Helikon - Irodalmi folyóirat

Egyetlen dolog változatlan a világon: a VÁLTOZÁS. A világ örökösen változik – mondogatják unos-untalan, de senki sem hiszi igazán és senki sem örül neki. Mert inkább lassú átalakulásra van teremtve a szervezetünk, és nem hirtelen változásokra. De manapság szinte pillanatonként vág fejbe valami eszeveszett változás. Ez már nem is csak VÁLTOZÁS, hanem teljes ÁTVÁLTOZÁS. A dolgok ellentétükbe csapnak át, hogy még annak a másodpercnek a töredékében valami mássá váljanak, vagy visszaváltsanak korábbi önmagukra, elhitetve, hogy ez már új. Óriási szemfényvesztés kerít minket hipnotikus álomba: már alig érzékeljük a VALÓSÁGOT. De mi is a valóság ?!
József Attila Forduló c. versének kezdősorai jutnak eszembe: „Változások nehéz szagát görgeti a szél, / vincellérek enmagukat ütik csapra már / enmagukat köszörülik ifjú harcosok / s az elásott tojásból is / kibúvik és égre száll a madarabb madár.”
A vers is, mint annyi minden a 20. században, filmszerűen pergeti a gondolatokat, a meghökkentő fordulatokat a „változások nehéz szagától”, az „elásott tojásból” fantasztikus vízióján át a „madarabb madárig”. A második versszak még tovább feszíti az átváltások hálóját: „Most az órák mutatói ventillátorok, / jó földünk az óriási lendkerék, / mely most minden kart-kereket szédületbe ránt. / Szándékaink – széles – szíjjak – / megölelik s úgy rohannak országút-iránt.”
Új század indult nemrégiben, de csak a naptárban, a 20. század sem kezdődött 1900-ban. A zenében semmiesetre sem. Az igazi új zene a század második felének szülötte. Az utolsó nagy romantikus, Richard Strauss 1949-ben halt meg. A dodekafónia is az atonalitással együtt a romantika szülötte. A teljesen új, az elektronika felhasználásával kezdődött a zenében. Ez pedig az ötvenes évekre esik, legalábbis világjelenségként. Nyugodtan gondolhatjuk, hogy a 20. század a zenében 1950 körül veszi kezdetét. Ha száz évet adunk a 20. századnak, akkor 2050-ben ér véget, és kezdődik az igazi 21-ik század.
Azok a nehéz (át)változások, amelyekből majd megszületik negyven év alatt a 21. század, már most elkápráztatnak bennünket. Csak kapkodjuk ide-oda a fejünket és szinte alig értünk valamit mindabból, ami velünk és körülöttünk történik. Nézem, hallgatom az egyik tv-hangversenyt. Klasszikus remekművet játszik három kiváló fiatal szólista, kíséri egy rutinos, jó zenekar, és egy lelkes fiatal karmester önti magából a felszabadult energiát. Pillanatig villan fel előttem a kép és hang, s a begyakorolt, műsorkereső reflexem már tovább is repíti az adók sorát, de az a pillanat visszahúz, és megkeresem a hangversenyadást. Élvezettel hallgatom. Valóban rendkívüliek, azaz ilyennek kellene lennie minden művészi produkciónak, hiszen egyébként csak üzemeltetik a hangszereket: gépiesen, lélektelenül. Még a tapsorkánt is „meghallgatom”. Megérdemlik, hogy én, a távoli tv-néző is megtiszteljem őket azzal, hogy részt veszek az ünneplésükben. Annak rendje-módja szerint ráadással köszönik meg a szűnni nem akaró tapsokat. A klasszikus remekmű után valami hasonlót várna az ember, de nem kis meglepetésemre egy afféle könnyű-komoly, jazzes beütésű szám következik.
Kisvártatva megjelenik a felírás: PIAZZOLA. Ilyen is van – könyvelem el a fantasztikus ÁTVÁLTOZÁST. Mert az előadók mozgásukban is átváltanak egy másik világra. Tetszeni akarnak annak a MÁSIKNAK. A ráadás végén még nagyobb a tapsvihar. A közönség megértette, hogy őket kényeztetik az előadók. De ha ilyen zenével kell őket még jobban megnyerni a zenének, akkor miért nem éppen ezzel kezdték a hangversenyt? Minek és kinek is kellett a klasszikus remekmű? A kérdéseimre én is sok(k)-féle választ tudok adni, aszerint, hogy honnan is közelítem meg a jelenséget. Ez az átváltás-kényszer az, amely a „vesztünket” jelzi: MIT HISZÜNK, KINEK HISZÜNK? MIBEN KAPASZKODUNK MEG? Az átváltozások másodpercmutatóinak ventillátorában? A költő szavaival: „mintha mindenki utazna s üres a vonat, / kiáltások raknak csöndből külön halmokat, / üstökös hull, bútor roppan, / gőgök álla szemlesütve mellükhöz tapad.”