„a’ sexuálSzövevényt a’ Magyar
Beszéletből Ősjeink kifelejtették”
(Folnesics 1807)
Sajátságos, hogy a túlszociologizálásra még mindig hajlamos romániai magyar irodalomtörténet és kritika nem szok ráharapni az olyan írásokra, mint például Bárányi Ferenc1 2008-ban megjelent regénye, a Boldogság délibábja. Igaz, nincsenek saját stílusvívmányai, egyéni írói képei, az a kimunkált „veretesség”, amelyre a közelmúlt egyes „írófejedelmei” annyit adtak, távol van tőle, nyelvezete a romániai magyarság városi köznyelve; tárgyilagos, mintha orvosi látleletet vagy kórtörténeti naplót írna. Mégis megragadja az olvasót az előadás gördülékenységén túl is; sok, mások által föl nem jegyzett (mikro?)szociológiai, viselkedéstani, sőt kultúrantropológiai adalékával, amelyek szárazságuk mellett is érzelmi megrendülést provokálhatnak. Egyesek irodalomalattinak vagy „szubkulturálisnak”(?) tartják az effajta szövegképzést, pláne, hogy szintetikus ábrázolásmódhoz is folyamodik; ám ezen egyelőre nincs mért vitatkoznunk.
Két olyan nagy témakörrel is foglalkozik, amelyeket annak idején a széppróza kénytelen volt megkerülni; az egyik a diaszpórába kényszerített romániai magyar értelmiségi rétegek élethelyzetei (pl. többnyire nagyon elmaradt vidékekre kihelyezett magyar orvosok, műszakiak) és a szexuális élet földindulásszerű változásai, éppen „a szocializmus építésének dicső korszakában”.
Mint közismert, a szocializmus (vagy kommunizmus) kezdeti, lenini-trockiji korszakában működött egy erős mozgalom a nemi élet teljes „anarchizálására” – gondoljunk pl. a budapesti kommün alatt kiadott brosúrákra, pl. ilyenekre: Szocializáljuk Katit!, ám a harmincas évektől a sztálini ízlésvilág, éppúgy mint a művészetben, a nemi erkölcs terén is szigorú, „polgári” prüdériával növelte az általános társadalmi tudathasadást; egyik tünete az úgynevezett proletárerkölcs szólamkincse és képmutatása volt. (S aminek a tragikus örvényeibe csak néha világított be egy-egy olyan írásmű, mint Alexej Tolsztoj Viperája.) Az a szexuális forradalomnak nevezett pánerotizmus, vagy éppenséggel erotománia, amelynek a XX. század elején kiterebélyesedő fejlődésvonalát a női fürdőruha alakulása, a harisnya- és fehérnemű-reklámok eluralkodása, a mozifilmek által terjesztett revüszínházi produkciók, a strucctollakba öltözött „girlök” rajzolták ki, a műveltebb társadalmi rétegeket hamar immunizálják, de az alsóbb társadalmi osztályokban minden újabb hullámuk újabb sokkot, döbbenetet vált ki, amit fogcsikorgató közönytettetés alá rejtenek, de mindegyre a kirobban brutálitásokban.
Ez az erotizálódás éppen akkor tetőzik Kelet-Európában, amikor a szocializmus megkezdi a hagyományos falusi és proletár életforma felszámolását; amikor pl. falusi környezetben tömegesen jelennek meg az iskolázott „női káderek”; a megelőző korszak egy-két tanítónője, postáskisasszonya és papnője helyett öt-hat tanárnő és orvosnő, egészségügyi védőnő, agronómusnő és különböző titkárnők árasztják el a falut és keltenek megzavarodott népében kínos fantazmagóriákat. Többnyire nagyon szegény, elmaradott és megalázott emberekben.
Egy szerkesztőnő mesélte: harmadéves egyetemista korában egy nyári szünidőt otthon töltött falujában. Egy alkalommal kint a határban összetalálkozott egy volt fiú-osztálytársával. A fiatalember a szederbokrok alján azonnal magáévá akarta tenni, ő kézzel-lábbal, de sikeresen ellenállt. Egykori pajtása mélyen felháborodott: „Nem értem, ha már úgyis egyetemista vagy, akkor mért pont velem nem akarsz?”
Egy tanárnő mesélte, akit csángó faluba helyeztek ki: háziasszonyának mosógépe nem volt, ő nem akarta meggyűlni hagyni szennyesét, hetente kétszer is mosott kézzel, s az udvaron teregetett. Egy idő után a szomszédasszonyok a kerítés felett suttogva kérdezték háziasszonyát: Vajon milyen betegsége van szegény tanárnőnek, hogy annyit kell mosni a fehérneműjét?
A kolozsvári piacon salátát vásárolok egy negyven-ötven évesnek látszó hóstáti asszonytól. Nincs benne csiga? – kérdem. Nincs, feleli. Hát hová lettek a csigák?... Elmentek mind a tengerpartra, mint a naccságák!
(Egy kiváló festőművésznek gyönyörűen megfestett aktjai, olykor akt-osztagai ezután sohasem hatottak rám erotikusan. Valóban, ki szeretne százhetven centis csóré csigákkal szerelmeskedni?)
Ahogy a pangó vizek elalgásodnak, úgy nőiesedtek el egész foglalkozási ágak, elsősorban a tanügy, s az új falusi értelmiség összetételében okozott krízis-helyzeteket. A felfele kapaszkodó, kiaktatáskásodó falusi „vezető réteg”, párttitkár, kolhozelnök, milicista őrsparancsnok mind úgy tekintett a „női káderekre”, mint friss és a helybelieknél kívánatosabb zsákmányra. Rettenetes élethelyzetek adódtak, és meg-megesett, hogy az új tanárnő, ha nem volt elég önérzetes, erélyes vagy ravasz, prédául esett, és mélyre süllyedt, vagy: osztályellenségnek nyilváníttatott, különösen, ha kisebbségi volt.
Noha a romániai magyar irdalom2 fennforgó és mértékadó írói gyakran pöngettek érzéki húrokat is, e téma csak legalacsonyabb szinten ha jelentkezett, (bár Szabó Gyula Gondos atyafiság című regényét Sőni Pál kritikus csak Ondós gatyafiságnak emlegette). Nem tudom, szociológusok foglalkoztak-e vele? Ha vannak is ilyen tárgyú dolgozataik, nem forognak közkézen… Bárányi Ferenc regényében az az eredeti, hogy ezeket a keserves és megalázó élethelyzeteket regényalakjain keresztül egyszerre „kettős tükröztetésben” tudja megragadni; alulról és felülről. Két orvos-regényhőse (lényegükben egymásba olvadó jellemek, csak az egyik még nőtlen, a másik már a nős családi állapot bonyodalmaival felruházva) egyszerre lát lenn is, fenn is: ők nem csak kisebbségként vannak másodrangúságra ítéltetve, de politikai üldözöttek is, 1956-os „megnyilvánulásokért”. Eltiltva egyelőre az államvizsgától. Ugyanakkor a falusi lakossággal szemben mégiscsak hivatalos személyek, és mint műveltebbek, és mint intézkedési hatáskörrel bírók, valamennyire haszonélvezői is e helyzeteknek.
És kialakul egy sajátságos promiszkuitás; sokkal kiterjedtebb olykor, mint képzelné az ember, más irányba viszont sokkal szűkkörűbb.
Ami viszont a leglényegesebb, a legtöbb szereplő esetében ennek nincs köze a „romlottsághoz”. Nem bűnös fertő. Inkább kétségbeesett felfedezési kísérlet az erkölcsi földgömb túlsó oldalának a felderítésére; az értékrend és a nemiség helyéről kimozdult mágneses pólusainak zűrzavara, amikor a hagyományosan szerkesztett tájolók már nem működnek; ahogy Krúdynál a történelemből éppen kihullani készülő kisvárosokban „a toronyórák olyan időt mutatnak, amely talán soha sincs”, az iránytűk zavartan csapongnak ide-oda, s irodalom és ideológia nem tud mit kezdeni a világtörténelem felszínre vetődött mélyvonulataival, a fajok harca (akár mint civilizációk szembenállása), az osztályharc és a nemek harca, a XIX. század e nagy témái lecsengtek már; és mégis, mintha most egymásba alakulnának; és mintha az egészért a divaton uralkodni akaró szerves kémia, meg az elhanyagolt és máshol túlhajtott „higiénia” volna felelős?
A világ az, aminek egy gyarmati rendelő orvosi vizsgáló asztalán látszik: az emberiség „le vetette gattyáját es ki tetszik minden szakzamontája”, ahogy már a Salamon és Markalfban is olvasható.
Jegyzetek
1Bárányi Ferenc: Boldogság délibábja. Irodalmi Jelen könyvek, Arad, 2008. A szerző Nagyszentmiklóson született (1936), mint Révai Miklós, Bartók Béla, Hermann Lipót. Bánsági többnyelvűségben nőtt fel, a magyart, románt, németet (svábot) anyanyelvi szinten, a szerbet tűrhetően beszéli… A marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen szerzett diplomát, de 1956-os ellenzéki magatartása miatt csak később engedik államvizsgázni. 1976-ban megjelent novelláskötetei jellegzetes bánsági helyi színezetet hordoznak. Regénye tulajdonképpen folytatása az 1983-ban kiadott Égbenyúló kockakövek c. regényének, amely a vásárhelyi „Orvosi” különös történelmi hangulatvilágból ad ízelítőt. 1990 után közéleti tevékenységben merül el, egy ideig egészségügyi miniszter.
2Nem a régi Korunk iránti nosztalgiából használom a „romániai magyar irodalom” kifejezést „erdélyi” helyett. Szerintem Makkai, Áprily, Nyírő, Tamási Áron, JékelyZoltán, végül Bánffy Miklós távozása és Kós Károly elhallgatása után ködösítés erdélyiségről beszélni.
