"a láthatár mögött már semmi sincs"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 11. (553.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Dávid Gyula
A kényelmetlen nagyúr
Varga Melinda
A misztérium létjogosultsága - Beszélgetés Bréda Ferenccel
Bréda Ferenc
Az idők ideális edényei
Papp Attila Zsolt
Szabadkikötő
Szalma Réka
6 perc
Váradi Nagy Pál
Farmervers
Bakcsi Botond
Idő és végtelen Borgesnél
Bíró Zsófia
A biztonság kedve
Szőcs István
JEGYZET
Szántai János
Egy filmes esete Neorománia isteneivel
Fodor Györgyi
A cseplini másvilág
Böszörményi Zoltán
Csőd
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - VÍZ és ZENE
Hírek
 
Dávid Gyula
A kényelmetlen nagyúr
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 11. (553.) SZÁM — JÚNIUS 10.

Ha valaki egyetlen jelzőbe foglalva akarná érzékeltetni a monumentális Erdélyi történet szerzőjének, a hatvan évvel ezelőtt, 1950. június 6-án elhunyt Bánffy Miklósnak életét/utóéletét, a legtalálóbb minden bizonnyal az lenne rá, hogy „kényelmetlen” ember és író volt.
Erdély egyik legelőkelőbb főúri családjának sarja, aki nem a családja és osztálya által megszokott politikai pályán akart maradandót alkotni, sőt azt  csak rendkívüli pillanatokban vállalta, hanem „Kisbán” néven írói babérokra vágyott; aki a művészetek rendkívül sok ágában (az irodalmon kívül a festészeteben és grafikában, a színpadi rendezésben, díszlet- és jelmeztervezésben) alkotott figyelemre méltót; aki irodalomszervezőként meghatározó személyisége volt a két háború közötti erdélyi magyar irodalomnak, noha úgy volt az élen, hogy mindig igyekezett a háttérben maradni; akit 1945 után már a „koalíciós” időkben kiakolbolítottak az irodalomból. És akinek utóéletében is egyre-másra jöttek az irodalmon kívüli indokokkal előhozakodó kiátkozások, elsüllyesztési kísérletek, s főműve napjainkban aratott világsikere és műveinek a 90-es évek végétől egymást követő új kiadásai ellenére ma sem sikerült bejutnia a magyar olvasóközönség „kegyeibe”.
Nem osztálya fölényével, hanem szelleme emelkedettségével, kritikus fintorával járt-kelt abban a világban, amelyben élt, s amelynek álságait – mi több, az összeomláshoz vezető történelmi bűneit – megpróbálta kora elé tárni. Talán épp ez volt az, amit nem viseltek el azok, akikről szólt, s nem viselik el ma sem azok, akik szívesebben nosztalgiáznak a „dicső múlt” nagy tettein, kritikátlan múltba révedéssel idézve azoknak az időknek az emlékét, s másokra hárítva minden felelősséget azért, ahová a magyarság a 20. században jutott.
Gyermekként kivételes nevelésben volt része.  Iskoláit magánúton végezte el, de azok alatt az évek alatt megtanult angolul, franciául, németül, s bizonyára tudott valamit románul is, hiszen birtokain és a kiterjedt „Bánffy-havasokban” feltétlenül volt alkalma román szót is hallani; ennek ellenére későbbi politikai, majd diplomáciai tárgyalásain – amint azt Mikó Imrétől tudjuk – főképp franciául és angolul, de a régi nevelésű erdélyi román vezetőkkel magyarul tárgyalt.
Kivételes rangja ellenére nem lehetett könnyű gyermekkora: édesanyját, aki a születésekor szerzett betegségből sohasem tudott felépülni, másfél éves korában elvesztette, s ezt apja – úgy tűnik – soha sem bocsátotta meg neki. Ennek ellenére szép gyermekkori emlékek fűzik Bonchidához, s különösen nagyapja Zentelke fölött épített „remetelakához”. A budapesti V. Kerületi Állami Gimnázium értesítőjében egészen a VI. osztályig színjeles a bizonyítványa,  de már a VII–VIII-ban „jó” is bőségesen felbukkan évzáró jegyei között. Talán szerepe lehetett ebben a színház iránti – maga-bevallotta – érdeklődésének: még középiskolás, amikor „elkövet” egy „rövid és igen rossz kis színművet” (maga szól erről Színfalak előtt, színfalak mögött c. töredékben maradt visszaemlékezésében), s azt is tőle tudjuk, hogy kolozsvári egyetemistaként rendszeresen bejár statisztálni a színházba, amikor pedig egyetemi tanulmányainak folytatására Pestre kerül, hivatásos színtársulat is előadja egy darabját (A kapitány fogadalmát a Budai Színkörben).
A családi hagyományban kötelező módon Kolozsváron, majd Budapesten szerez jog- és államtudományi oklevelet, s már ekkor megjelenik egy tanulmánya az erdélyi hitelszövetekezetek rendeltetéséről. A  társasági élet azonban hamar elragadja: hatalmas kártyaadósságokat csinál, szerelmi bonyodalmakba keveredik, párbajozik (ami miatt rövid időre a kolozsvári fogházat is megjárja), apja pedig úgy próbálja megfékezni, hogy egy családi konzílium után egy évre „kényszerlakhelyre” küldi egyik mezőségi puszta birtokára, Mezőbanyicára. (A konzíliumról készített, 1897. június 17-i keltezésű, meglehetősen súlyos minősítésekkel megtűzdelt jegyzőkönyvet apja, Bánffy György személyi titkára, Nemes Gyula iktatta be emlékiratába, amelyből Dáné Tibor közölt részleteket a Korunkban: 1972/6. 874-884.)
Az incidens után Berlinben egészíti ki tanulmányait, s ezután indul el a családi hagyomány által kijelölt politikai pályán: 1902-ben megjelenik egy nagyobb munkája A külkereskedelmi politika eszközei címmel, 1906-ban Kolozsvár és Kolozs megye főispánja lesz, ugyanettől az évtől országgyűlési képviselő.
A közélet területét azonban idegennek érzi magától. S nem is csak az irodalom iránti vonzalma – sőt első sikerei – miatt. Jellemző helyzetére az, amit főispáni tisztéről való lemondásakor maga fogalmazott meg s amit egy visszaemlékezésében Kós Károly idéz: „A nehézségeknek, összeütközéseknek és surlódásoknak, melyek Erdélyt érték, sokszor az volt az oka, hogy olyanok beszéltek bele ügyeibe, akik nem értették Erdély ügyeit... Mi sok százados fejlődésre tekinthetünk vissza; nem engedtünk egy betűt sem törvényeinkből, sem lelkünk parancsából, és fenn tudtuk tartani az uralmat és nem kértünk erőt kölcsön senkitől. Csak abban vétkezhetünk, ha elfelejtjük, hogy jogunk van saját földünket, belső életünket és otthonunkat irányítani...” (Ellenzék, 1939/333.)
A kutatásnak még ezután elkövetkező feladata a korai – és persze a későbbi – politikus-Bánffy Miklós arcmásának eredeti forrásokra alapozó hiteles megrajzolása.
 
A színház iránti vonzalmának – láttuk – Bánffy Miklós már középiskolás korában tanújelét adta. „Rendhagyó” érdeklődése azonban nem egyedülálló: Székely Bertalantól festeni-rajzolni tanul, emellett zenét is komponál (kolozsvári egyetemi évei alatt a kor híres zenepedagógusától, Gegenbauertől vesz zeneórákat s később az Operaház intendánsi tisztét egyik akkori zongora-partnernője, gróf Zichy Margit, akkor már a kultuszminiszter felesége ajánlatára nyeri el).
Ezek az események képezik a hátterét annak, hogy 1906-ban egy színpadi művel (a Naplegendával) „Kisbán Miklós” álnév alá rejtőzve íróként is a nyilvánosság elé lép. Első nyilvános irodalmi kísérlete azonban tulajdonképpen jóval korábbi: ennek bizonyítéka, egy Mesék című – Sas Péter által felfedezett és azonosított – novelláskötete, amelyet még inkább „rangrejtve”, névtelenül bocsát ki a nagyvilágba.
Az álnév alá való rejtőzködés azonban hasztalan, hiába próbál ezúton „a komolyak által komolyan vétetni” (ahogy Ady Endre írja már később, 1914-ben, A haldokló oroszlán címmel megjelentetett novelláskötete kapcsán).  Egyébként Ady az, aki már a Naplegenda megjelenésekor „leleplezi”: „...hírlelés szerint – írja –Kisbán Miklós gróf Bánffy Miklós volna. Akárki, komoly irodalmár, akármit beszél. Fontos dolog az ilyesmi. Nekünk például dupla öröm ez a könyv, hogy így van. Íme egy előkelő magyar amatőr, aki csakugyan előkelő.” Majd így folytatja: „Kisbán Miklós több, mint literary gentleman. Európai ízlésű elmélyedt, finomlelkű ember. Sokat olvasott s hasznosan. A Naplegenda Ibsen Peer Gyntjére emlékeztet. És ez csupán dicséret. Kihallom én azért e könyvből Spencert, Nietzschét. Kiérzem a legújabbakat is... Érdekes és szép könyv. Megint egy szimptómája a magyar lélek új, nagyszerű válságának.” (Budapesti Napló 1906. ápr. 8.) S az elismerés, amely íróként éri, nem egyedülálló: a Budapesti Szemlében Riedl Frigyes, a Vasárnapi Újságban Schöpflin Aladár ír róla, s a követekező év tavaszán a darab bemutatójára is sor kerül Budapesten, a Nemzeti Színházban.   Aztán következik az Attila-dráma, A Nagyúr, s vele kapcsolatban le is íródik az a jelző, amelyet később, jóval halála után, megbélyegző hangsúllyal idéznek fel újrafeltámasztásának ellenségei: „a dilettáns”. Holott amikor Alexander Bernát 1913-ban leírja, épp hogy cáfolja ezt a pejoratív tartalmat: „Az Attila-tragédiáról azt mondták, dilettáns mű, mert szerzője véletlenül a polgári életben grófi címet visel. Oly becsületes művészi munka ez, hogy amiatt akár a legborzasabb polgári költő írhatta volna.” (Budapesti Szemle 1913/439.) Amikor pedig novelláskötete, A haldokló oroszlán megjelenik, korábbi kritikájára visszautalva Adynál is előkerül ez a minősítés – ismét a lekezelő hangsúlyt cáfolóan: „Azóta Bánffy-Kisbán valahogy finomabban, művészibben éli azt az életet, amely miatt Bölöny intendáns öreg édesapja komédiásnak csúfolta a fiát. De e novelláskönyve azt mutatja, hogy az íróság megmaradt szerelmének, örök, tehát szent bolondságának, s hogy szeretne komolyak által is komolyan vétetni. Bűn volna Kisbánra azt mondani, hogy dilettáns, mert nem az, hanem a legszebb értelmű és úriságú amatőr író.” (Nyugat 1914. II. 128)

Kisbán Miklósnak tehát sikerült áttörnie az írótársadalom felfelé is zárt falát. A sokoldalú művész azonban ekkor már a budapesti Operaház és a Nemzeti Színház intendánsaként (kormánybiztosaként) a művészvilág egy új területén gyűjti fejére az eleven szenet. Hat évet tesz ki ez a fejezet élete történetéből: 1912-től 1918-ig. Ennek a hat évnek az eseményeire már idős korában kezdett visszaemlékezni, ez a Színfalak előtt, színfalak mögött címet viselő írása azonban töredék maradt, s kineveztetésének történetén túl csak egyetlen eseményre, a Nyugat lánya című Puccini-darab bemutatójára vonatkozó emlékekre terjed ki. A bevezető rész azonban rögzít egy mozzanatot, amely jelzi, hogy az irodalom terén már elismert Bánffynak új szerepében sem volt könnyű dolga. „Most is emlékszem arra az órára – idézi vissza első találkozását az Operaház művészeivel -, amikor először léptem be új minőségemben az Operaházba. Elsőben Mészáros igazagatóhoz mentem, aki azután levitt a színpadra. Ott az egész személyzet össze volt csődülve. A nők persze mind bájmosollyal fogadtak, mindenik bizonyára arra gondolt, hogy ő ’főzi meg’ magának az új hatalmasságot. A fontosabb férfi tagok inkább rossz kedvvel és gyanakodóan fogadtak. Nyilván azt gondolták: ’Mit keres itt nálunk ez a gróf?’ – hiszen rólam semmit sem tudtak, és bennem csak valami alkalmatlankodó okosdit sejtettek.”
A magyar főváros zenei életét azonban igazából műsorpolitikájával kavarta fel: a „közönségcsalogató” kommersz-darabok helyett az operairodalom nagy alkotásainak műsorra tűzésével, valamint merész újításaival. Etekintetben kiemelkedő eseménye intendásni szereplésének Bartók két művének, A kékszakállú herceg várának és A csodálatos mandarinnak a bemutatása.

Közben 1916. november 30-án meghal a király, Ferenc József, s Bánffyt kérik fel, hogy az utód, Károly koronázási szertartását a koronázási ünnepségek művészeti kormánybiztosaként megrendezze. Kuncz Aladár biztatására megírt és 1932-ben kiadott visszaemlékezéseiben maga idézi fel, milyen közelharcot kellett vívnia a magyar művészet akkori nagyjaival – a különböző politikai táborok marakodása közepette – azért, hogy elképzelését a helyszín, a budavári Mátyás templom stílszerű elrendezését illetően érvényesítse. A rendezés során azonban nem csak a művész ízlése jut kifejezésre. Bánffy alkalmat talál arra is, hogy a ceremónia rendjén a közéleti embernek saját korával szembeni különvéleményét is kifejezésre juttassa, hogy az öncélú csillogásban magát kiélő, s az akkor már harmadik éve folyó világháború kapcsán még mindig nagyhatalmi álmokat szövögető úri Magyarország figyelmét a háttérben egyre jobban látható szenvedésekre ráirányítsa. A koronázás egy mozzanata kínált erre neki alkalmat: a háborús hősök kitüntetésének ceremóniája. És a színi hatásokat mindig is kedvelő rendező-tervező él az alkalommal. De adjuk át a szót az alig másfél évtizeddel később emlékező Bánffynak, aki így idézi fel a döbbenetes látványt:
„...a karmazsinszőnyeg és a piros bársony vöröslött mindenfelől, mint a kapuk megnyíltakor, de most, miután az a sok vakító pompa kivonult belőle, majdnem komornak tetszett minden.
És akkor e bíboröböl nyílásában oldalt megjelentek a fölavatandó ’equites aurati’, az ’aranysarkantyús lovagok’.
Vagy ötvenen lehettek.
Csupa frontharcos tiszt. Csukaszürke egyenruhák. Kopottak. Foldozottak. Elnyűtt bőrövek, megbarnult szíjak. A fáradt bakancsokon meglátszott, mennyit kefélték erőszakosan, hogy kifényesedjenek valahogy. Az élükön mankósok, falábasok. Sántítva, kopogva, nehéz lélegzéssel. A harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt minden csupa ragyogó csillogás volt.
Néhányan, a nyomorékabbak székekre omlottak. Az épek – azok, kiket megkímélt a sors – merev, katonás vigyázzállásba sorakoztak. A blúza mindnek telis-teli volt vitézségi éremmel, signummal, rendjellel. Szótlanok mind. Egymással sem beszélnek, és a szemük meredő egykedvűséggel nézett maga elé. Azoknak a tekintete ez, kik nap nap után néznek farkasszemet a halállal...
Valóban a Divina Comediába illő fordulat! Csak más sorrendben: A Paradiso előbb, azután az Inferno.”

1918/19 fordulóján, az összeomlás után, Bánffy Miklós újra politikai feladatokat vállal. Előbb az új köztársaság elnöke, Károlyi Mihály tudtával, de Bethlen István megbízásával Nyugat-Európába megy, hogy a vesztes háború várhatóan súlyos kimenetelét valamiképpen mérsékelni próbálja – hasztalan, majd szerepe van egy, a román kormány részéről 1919 őszén kezdeményezett különtárgyalás során, végül 1921-ben, a trianoni békediktátum után külügyminiszteri tisztet vállal Bethlen István kormányában. Neki kell megoldania a békeszerződés végrehajtásának nehézségeit: elérnie a Dunántúl egy részét még megszállva tartó szerbek viszavonását, az Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területsáv átadását, amelynek során azonban sikerül népszavazást elérnie Sopron térségében, olyan eredménnyel, hogy ez a terület visszakerül Magyarországhoz; majd nemsokára neki kell kivédenie azokat a fenyegető diplomáciai bonyodalmakat, amelyeket a békeszerződés értelmében trónjától megfosztott IV. Károly visszatérési kísérlete (az ún. „királypuccs”) előidéz. Meg kell harcolnia a legitimistákkal, az újra ellenségessé vált, s hamarosan a Kisantantba tömörült szomszédos „utódállamok” szervezkedésével, s nem utolsó sorban a külügyminisztérium régi vágású, Bécsben nevelkedett és annak szellemét tovább is képviselő tisztségviselőivel. 1945-ben ennek a rövid néhány évnek a felidézésével kezdi politikai emlékiratát, amelynek Huszonöt év címet viselő töredéke majd csak 1992-ben kerül a nyilvánosság elé.
Külügyminiszteri szolgálatának részletei mai napig is a levéltárakban rejtőznek, pedig a különböző tárgyalásokról és nemzetközi konferenciákról hazaküldött jelentései bizonyára még sok fontos részlettel szolgálnának Magyarországnak a trianoni békét követő magáratalálásáról, a nemzetközi politikában való elismertetéséről. S talán előkerülnek valaha akták arra a „lappangó ellenállásra” vonatkozólag is, amelyet a külügyminisztérium személyzete részéről volt alkalma érezni, s amelyről szintén töredékben maradt – de jóval terjedelmesebb – visszaemlékezése – a Huszonöt év lapjain ejt néhány szót. „Mindent szabotálni próbáltak – írja –, ami újítást és modernebb szellemet be akartam vezetni. Az egész adminisztráció a bécsi Ballplatz iskoláját követte, persze annak nagy hagyományai nélkül, hiszen a belső tisztviselők jó része a konzuláris pálya alsóbb fokozatairól került be vagy más minisztériumokból. Ennek a ballplatzi szellemnek a feje és kulcsköve Kánya Kálmán volt... Ő képviselte azt a fölfogást, hogy a miniszter ’jövevény’, pláne az olyan, aki, mint én, nem a külügy-karrierből kerültem oda, idegen dilettáns, aki most idejött, majd újra elmegy. Nem szabad tehát beavatni semmibe... A ballplatzi múltjából magával hozta azt a nagyhatalmi dölyföt, ami az osztrák diplomácia egyik jellemvonása volt. Ez a gőgös önelégültség, ami a nagy Metternich idején talán jogosult lehetett, később azonban már a monarchiának is nagy kárára volt. Annál oktalanabb volt ez a magatartás egy olyan kicsi államnál, mint Magyarország. Még Bécsből származott a gyűlölete a szerbek iránt, az olasz megvetése és egyátalán az a fensőbbséges póz, amivel minden újabb államalakulatra lenézett.” 
Egyetlen idézet abból a számtalan jellemzésből, amelyeket a Huszonöt év szereplőiről olvashatunk, s amelyek amellett, hogy diplomáciai gyakorlatában rendkívül fontosak voltak, írói telitalálatok is.
Helyzetét azonban végül egy 1922. augusztus 23-án kelt, apjának írott (Bonchida 1944 őszi feldúlása után megmenekült, s a kolozsvári Állami Levéltár Bánffy-fondjában megőrződött) levél egy mondatával jellemezhetjük: „Kinevezésem Párizsba küszöbön van. Végre megszabadulok ettől a gyehennától.”

(befejező rész a következő számban)

* A tanulmány a Magyar Szemle 2010. júniusi számában jelent meg.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében