A hatvanas évek erdélyi gyermekköltészetében olyan szabadabb és tágabb horizontok is felderengnek, amelyekhez alkotó és befogadó egyaránt igazodni vágyik. A megelőző évtized kollektív ideológiai-esztétikai kánonját felváltják az egyéni, az öntörvényű kánonok, ill. a mögöttük meghúzódó szabadságeszmények, egyszerre valósítva meg világnézeti és esztétikai paradigmaváltást. Folyamatos megjelenésével egyfajta intézményi stabilitást jelent az 1957-ben induló Napsugár, amely hamarosan az esztétikai és erkölcsi minőséget szolgáló nyitottabb gyermekirodalom fórumává lép elő. Munkatársaiban ott munkál a szándék, hogy a hivatalos politikai és közéleti kurzustól közhelyesített, uniformizált témákban is felvillantsa az egyedit, az egyszerit: „Anya mos, apa ás,/ Petinél kalapács,/ Marika kicsi, kék/ kötényét leteszi:/ pihen egy kicsikét” (Szilágyi Domokos: Munka). A kezdeti változások további értékváltásokhoz vezetnek: a konkrét eszközértékeket, a pragmatikus költészetet esztétikai értékekre alapozó metafizikusabb líra váltja fel. Az ötvenes évek társadalomépítéséről hírt adó információk helyett a hatodik évtizedben az esztétikumot keresik a költészet művelői. Ezek a maguk rendjén egyetemesebb értékeknek, gondolatoknak biztosítanak bejárást a gyermekirodalomba. Ennek az értékváltásnak a lehetséges módozatairól vitasorozat indul az évtized elején a kolozsvári Utunk és a marosvásárhelyi Igaz Szó hasábjain. Az irodalom szerepéről folytatott eszmecserében egyaránt részt vesznek kritikusok és szerzők, arra a következtetésre jutva, hogy az irodalom korábbi társadalmi elkötelezettségét fel kell váltania egyrészt az egyetemesebb esztétikai és erkölcsi értékeknek, másrészt az olvasók iránti elkötelezettségnek. Néhányan eljutnak az ideologikum és az esztétikum összeférhetetlenségének felismeréséig, az irodalmiság követelményéig. Állásfoglalásukat kiterjesztik a gyermekirodalomra is, ez a körvonalazódó másfajta kánon a hetvenes évekre polifon gyermeklírát eredményez. A költők lírai eszközeiket a játék, az életöröm, a világ újrafelfedezésének a szolgálatába állítják. A valóság megismerésének gyermeki dimenzióival (konkrét gondolkodás, szimbólumalkotás, antropomorfizmus, animizmus) olvasóközeli lírai szituációkat teremtenek és befogadóközpontú gyermekköltészetet művelnek. A költők felismerik és tiszteletben tartják a gyermekkor sajátos világtapasztalási módját, elfogadják azt és megpróbálnak azonosulni vele. Költői játékká válik a valóság érdek nélküli újrafelfedezése, és létrejön Horatius kétféle poétikai elvének (docere, delectare) termékeny és hatékony kombinációja: a szórakoztatva nevelés. Ekkor alakul ki az erdélyi magyar gyermekköltészet alkotói és befogadói presztízse Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Palocsay Zsigmond, Veress Zoltán és Majtényi Erik életművében.
A gyermekverseket író Páskándi Géza számára nem bizonyítási kényszer és nem menekülés a gyermeklíra, inkább maradéktalan beteljesülése annak az általános nézetnek, miszerint a lelke mélyén minden igazi költő gyermek marad. Nem leereszkedik egy alacsonyabb szintre (ami sokszor lírai gügyögéshez, a gyermeknyelv és a gyermeki gondolkodás infantilis, nevetséges utánzásához vezet), hanem felemelkedik a szabad, előítéletektől mentes gyermeki lélekhez, azonosul természetes naivitásával, és felszabadultan, nemzedéki, világnézeti kötöttségektől megszabadulva közelít mindahhoz, amit a huszadik századi gondolkodás a gyermeki gyűjtőfogalmával nevez meg. Verseiben sorra lebontja a korábbi évek funkcionális világmodelljét, a mesterségesen létrehozott, az egyénre kényszerített élettérből eredeti állapotába és természetes közegébe helyezi vissza a gyermekegyént. Meggyőződése, hogy a mitikus-animisztikus gyermeki gondolkodásra, szemléletre épülő világmodell felsőbbrendű bármely ideológiától fertőzött, mesterségesen működtetett társadalmi vagy világrendszernél. Gyermeklírájában viszszatér a költészet arisztotelészi funkcióihoz (gyönyörködtetés, szórakoztatás) és a népköltészet szinkretizmusához. A kölcsönösség sajátos poétikáját teremti meg, amikor a klasszikus poétikai és a magyar népköltészeti hagyománnyal újítja meg a gyermekverset, ill. az így megújított műfajban mutatja fel a tradíció vitalitását. Ennek a kísérletnek a művészi konkretizációi a Szebb a páva, mint a pulyka (1968), a Tréfás-pipás-kupakos (1979) című kötetekben olvashatók.
Kortársaihoz hasonlóan Páskándi is polifóniára törekszik, a korábbi homogenizáló tendencia után több irányba is próbálkozik a gyermekvers megújításában. A történelmi téma, az erdélyi táj, a szülőföld a két világháború közötti transz-szilvanizmust idézi. Hasonló megújulási lehetőséget lát a népköltészetben, ill. annak gyermekműfajaiban (mondóka, gyermekjáték, gyermekdal), adaptációit a gyermekkor és a folklór közös naiv világszemléletére alapozza. A hatvanas évek neomodernizációs törekvéseihez csatlakozó Páskándi az abszurdban fedez fel újabb önkifejezési lehetőséget. Ez utóbbi nem kizárólagosan és nem konzekvensen van jelen gyermekverseiben, inkább ritka, ám felejthetetlen alkalomként (Tündérek szakácskönyve). A neoavantgárd rafinált és szokatlan formai megoldásait, metafizikusabb világszemléletét nem tartotta teljesen összeegyeztethetőnek a gyermekköltészet naivitásával.
A bemutatott lírai törekvések egymással keveredve, szimultán módon vannak jelen a versekben, komplex versszövegeket és szövegvilágokat teremtve. Bennük kódoltan lelhető fel a befogadás és az azonosulás alapfeltétele, és saját mitikus gondolkodásával analóg világszemlélettel találkozik a gyermekolvasó. Páskándi Gézának azok a gyermekversei a legsikerültebbek, amelyekben a költői világteremtés észrevétlen, természetes módon hat, és semmilyen erőszakolt pragmatizmus sem tolakszik a művészi értékek elé. Ilyen például a román népköltészetből átvett (a költő megfogalmazása szerint „tréfás román népköltemény nyomán” létrejött) Csodamalom, amely Házasodik a tücsök című magyar népdalra emlékezteti a gyermekolvasót. A részleges befogadói tapasztalatnak az aktivizálásával is megtalálja helyét a téma a magyar olvasó elváráshorizontjában. Csupán maga a választott téma átvétel, minden egyéb (különösen a megformálás) a költő Páskándi invenciója, aki valóságos lírai varázslatot teremt a magyar nyelv potenciális értékeiből. Antropomorfizált emlősök, madarak és rovarok gyors egymásutánban, nélkülözhetetlenségük tudatában sorakoznak fel a versszövegben. A visszájára fordított világban nem értük, hanem általuk történnek a dolgok, ők alakítják az eseményeket. Szokatlan szerepkörben állatok (csóka, kakas, bogár, jérce, szúnyog, bagoly, kacsa, tyúk, féreg, légy, ökör, pulyka, daru, liba, fakopáncs, túzok, fecske, rigó, szarka, kakukk) tüsténkednek a malomban. Az abszurd vershelyzet játékos költői megoldások sorozatát indítja el, számtalan forrását vonultatva fel a verskomikumnak: „A malomban/ liszt halomban./ Mi a kő?/ Malomkő!/ Csóka farka/ tölt garatra,/ kakas csőre/ tölt a kőre,/ két kisbogár/ a zsákon áll,/ ott egy jérce,/ nála mérce,/ kasban derce,/ kövön korpa,/ árpa porba,/ szúnyog szitál,/ bagoly pipál,/ kicsi kacsa/ piszkavasa/ kotorász,/ kelekedik a kovász – / tyúk szakács,/ kotkodács!”
Konyhakertben s a kert körül című versben a tájleíró hagyományt ötvözi a leány- és fiúcsúfoló műfajával, mintájukra növénycsúfolókat ír. Személyek helyett konyhakerti növények (saláta, vöröshagyma, ribizli, paprika, retek, sóska, kapor, tök) válnak céltáblává. A költő megtartja a műfaj szerkezeti ismérveit, nyelvi fordulatait, jellegzetes asszociációit, ha hellyel-közzel módosít is rajta. Mindvégig érvényesülési lehetőséget biztosít a befogadói tapasztalatnak. Viszont a tárgyválasztásban (konyhakert) nem mond le az abszurd lehetőségéről, váratlan vershelyzetet teremtve provokálja az olvasói elvárásokat. A versíró sorra kigúnyolja „jellembeli” gyengeségeiket, fogyatékosságaikat, együtt szórakozva a rigmusokat skandáló gyerekekkel: „Járj a kertben s a kert körül,/ mikor a természet örül.// Kis kukac megy kalákába,/ a zizegő salátába. // Vöröshagyma irigyli:/ pirosabb a ribizli.// Nagy bohóc a paprika,/ veres orra, orrlika.// Retkes ez a retek,/ mosdani nem szeret.// Úgy áll ott a sóska,/ mint savanyújóska.// Ernyőt nyit a kapor,/ hogy ne verje zápor.” A pergő ritmusú, gyors iramú kerti szemlét rövid időre megszakítva elidőz a terebélyes töknél, a rövid szentenciázást, a játékos klapanciákat felváltja a lassúbb leírás, a látvány meditatív feldolgozása, a költő így érzékelteti a valóságélményben beálló változást. A rövid, kétsoros versszakok sorozatát tizenegy sorból álló hosszabb leírás szakítja meg, a rímelést is hozzáigazítva ehhez a másfajta valóságmegjelenítéshez, a páros rímet felváltja az ölelkező rím: „Tülköl a tök, dudál,/ hasát kidülleszti,/ virágát szárítja/ indáit repeszti./ Kökény könnye,/ gyónó gyöngye – / kék sírás./ Darvak véje/ száll az égre – / irkalapra/ szépírás.” A verszárlatban újra visszatér az eredeti megoldásokhoz, ismét pörgősebbre vált a ritmus, és újra mozgalmasabb lesz a vers kép- és rímtechnikájában egyaránt: „Piros-pörös hecserli,/ szomszédait beperli.// Este tüzes zenebona,/ férjhez megy a galagonya.”
A gyermekeknek írt mondókáiban a népköltészeti műfajokat időszerűsíti Páskándi. A magyar gyermekfolklór gazdag mondókaanyagából a naptárverseket, a gyermekjátékok mondókáit, a nyelvtörőket, a kiszámolókat hasznosítja előszeretettel, megőrizve a műfajra jellemző tömörséget, játékosságot, kreativitást, nyelvi invenciót. Mondóka cím alatt öt mondókát is találunk a Tündérek szakácskönyve című kötetben (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006). Négy állatokhoz (varjú, sün, ürge, macska), egy pedig személyhez köthető. A többnyire hangutánzó és hangulatfestő szavak segítségével megjelenített állatfigurák a hallgató-olvasó szórakoztatását szolgálják, játékkedvét elégítik ki. A műfajra jellemző pergő ritmus, az ún. mondókaritmus ezt a szórakoztató jelleget hivatott felerősíteni: „Csörr, csörr, csörr,/ varjúcsőr,/ hessegeti három őr,/ kergeti az öreg csősz- / csörr, csörr, csörr: csörög az ősz.// Varjú csőre/ csip-csup bokrot/ csipked itt-ott:/ kipp-kopp, kipp-kopp- / a bögyébe szedeget/ szedte-vedte szemeket./ Csörr, csörr, csörr: csörög az ősz.” (Varjúcsőr). Egy másik mondókájában az elsődleges szórakoztatás mellett rejtett nevelő szándék is fellelhető, ahhoz hasonló, amit dorgálásként tart számon a pedagógia: „Aladár, Aladár,/ mért vagy olyan feledér?/ Rétesed rögvest megetted,/ ám reggelre elfeledted,/ tücsköt ígérsz holnap délre,/ bogarat se adsz ebédre,/ kérsz, hogy visszaadod / kedden,/ várhatja a májusnegyven.// Ilyen vagy te, Aladár,/ ígérgető feledér – / ki adna egy lyukas huszast/ feledékeny fejedért?” (Feledér Aladár). Ebben a mondókában a gyermekköltészetben ritkábbnak számító megoldásra is bukkanhatunk. Az egyik a kancsalrím: „Aladár, Aladár,/ ígérgető feledér” – ezt a rímfajtát más gyermekversében is használja Páskándi, abból kiindulva, hogy az új, az érdekes, a szokatlan ösztönözheti a befogadói kreativitást: „Ahol él a szerecseny,/ soha nincsen karácsony,/ de van, ezer szerencse,/ szerecsenynek narancsa” (Kancsalvers a szerecseny karácsonyról). A másik pedig a sorátvitel (enjambement): „kérsz, hogy visszaadod/ kedden.” A korábbi gyermekköltészeti hagyomány (Benedek Elek, Pósa Lajos) a tiszta rímeket kedvelte, a verssorok formálásában pedig az egy sor – egy gondolat elvet követte. Ezekkel a formai újításokkal már a klasszikus modernek (Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, József Attila) is kísérleteztek, majd pedig a modern gyermeklíra művelői (Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly) általánosítják. A gyermekolvasót ezzel is megfelelő, sőt egyenlő partnernek tekintik a befogadásban, gyakran az alkotásban is. A tréfás-pipás-kupakos című nyelvtörő csupán kiejtési játéknak tekinthető, szó sincs benne valamilyen tartalomról. A cél az, hogy a nehezen kiejthető szöveget – egy kis gyakorlás után – hibátlanul elhadarjuk. Páskándinak ebben a mondókájában a szóismétlő nyelvtörők csoportjának jellemzőire ismerhetünk: azonos szavakból álló szövegvariáció állandó és egyre gyorsuló ismétlése, lehetőleg hibátlanul: „A nagyapám pipájának kupakja/ nem a pipám kupakjának a nagyapja.// Mert a pipám kupakjának a nagyapja/ nem nagyapám pipájának kupakja!” Ennek a nyelvtörőnek a prototípusa a közismert Ipafai papnak fapipája van című népi mondóka, ez ihlette saját mondóka megírására Páskándit.
A költő mondókaparafrázisai azt példázzák, hogy a gyermekköltészetben bármiről lehet mondókát mondani, pl. a varjú csőréről, a sünről, Aladárról, az ürgéről és a Cirmosról. A mondókázás képességeket mozgósító és alakító kreatív szójáték, szórakozás, ugyanakkor a nyelvgyakorlás is. Komplexitásánál fogva a mondókának több műfajjal is vannak közös jegyei: a bölcsődallal, a népi (gyerek)játékokkal, a mesével, a népdallal. Továbbélteti a folklór szinkretizmusát: testmozgáshoz kötött műfaj, dinamizmusa, pergő ritmusa éppen ennek a jellegnek a formai kifejeződése. Páskándi kortársai közül többen is kísérleteztek ezzel a sajátosan gyermekirodalmi műfajjal (Nemes Nagy Ágnes egész mondókaciklussal ajándékozta meg gyermekolvasóit), egyetlen esetben sem maradt el az érdeklődés, a mondókát a gyermekirodalmi recepcióban sikerműfajként tartják számon, benne van az óvodai és az elemi oktatás tantervében is.
A Hetes vers a népköltészetből ismert naptárvers műfajának a gyermekirodalmi adaptációja. Páskándi a műfaj gazdag hagyományából a napsorolót veszi át, és a hét napjairól ír naptárverset. Megőrzi a folklórműfaj formai elemeit. A napsorolók egyik kötelező formai kelléke a hét napjainak kezdőbetűire felelő betűrím (alliteráció): „Hétfőre hó, egészség”, „Keddre kedvet, szép könyvet”, „Szerdán szűrt, szép ruhát”, „Csütörtökön csütörtököt”. A naiv népi világfelfogást másképpen elképzelve, naiv gyermeki világképpel, optimizmussal cseréli fel: „Keddre kedvet, szép könyvet,/ így lesz a nap még könnyebb,/ mézes-vajas kenyeret,/ Cirmosnak meg egeret,/ egérkének mély lyukat,/ hadd leljen egérutat!” A mondókák témáiban a gyermekléthez köthető élmények dominálnak: tanulás, iskolai munka, étkezés, ruházkodás, játék. A gyermekkor tapasztalati világát kitöltő közvetlen élettények a versben irodalmi tényekké minősülnek át, meghatározva az általuk létrehozott versvilág természetét. A gyermekség mint világ-meghatározó minőség a vers egyéb aspektusaiban is jelen van, pl. a játékosságban. A nyelvvel és általában a formai komponensekkel történő folyamatos költői játék egyfajta azonosulás a gyermekivel. Ez a költői attitűd explicite is benne van a versben: „Vasárnapra virradóra/ később kelt a csergőóra,/ aztán játék, játék, játék – /új hét, mennyi játék vár még!” Páskándi gyermekverseinek olvasásakor elsődleges élmény a játék, ill. a játéknak a költészetben megvalósuló variációi és lehetőségei. Értelmezésünkben a játék összetett fogalom, amelynek egyszerre vannak pszichológiai, pedagógiai és poétikai nüanszai. Ez a komplexitás teszi alkalmazhatóvá Páskándi gyermekköltészetét az óvodai és az iskolai oktatásban. Kimeríthetetleneknek tűnnek a költő játéklehetőségei: vagy a témával, a formával és a nyelvvel játszik, vagy játékos vershelyzeteket teremt, de verset ír a játékeszközökről is. A Vers Szemere szomorú szamaráról szintén a játéklehetőségek variációira épül. Sokkal több ez a gyerekolvasó spontánul megnyilvánuló szójátékainál, inkább azoknak rafináltabb művészi analógiája. Tobzódó szójáték az azonos hangzású szavakkal, a homonimákkal, a rímmel, a betűrímmel, valamint a magánhangzókkal. Ezek a felsorolt nyelvi játéklehetőségek nem szétszórtan vannak jelen a szövegben, hanem egyetlen szószerkezetbe öszszevonva. A „Szemere szomorú szamara” kettős jelzős szintagma úgy vesz részt a költő szóvariációs játékában, hogy tagjai mindvégig egymás vonzáskörében maradnak, saját anyagból biztosítva a sorvégek rímhívóit és rímfelelőit. Ez a szópárosításon alapuló rímjáték a magyar költészetben kevésbé ismert rímfajtát eredményez, az ún. mássalhangzós aszszonáncot (a franciák vontre-assonance-nak, az angolok pararhyme-nek vagy half rhyme-nek, az olaszok pedig consonanzonak nevezik). Míg a magánhangzós asszonánc esetében csak a magánhangzók csengenek egybe, és a mássalhangzók teljesen eltérőek (pl. álma-vágja), addig a mássalhangzós asszonáncban fordított a helyzet: a mássalhangzók teljesen azonosak, a magánhangzók pedig váltakoznak. Páskándi versében például a magashangrendűeket mély hangrendűek váltják: „Szatmáron élt Szemere/ meg a szürke szamara,// Nem eteti Szemere,/ szomorú a szamara.// A szamara szomorú,/ üti-veri Szemere.// Kehesedik szamara,/ s Szemere nem szomorú.// Mit is bánja Szemere,/ hogy szomorul szamara.// Ám szomorult Szemere,/ megdöglött a szamara.// Későn lettél szomorú,/ bizony későn, Szemere!// Ha Szemere szamara/ nem lett volna szomorú,// vidám volna Szemere,/ ma is élne szamara.” A szokatlan rímjáték újszerű hangzást eredményez, továbbá váratlan recepciós és megértéshelyzet elé kerül a versolvasó. Ezáltal válik érdekessé számára a verssel való találkozás.
Páskándi játékos vershelyzetet teremt akkor is, amikor a játékeszközöket választja témaként. Ilyen a Szelíd állatkert című verse, melyben játékokkal népesíti be virtuális állatkertjét. A „szelíd” állatkert lakói közismert vadállatok plüss alteregói: az elefánt, a majom, a kenguru, a páva csak nevükkel emlékeztetnek szabadon élő, eleven prototípusaikra. Egyébként „Minden békés, semmi zordas,/ sose éhes itt az ordas,/ nem üvölt a pávián,/ úgy hallgat, mint hátsó padban/ ha nem készült – / Fábián.” Visszájára fordulnak az állatok lényegi tulajdonságai, ezek élőként előnyükre válhatnának, ám elesettségükben is szeretetre méltóak maradnak, erre különösen odafigyel a költő. A karikatúraszerű állatportrékban megérezni a portrékészítő szimpátiáját. Az (élő és a játék)állatok iránti szeretetben Páskándi azonosulni tud gyermekolvasóival és animisztikus gondolkodásukkal: „Kenguru hasán, ha szegény,/ saját bőrből van az erszény./ Ez meg itt most ég a gőgtől:/ az erszénye disznóbőrből” (A kenguru).
A Tündérek szakácskönyve című hoszszabb költeménye abszurd vershelyzetre épül: a tavi béka és a vízitündérek találkozására, alkalmi társaságára. Ez az abszurdoid versdráma (Páskándi Géza kedvenc műfaji megjelölése) egyrészt az állatmesék antropomorfizmusából, másrészt a tündérmesék varázslatos-mitikus jegyeiből tevődik össze. A helyzetből fakadó abszurditást tovább fokozzák azok az emberi érzések és érzelmek, amelyek etológiába oltva teremtenek fonák helyzeteket. Hiszékenysége és butasága emberien esendővé, szimpatikussá teszi a gyermekolvasó számára a tündérek előtt ágáló, hamis illúziókat kergető varangyot: „S fejét attól kezdve törte,/ sütnivalóját gyötörte,/ hogy miféle állatfajta/ lehet ez a táncos, lebke,/ s ni, hogy leng a ruha rajta.// És a buta, baksi béka/ azt hitte, hogy kutykuruttyra,/ az ő csudás énekére,/ táncol azok pereputtya.” A varangy tulajdonságai (csúnyaság, butaság, hiúság, kicsinyesség) a közönségest, a tündéreké (szépség, báj, könnyedség, kecsesség) pedig a fenségest sugallják esztétikai minőségként a befogadásban. Recepcióesztétikai szempontból kimutathatók a már említett kettős műfaji (fabula és varázsmese) világképnek, ill. a gyermekolvasó alakuló világképének a közös karakterjegyei: mitikusság, szimbolikus jelleg, animizmus. Mindhárom az egységes (mesei és gyermeki) valóságkép szerves komponense. A titokzatos vízilények, az elvarázsolt láplakók a varázsmesék és a lápmondák alakjai, akik szerencsétlenséget, pusztulást hoznak az útjukba kerülőkre. A költő tovább élteti ezt a hiedelmet, az ősi tündérmítoszt, ezzel egyidőben a befogadónak a meseolvasással szerzett olvasói tapasztalatát: „szép tündérek/- tavirózsa-szirmon élnek – / táncra kelnek zizge sások/ élén, s jönnek újra mások/ gyöngyrajokban.” A vers mítoszőrző és mítoszteremtő aspektusait erősíti a népi gyógyászatból ismert ráolvasás-parafrázis. A javasasszonyok bájoló szövegeit vagy a varázsmesék boszorkányreceptjeit modellező tündérek szakácskönyve egyben a vers legművészibben megírt részlete is: a sorvégi és a belső rímek (alliterációk) „tündéri” variációja, a zöngés mássalhangzók (különösen a nazálisok) és a mély magánhangzók monoton, búgó zenéje, duruzsolása felerősíti a szöveg mitikus erejét: „Fond finom hold hulló szálát,/ vedd ínyedre kormos éjjel./ Harmat hamvát fogd fogadra,/ nyelvecskéddel mállaszd széjjel./ Bibés barkát hints borodba,/ fodor felhőt igyál rája,/ jácintot nyelj, rágj szelecskét,/ hámozd hamuval tisztára,/ mindet sózd meg, fűszerezd meg/ színszagával friss füveknek – /ám az első fogás már ma/ legyen: vízben csillag árnya.” A vers szövegének animisztikus jegyeiben szintén a varázsmese és a gyermekolvasó közös világszemlélete nyilvánul meg, például a „fellelkesített”, a megelevenedő vízi növényzet a klasszikus görög tragédiák kórusára, az erkölcsi szentenciákat megfogalmazó közvéleményre emlékeztet bennünket: „csak a csomós/ káka/ látta,/ a szipirtyó/ öreg szittyó,/ zsémbes zsombék,/ susu sás,/ nádi szellő suhogás.” Az egész versben érzékelhető az animizmus jelenléte, hol felerősödve, hol elhalványulva. A béka jellemrajzában a fabulák hagyományos antropomorf ábrázolását (az emberi nyelven történő megszólalást, az emberi viselkedést és gondolkodást) kiegészíti a belső, lelki folyamatok, történések megjelenítése: „Fonta, fonta, egyre fonta/ – persze, csak úgy alattomba – / a holdsugár mézes szálát,/ s nyalta utána a száját./ Rágta, rágta a harmatot/ – számolt közben hatvanhatot –,/ kóstolgatta szirom szagát/ – közben biztatgatta magát –,/ elnyelt árnyat, falt szelecskét/ – közben hideg rázta testét –,/ csámcsogott a csillagokon/ – tőle nem vették ezt zokon –,/ szívta színét hars füveknek,/ s jó lett a bőre – üvegnek…”
Páskándi Géza felnőttek számára írott verseinek kipróbált retorikai eszközeit adaptálja gyermeklírájába. Ezek mellett további költői invenciókkal, poétikai újításokkal próbálkozik, ennek egyik sikeres megvalósítása az általunk elemzett Tündérek szakácskönyve című kötet. Egyfajta művészi tisztelgés ez a gyermekolvasó előtt, különösen annak számított a hatvanas években, amikor a kötet versei először láttak napvilágot. A gyermekvers címzettje nem lebecsült, hanem megbecsült partnere a költőnek, aki újabb befogadói perspektívákat, olvasói horizontokat teremtve a költői értékek régióiba emeli olvasóját. Ezekből a perspektívákból megítélve Páskándi gyermekverseinek értékteremtő és ízlésformáló erejük és kisugárzásuk van az erdélyi és az összmagyar gyermeklírára.
