Meztelenül
Ahogy a citromsárga nyár
hajtincset lenget a szélben,
s az idő az arc fölött megáll,
úgy él ez a mese vétlen.
Kastélyt építek fellegekből,
hol lakhatunk, ha szoba nincs,
aprócska, lengő pipacsernyőn,
nézve, hogyan jut át a kincs
víz fodrán, lélekben, valakin.
Augusztus így száll el felettünk,
míg nő a láz és eltörpül a kín,
aranyládánk noha végleg eltűnt.
Mondd, hogyan becézzelek?
A szó galambként ellebeg.
Kellesz nekem hétköznapokon,
midőn fehér éjed ellopom,
hogy légy velem, ha félelem
kiáltoz bennem, mint a szél,
hogy tiszta ruhát végy nekem,
ha hallgatok s a húr beszél.
Várd ki a percet nélkülem.
Szótlan a vers, a gyorsütem, hogy
kimondjalak, ha part szakad,
s szétgurul számban a szavad.
Légy velem, ha arcul csap a csönd,
s magányom fekete függönyén
a rézcsőrű holló beköszönt.
Rövidül a nappal, s éjek küszöbén
meztelen várlak, idézlek én.
2008. január 22.
Alkonyi szobák
Szívkamrákban doboló ütemen
pörgetnek lazító istenek.
Suhanhatnék a Jeges-óceánon,
de nincs kabátom s fázom.
Behordok mindent, mi megmaradt,
nem feledem soha, ami volt.
Idézem fényképről magamat.
Logikát, mit betakar a gond.
Vaku villan. Józanságra int,
hogy utazzak menetrend szerint.
De van-e út, mely járható?
Ez az, mi sohasem tudható.
Jössz velem? – ím, kérdezem..
Kísérsz mézillatú nyárban.
Futsz-e velem lepke-réteken,
kutatsz-e fényt a szárnyban?
Most hull a lengő, halk eső,
időtlen magányból visszajő
az eltévedt csontváz-lovas,
koppan ezüst patkóján a vas.
Alkonyulunk szobákba,
hol nincs meleg, se víz,
csak én és egyetlen árva,
ki szorongva mindig visszahív.
Torony nő fekete földből.
Lassan az égig ér a gömb,
mely földgolyóként odafönn
világot gyúr az istenekből,
kik hallgatnak, tétlen ülve,
zongoránál, zenébe menekülve...
Ábráik kutatják csillagjósok,
meg nem fejthetik, mi titok volt.
2008. január 27.
Bolygózuhanás
Ahogy kibomlik ez a lassú év,
űzöm magam, mint aki vét.
Surran sok hangszalag feketén,
áldásos, gyönyörű tűz-zeném.
Belobog egy kendő fehérje
a csillogó, kiürült vidékre,
őz fut a hóban dobogva
Ráverek fekete dobokra.
A vonaton mindig elrohan
az idő, ha végleg odavan.
Sín sziszeg hideg ezüstben.
Ne hajlíts kötelet fölöttem.
Dübörögve siklik ki a Föld,
idegpályát bejárni dühöng.
Nem szállok fel hószín repülőn,
ha rám üt a világ szédülőn.
S te merre menj? Kozmosz visz
messzi e téli délutánon.
Az Antarktiszon kiárad a víz
a Nap gyűrűzte sávon.
Virradj! Gombold magadra élted.
Nézz könyvtáradra, őrzi sok éved.
Ma bolygók hullnak, s az almafa
fölötted tán még védőn vallana.
Az arc fonákja, akár a tű,
elfojtott hangú hegedű.
Kilépsz a csöndbe. Ég veled.
Alattad zúgó tengerek.
P2008. január 20.
