"mert a világ nem édenkert..."
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 10. (552.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Esti Metró. Az állomás
„Olyan könyveket írok, amilyeneket olvasni szeretnék” - Beszélgetés Nagy Koppány Zsolt íróval
Lászlóffy Csaba
Versei
VÁRADI B. LÁSZLÓ
A medve Nagyváradon
Pethő Lorand
Versei
Bakcsi Botond
Idő és végtelen Borgesnél
Zsidó Ferenc
Rövidprózái
Varga Melinda
Őszelőben szaladtam
Szerelem követelő
Szőcs István
Volt-e specifikus vörös szex?
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Naplórészletek
VÉGH BALÁZS BÉLA
Páskándi Géza gyermekversei
Gál Andrea
Románia, ezredelő
Ungvári László Zsolt
Versei
Terényi Ede
ZE­NÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK ÁTVÁLTOZÁSOK korát éljük?
Júniusi évfordulók
 
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Naplórészletek
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 10. (552.) SZÁM — MÁJUS 25.

A forradalom évfordulója

Nézem a Duna-tévében az 56-os forradalom évfordulójára rendezett ünnepségeket. Jó volt hallgatni, hogy egy szép Székely János-verssel nyitottak. Milyen jó, hogy Varró Ili és Székely János voltak nekem. És rögtön az is eszembe jut, hogy Zoli sógorom egy pincében vészelte át a forradalmat a családjával, és tüdőgyulladást kapott. Nosza, az urammal rögtön fölserkentünk, hogy csomagot küldjünk nekik. Jött az uram a hírrel, hogy a laptól megy valaki Pestre. A Valaki egy újságíró-féleség volt, megbízható munkáskáder, műveletlen, korlátolt, tehetségtelen ember. Elmentünk a Venera utcai otthonba, ahol egy szobában az újságíró ott lakott a családjával. A felesége selyem pongyolában ült az ágyon s az újságíró alaposan leteremtett bennünket: „Markovits elvtárs, pont most jövök a Központi Bizottságtól, ahol engemet erre az útra felkészítettek. Magának hogy fordult meg olyasmi a fe-jében, hogy én ezt a csomagszállítást elvállalom? Honnan tudjam én, hogy a maga öccse nem holmi ellenforradalmár?” Szóval kitessékelt. Útjáról egyetlen sor sem jelent meg a napilapban. De ő volt a szuperkáder. Aztán jött az uram az újabb hírrel, a csomagot ki kell vinnünk a vámházhoz egy faládikóban. Akkoriban még sok magyar élt Bukarestben, s így a vámház előtt hosszú sor ácsorgott. Bent a szeku, a vámoló tisztek, turkálták a csomagot és szövegeltek: „Nahiszen, táplálják az ellenforradalmárokat…” Senki nem mert megmukkanni, a lényeg az volt, hogy felvegyék a csomagot… És felvették. Otthon volt egy régi néprádiónk a szekrény tetején. Én egy székre állva próbáltam megfogni Budapestet. A Szabad Európa nagy nehezen bejött. Innen jutottam hírekhez. Bent, a lapnál súlyos hallgatás, mindenki mindenkiben besúgót vélt látni. Gondolom, akadtak ilyenek is. Az uram egy sorstól kisemmizett zsidó volt, aki bátorságból sose vizsgázott jelesre, s engem is igyekezett leszállítani a Földre. A szerepek eleve adva voltak. S ez így is maradt.

Sofőrök némasága

Ritkán engedem meg magamnak azt a fényűzést, hogy taxiba szálljak. Sokszor azért állok el ettől a szándékomtól, mert félek a felesleges szövegelésektől. Engem az ilyesmi már módfelett fáraszt. Félek azoktól a sofőröktől, akik mindenáron holmi lelki kapcsolatot akarnak teremteni az utasokkal. Naponta hányszor sikerülhet ez nekik? Gondolom, az életrajzukat, a mindennapjaikat mondják fel, ami banális és unalmas szöveg lehet. Senkit nem érdekel, hogy ő milyen Don János volt, hogy ő milyen jó fia az anyjának, hogy ő milyen jó férj, hogy ő milyen rossz férj… Hálás vagyok a hallgatag, néma sofőröknek. Őrzik magukat, s ezáltal én is őrzöm, vigyázom önmagamat. Csak semmi felesleges locsogás ebben az információktól robbanó világban.

Hallgatózni és szóra bírni

Ez volt az emberekhez fűződő kapcsolatom egyik alapelve. Vannak, akik azt állítják, hogy az újságírás koptatja, elnyűvi az embert, megárt a benne lakó írónak. Én ezt a vélekedést nem osztom. Csakis az válhat íróvá, aki az Isten adta tehetség mellett megtanulta alaposan az életet is. Egyszer, évtizedekkel ezelőtt, Breazán (a híres román Davosban) a városi parkban egy padon üldögéltem. Ősz volt, langymeleg, kedves évszak, a világ tele volt hulló diófalevelekkel, s akkor, hirtelen, kétkerekes, kis kocsit húzva belépett a látóterembe egy kortalan, inkább idősebb nő. A piacon járt, egy hétre bevásárolt magának. Vizslatva rám nézett és faggatni kezdett: hát magával meg mi van itt? Erre én azt feleltem: mi lenne, depressziós vagyok, álmatlanságtól szenvedek. S ekkor a nő lapátnagy, kidolgozott kezével legyintett: álmatlanság, az is valami? Hát idefigyeljen, asszonyom, este lenyel egy piramidont, s máris alszik… Arra gondolok, hogy Romániában a piramidont már nem gyártják, Amerikában viszont fabrikálják a Tylenolt s ráírják: vigyázat, rákot okozhat. S ettől a fenyegetéstől függetlenül a nép marokkal tömi magába a Tylenolt. Egy pasztilla marha nagy dózis, 500 mg-os. S most újból ősz van, és engem újfent elővesz a depresszió. Nem fűtnek, a lakásban hideg van, s akkor nekem eszembe jut a nő a breazai parkból, aki bevallása szerint ápolónő volt a helyi tbc. szanatóriumban, ergó tudhatott valami bölcsességet: „Ha álmatlanságban szenved, a piramidon a maga gyógyszere. Nálam bevált.” Hát ha nála bevált, talán nálam is megteszi a hatást.

Saját kútfejemből

Akiről tudok valamit, az a szomszédom, akiről nem tudok semmit, az a lakótársam, érthető és világos.

Fordítás

Világszerte az úgynevezett sikerkönyveket rögtön lefordítják nyolc-tíz nyelvre. Ez főleg a prózára vonatkozik. Verset nagyon nehéz fordítani. Egyszer valaki megkért rá, mondanám el a Szeptember végén című verset magyarul. Előtte volt a vers román fordítása. Szereplésem végén felkiáltott: szó se róla, hogy ez a vers hasonlítana a román fordításra… Nálunk Franyó Zoltán volt nagy versfordító, még kínai nyelvből is fordított. Mózer Pityuval meglátogattuk az aradi Astoria szállodában. Az ősöreg költő egy horgolt hálórékliben ült az ágyon és kávézott. Én megkérdeztem tőle: és akkor Franci bácsi megtanult kínaiul? Franyó Zoltán zavartalanul tovább kávézott, brióst ropogtatott melléje… A végén élvezettel lenyalogatta mind a tíz ujját, és felém fordult: „Kicsi asszonyka, ilyesmit nem illik kérdezni… A napokban olvastam, hogy Tudor Arghezi miként vélekedett erről a dologról: aki verset fordít, az pontosan olyan, mintha fuszeklit húzna egy csontváz lábára.

Takarékosság.

A nagy ház, amelyben lakom, tele van nyugdíjasokkal. Minden ősszel eljátsszák a takarékosságot. A próbafűtés után ordítani kezdenek, hogy november elsejéig ne fűtsenek. És nem fűtnek. Éjszaka szinte sütnek a betonlapok, két takaró alatt is didergünk. Az öregek megfáznak, felfáznak, reuma-roham veri le őket a lábukról, s elkezdenek masszívan gyógyszert szedni. Naponta megvizitálják a patikát. Délelőtt bekapcsolják az aragáz sütőjét, s ott melegszenek fel. De boldogan hirdetik: minálunk nincs fűtés, mi spórolunk. A házelnök csak bámészkodik, hogy mekkora a gázszámla. S mi, a lakók mukkanás nélkül kifizetjük. És egészségileg lerobbanva érünk be a télbe. Évek óta senkit nem tudok meggyőzni róla, hogy gyógyszerekre többet költünk, mint fűtésre. Sütő András, ha valamiért nagyon felborzolódott, azt mondta: ez az, amikor nagy komolyan csináljuk a nagy semmit. Neki volt igaza.

Ez vajon mit jelent?

Ahányszor a tévében író lép fel, rögtön információkat is kapok róla, s rögtön hozzáfűzik azt is, hogy az illető politikus. Ha engem valaha bemutatna a tévé, amire azt hiszem, sosem fog sor kerülni, én nem értenék egyet ezzel a minősítéssel, én beérem azzal: író, esszéíró. Suszter, maradj a kaptafánál.

Mi szerettem volna lenni?

Kislánykoromban csak ámuldoztam azon, hogy játszótársaim mik szeretnének lenni: színésznő, balett-táncosnő, hercegnő, cirkuszi artista. És akkor berobbantam én: mosónő szeretnék lenni. Ezt a bejelentésemet hallgatás fogadta, majd kis társaim fergeteges röhögésben törtek ki. „A Tóth mosónő lesz!...” Volt a Notre Dame zárda udvarának a sarkában egy kis épület. Oda vitték be az apácák nagy kosarakban a mosott ruhát, hogy majd kivasalják. Szünetekben ott ácsorogtam, és lestem, gyönyörködtem benne, ahogyan az apácák vasalnak. Illatos és tiszta volt minden. Az apácák már ismertek, nevemen szólítottak, s a fatálcán odahozott uzsonnájukból adtak nekem is. Ezeknek a fizikai munkát végző nővéreknek fehér fityula volt a fején, a tanító nővéreknek fekete. S akkoriban még faszénnel megrakott, nehéz vasalókkal folyt a vasalás művelete. Zsikai Boriska, Janka nővér, első tanítónőm megérdeklődte, hogy miért ácsorgok a vasalószoba előtt. Neki is elárultam, hogy nagy dolog a világon a szennyest tisztára mosni. S ez világviszonylatban is így igaz. S most, ha elgondolkodom írói hivatásom lényegén, elmondhatom: tényleg mosónő lettem. Mosom, öblítem, tisztálom a világ dolgait.

Szívesen, szívből

Felhívott telefonon Hadai G. Klára, a grafikus, hogy köszönetet mondjon az ura temetésén mondott gyászbeszédemért. Majdnem azt mondtam, szívesen, de ez idiótán hangzott volna, nem illett a pillanat hangulatához, így hát azt mondtam: szívből tettem.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében