. Topogott is, mondhatnánk, táncolt. Fején aprószemű lánccal erősített bőr kantárt hordott, mely lánc a medve gazdájának kezéhez vezetett. Ugyanazon kézhez futott egy keményfa bot, mely az állat álla alatt karikán rögzült. Ez a rúd a bikavezetőhöz hasonlóan a fenevadtól való, indokolt távolságtartást szolgálta. Az orrhátat takaró széles szíj a produkcióban fellépő medve aktőrök nyugalmát biztosította, tudtam meg 50 esztendővel később az Aldunai urszároknál, Pozserovácon. Az ablakunk alatt szereplő truppnak csak egy medvéje volt. A két lábon, hadonászva koldulni kényszerített medve nyögései és senkiével össze nem téveszthető szaga sokáig kísértett. A medvetáncoltató cigány vándorjuhász kalapot, araszos bőrtüszőt, kieresztett inget és szíjas bocskort viselt. Míg baljával a táncoltatott medve láncát fogta, addig jobbjával a csörgőkkel felszerelt míves pásztorbottal verte a taktust. A különös formájú juhászkampót én az időben csak bérmálkozásra hozzánk érkező püspökünk, valamint az ágyam felett függő olajnyomat lányos arcú pásztorának kezében láttam. Csörgő nélkül.
