„Csak huszonegy éves korban születik az Én, és ez után merülhet csak fel, hogy az ember a világot magától ítélje meg. Ekkortól áll csak önállóan a világgal szemben”.
Rudolf Steiner
Az a kozmikus szellemi lény, aki Mozart alakjában földre szállt, kiválóan megtervezte Salzburgba érkezését egy kiváló muzsikus családjába. Salzburg az a város, amely Mozart idejére már szellemi fellegvár; arisztokratikus ízlésű, de nem hivalkodó és még kevésbé pöffeszkedő kereskedőváros. Szinte minden benne van ebben a városban, ami csak kell Mozart érkezéséhez; ez a hely VÁRJA Mozartot. És várja őt leendő családja is. Nagy dolog jó helyre, jó körülmények közé születni. És Salzburgnak még van valami egyéni magnetizmusa is: az a levegő, amit ott beszívsz, akárha csak néhány órai tartózkodás alatt, meghatározó lehet hosszú évekre előre is. Magam tapasztaltam ezt a VARÁZST. Éjjel érkeztem feleségemmel Münchenből – tehát NYUGATRÓL – egy már Közép-Európa felé hajló, vidékies asszociációt ébresztő városba, de a Kelet felé haladás decrescendóját hatalmas emelkedés váltotta fel, olyan nagy, hogy szinte fordított iránynak érzékeltük salzburgi megérkezésünket; itt éreztük talán a legerősebben NYUGAT leheletét. Egy majdnem teljes éjszakán át sétálva fedeztük fel magunknak Mozart városát. Mert Salzburg manapság ugyan többnyire Mozart által van, de Mozart Salzburg által vált Mozarttá. Többnyire megfeledkezünk erről a fontos alapállásról, és inkább a Bécs által alkotott Mozartról veszünk tudomást. Gyakran megesik, hogy nem a szülőváros az igazi alkotói keret egy művész számára, aki ezért új otthont keres és talál magának. Mozart esetében a szűlőváros az OTTHON. Ezt viszi magával az akkori zenei fővárosba, BÉCSBE. De nem boldog Bécsben, sikerei színhelyén. Az igazi boldogság azokban az években öleli körül, amikor hosszabb ideig „nyugaton” maradhat szülővárosában. Ez az időszak, a folyamatos salzburgi nyugalom időszaka az 1775–77 közötti majdnem három év, vagyis tizenkilenc éves korától a huszonegyedik életévéig, az ÉN megszületéséig, ahogyan Rudolf Steiner ezt kifejti antropozófiai elméletében. Ennek a Mozart-Énnek a megszületéséről árulkodik egy csodálatos portré 1777-ből. Papi áhitat sugárzik Mozart arcáról. Befele forduló szemek a mozarti lélek mélységéről árulkodnak. Az ünnepélyes sötét színtónus transzcendens dimenziókat sugall a nézőnek. Az Aranysarkantyú-rend csillagszórójának szétröppenő tüze szinte a mozarti ÉN szimbólumaként sugározza ki erejét a szemlélő felé. Mozart teljes lénye benne van ebben a festményben.
A tizenkilencedik születésnaját követő évben, tizenkét hónap leforgása alatt ÖT HEGEDŰVERSENYT komponál – egy sor egyéb jelentős alkotása mellett. Azért feltűnő ez a hegedűverseny sorozat, mert önálló szigetet képez Mozart életművében. A szerenádok egynémelyikébe helyezett hegedűversenyektől (K185, és a Haffner-szerenád) és további két Mozartnak tulajdonított, de vitatott hitelességű hegedűversenytől (6K268 Esz-dúr, K271 D-dúr) eltekintve ez az öt mű Mozart hegedűverseny-termése. Örökbecsű művek egy a fiatalkori éveket maga mögött hagyó zseni lelkéből fakadóan. Egyben ÖT fantasztikus hitelességű ÖNARCKÉP is. Előlegezi az 1777-es portrét. E műveket hallgatva nemcsak a szépség varázslatának bódulata tölti el a hallgatót és előadót egyaránt, de az a világokat bejáró, a kozmosszal eggyé váló szellemi utazás fantasztikuma is, ami a zenéből árad. Nem véletlen, hogy Mozart „befejezettnek” tekintette az ezzel a műfajjal való kapcsolatát. Micsoda lángelméjű felismerés, hogy megálljt mond magának nemcsak itt és ekkor, hanem élete során még többször is, amikor úgy érzi, hogy KIÍRT MAGÁBÓL egy élményvilágot.
A következő évben, a hegedűversenyek sorozatához hasonlóan elindul a zongoraversenyek sorozata is; 1777-tel bezárólag négy mű születik: a mai koncertrepertoár kedvelt darabjai a korai Mozart opusokból. Még KÉTSZER HÉT ÉV MOZART ÉLETE, az eksztatikus boldogságvillanások és kegyetlen hétköznapi gondok hullámverése között hánykolódva.
