"a láthatár mögött már semmi sincs"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 11. (553.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Dávid Gyula
A kényelmetlen nagyúr
Varga Melinda
A misztérium létjogosultsága - Beszélgetés Bréda Ferenccel
Bréda Ferenc
Az idők ideális edényei
Papp Attila Zsolt
Szabadkikötő
Szalma Réka
6 perc
Váradi Nagy Pál
Farmervers
Bakcsi Botond
Idő és végtelen Borgesnél
Bíró Zsófia
A biztonság kedve
Szőcs István
JEGYZET
Szántai János
Egy filmes esete Neorománia isteneivel
Fodor Györgyi
A cseplini másvilág
Böszörményi Zoltán
Csőd
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - VÍZ és ZENE
Hírek
 
Varga Melinda
A misztérium létjogosultsága - Beszélgetés Bréda Ferenccel
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 11. (553.) SZÁM — JÚNIUS 10.

– Egy igencsak egzotikus, multikulturális városban, Déván születtél, amely többek között a Diva Deva című könyved ihletforrása is. Meghatározó kulturális élmények töltötték ki a gyerekkorod... Mesélnél bővebben arról, milyen szellemi hozadéka volt szülővárosodnak ?
 
– Déván születtem, nagyjából ott is nőttem fel, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Mindennek természetesen meghatározó jellege volt az eljövendő, majdan kibontakozó művészi, alkotói életutam során. A szinkretikus, multikulturális légkör nagyban befolyásolta a köteteimet. Hiszen jelen volt a többségi, Hunyad megyei román elem, amely az egykori Monarchia szellemét őrző magyar polgári réteggel ötvöződött, s mindezt kiegészítették a városban a századelőn letelepített bukovinai székelyek. Valamint meg kell említenünk a gyermekkoromban még erőteljes zsidó közösség szellemét is, no meg a szilágyságiakat, akik Erdély-szerte szinte mindenhol ott vannak. S ezzel nem zárult be a kör: ott éltek még a szászok is, amely ugyan kisebb közösség volt, de létezett. Vallási felekezetek szempontjából is színes városban éltem: ortodoxok, görög és római katolikusok, reformátusok, unitáriusok, baptisták és szombatisták között. Nagyon lényeges kulturális tényező Déván a ferences kolostor. De nem szabad elfeledkeznem a Hátszeg környéki bárókról, grófokról s a Hunyad megyei nemesi családokról sem, amelyeknek jó része református. Továbbá kiemelném Temesvár közelségét is. Temesvár amolyan multikulturális főreferencia szereppel rendelkezik Hunyad megyében, tudnillik a Bánság fővárosában az említett etnikumokon kívül kiváló kapcsolatokat  lehetett teremteni az ott élő bánsági sváb, szerb, horvát, bolgár s a némi török meg görög elemmel is. S hogy kanyarodjak vissza ismét Dévára: amikor a marosnémeti hőerőművet megépítették, Déván négy tömbháznyi orosz család is letelepedett, ezzel is növelve a város etnikai gazdagságát. Röviden: meglehetősen sokszínű közösségben nevelkedtem.

– Déva után Székelyudvarhelyre kerültél. Ezekre az évekre is szívesen emlékszel vissza, mai napig is nagy öröm számodra Udvarhelyre látogatni. Szülővárosodhoz képest nem találtad túl kicsinek? Hogyan szoktad meg a székely kisvárost, otthon tudtad érezni magad benne?

– Udvarhely valóban más volt Dévához képest, de mindenképpen megvolt a maga, hamisítatlanul egyéni sármja. Olyasmiket láttam Udvarhelyen, amiket Déván nem, és fordítva. Míg Déva korszerú iparvidék volt, s az akkoriban vadonatúj Diesel-mozdonyok száguldoztak át rajta Bukaresttől Aradig s még tovább, a világba, Székelyudvarhelytől a világvárosnak számító Segesvárig a jó öreg székely gőzös pöfékelt változatlanul, régi idők emlékét idézve. Nagyapám, Dr. Lévai Lajos, a Református Kollégium egykori rektor-professzora többnyire a Gyuri bácsi vezérelte udvarhelyi fiákerrel várt az Nagyállomás mellett, míg szülővárosomban már Moszkvics- és Volga-taxik burrogtak nagy garral s csillogva-villogva... Igen, Udvarhely, akárcsak Déva, rendkívül varázslatos hely.

– Vissza tudnál emlékezni, hogyan született meg az első versed ?

– Udvarhelyen írtam, harmadik-negyedikes koromban. A nagynéném, Gedeon Ildikó születésnapjára készült, s az volt a húzós címe: A rém. Most is megvan, ő őrzi.

– A multikulturális közeg, a speciális tér sokban segítették alkotói pályád kibontakozását. Az első versed után hogyan alakult az irodalommal való viszonyod ?

– Lelkes fogyasztója voltam May Károly regényeinek és az összes indiános könyvnek. Következésképpen elkezdtem jómagam is indiánregényt írni, amelynek negyedikes, ötödikes koromban veselkedtem neki, hogy aztán hetedikre valahogy be is fejezzem eme azóta is meghaladhatatlan remekművemet. Ezen legelső mestermunkám befejeztével rögvest rábiggyesztettem az első lapra valami, azóta elfelejtett címet, valamint egy jó hosszú s irtó hangzatosnak tűnő angol szerzői nevet, természetesen számos csinos dupla w-vel megtűzdelve. Kisvártatva odaadtam a több évi, izgalmas körmölést megtestesítő kézirat-paksamétát a dévai, csángó-telepi iskolatársaimnak, mondván, hogy ez egy olyan regény, amit le kellett másoljak, mert több már nem maradt belőle, egy példány sem, annyira ronggyá olvasták, s én megmentettem az utókornak. Erre fel ők is elkezdték azonnal lemásolni a ritka regényt, s aztán egyszer, évek múlva meg is érkezett a bumeráng-ajánlat: van egy indiánregény, ronggyá lett olvasva, nem érdekel-e, nem akarom-e lemásolni, hogy mentsük meg az utókornak stb. Más szóval: folklorizálódott. Azóta sem volt egyetlen mívemnek sem ilyen fergetegesen átütő sikere. Hogy mit tesz egy művésznév... tudjuk mi – s tudták a régiek is.

– Első versed a Jóbarát című úttörőlapban látott napvilágot, Majtényi Erik gondozásában. Mesélnél az első közlés élményéről ?

– Udvarhelyről küldtem a verseim a Jóbaráthoz, majd később az Ifjúmunkáshoz. Nagyapám íróember volt, településtörténész, újságíró, folklorista s drámaíró. Írói környezetben nőttem fel, ami motiválta az első írásaimat. Emlékszem, Majtényi nyolcast adott arra a versre, ami őnála fölöttébb nagy jegynek számított. Érdemes lenne egyszer utánanézni filológiailag, ki kapott Majtényitól akkor tízest, s kiből mi lett. Az iskolában senki sem hitt a szemének. Én sem. Pedig ott írta fehéren-feketén a szép színes Jóbarátban a rövidnadrágos hérosszá avató szuper-nyolcast!

– Ki volt fiatalkorodban a mestered ?

– Első mesterem mindenképpen nagyapám volt. Őnála a gyermekkoromban szerfölött igényelt mesemondás például a görög-római mítoszok aprólékos bemutatásában nyilatkozott meg. Az első írásaimat is ő nézte át, ő húzta meg s ő adott egy-két stilisztikai ötletet a megírásuk kivitelezésére. Később Makkay Endre, Csortán Ferenc, Kovács Nemere és Vidra Lajos voltak a mestereim.

– Úgy tudom, hogy csellózni is tanultál. Miért nem lett belőled zenész ?

– Öt év után ugyan megtanultam csellón játszani tűrhetően, kottából, de nem volt bennem elég tehetség a folytatáshoz, s eképp nem erőltettem a dolgot. Középszerűen énekeltem, középszerűen csellóztam. Technikából s nem fülből játsztam, s korántsem hallottam, ha például egy fa hang helyett egy fél fa-diezt fogtam: elcsúszott az én fülemnek az úgy is.

– Fontos kiemelnünk, hogy Dobrudzsában voltál katona, s hogy most is egyik kedvenc vidéked. Milyen volt számodra az az időszak?

– Dobrudzsában egy évet éltem. Ezalatt az idő alatt felfedeztem a vidék természeti tüneményeit, csodáit. Ha tehetem, most is szívesen vissza-visszamegyek Tomiszba. Nemrégiben keresztfiammal Babadag nem mindennapi városában és nemkülönben egzotikus környékén is töltöttünk néhány felejthetetlen percet-órát-napot. Tomisz városában halt meg Ovidius, s ez a tény már roppant sokatmondó. A vidéket olaszok, németek, tatárok, lipovánok, örmények, makedónok és persze ma elsősorban románok lakják, s apróbb vagy nagyobbacska magyar nyelvű közösségek is megtalálhatóak ebben az országrészben. E sokféleség egyfajta változatos mintázatú, etnikai és kulturális perzsaszőnyeget alkot, amely az elmét s a kultúrára való érzékenységet állandóan ébren tartja.

– Ezt követte a kolozsvári Bölcsészkar, ahol magyar-francia szakot végeztél, s ugyanakkor a klasszika-filológián is hallgattál előadásokat. Nem mellékes az Echinox kulturális folyóirat szerkesztésében betöltött szereped sem. Mit tartasz meghatározónak egyetemi éveid korszakából ?

– Igen fontos volt számomra az Echinox munkaközössége, s a Ion Vartic, Ion Pop és Marian Papahagi román szerkesztő-kollégáinkkal kialakított barátság.  Az Echinox akkoriban három nyelvű (román, magyar, német) folyóiratként működött. Bretter Zoltánnal, Beke Mihály Andrással együtt Szőcs Gézától és Egyed Pétertől vettük át a lap magyar oldalainak a szerkesztését, úgy is mondhatnánk, ezidőben ők voltak a mestereink. 

– 1984-1991 között Franciaország-ban éltél. Miért mentél el Erdélyből ?

– Személyes okok miatt. Nem voltam sem politikai menekült, sem emigráns. Francia állampolgár volt a feleségem. Megismerkedésünk után két-három évig leveleztünk s gyakran találkoztunk, aztán egy időn túl úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Beadtuk a papírokat, s négy év elteltével a házasságra való állami beleegyezést is megkaptuk. Egyidősök voltunk, rendes házasság volt, ami tartott is nyolc évet.

– Hogyan viszonyultak hozzád a francia irodalmárok, kultúrában jártas személyiségek? Sikerült-e könnyen beilleszkedned ?

– A francia kultúrszemélyiségek az első pillanattól kezdve befogadtak, ezzel nem volt baj. Csupán úgymond nem osztottak lapot.  Magyar kultúremberekkel is találkoztam, így a párizsi Magyar Műhely szerkesztőivel, Nagy Pállal, Papp Tiborral, vagy Kibédi Varga Áronnal, aki Hollandiában élt és a Mikes-kört vezette. De leginkább Gabriel Marcel francia egzisztencialista filozófus körével tartottam a kapcsolatot: többek között megismertem Jean-Marie Lustigert, Franciaország hercegprímását, Paul Ricoeurt s  Claude Aveline írót is.

– Visszatérésed után a Jelenlét folyóirat szerkesztője voltál. Majd tanárként dolgoztál s részt vettél az 1983-tól szünetelő Gaál Gábor Kör újraindításában. Milyen volt az akkori fiatal, pályakezdő generáció? Miben merültek ki a Gaál Gábor, később a Bretter György Irodalmi Körök?

– 1983-ban feloszlattuk a Gaál Gábor Kört az erősödő cenzúra folytán. Mikor hazajöttem, úgy gondoltuk többen is, hogy újra kellene indítani a kört. Az első körök még Gaál Gábor Irodalmi Kör néven futottak le, minthogy eleinte nem láttuk értelmét a névváltoztatásnak. Később Egyed Péter lett a keresztapja a Bretter György Irodalmi Körnek.

– A 90-es évek irodalmi szempontból sok újdonságot hoztak Erdélybe. Kolozsváron akkor bontakozott ki a transzközép irodalmi csoportosulás is. Hogyan láttad az akkor még pályakezdő, újítani akaró fiatalokat ?

– Ritka tehetséges, remek irodalmi nemzedék volt. Mindenképpen kellett számukra egy tér, egy lap, hogy soraikat vajmi kulturális irányzatba avagy irodalmi súlypontosodásba helyezzék. Ebben segítettem nekik.

– Tizennégy magyar nyelvű könyved van: vers, lektűr, kritika, regény, esszé. Mindeme műfajokat egyaránt műveled. Román és francia nyelvű könyveid is vannak. Melyik műfaj áll közelebb hozzád, melyik nyelven tudsz könnyebben írni ?

– Az esszé áll hozzám a legközelebb. Ugyanakkor úgy látom, hogy a román nyelvű könyveim meglehetősen világos szerkezetűek. A neolatin nyelvek szelleme ugyanis analitikus, nem pedig szintetikus, mint a magyaré, ahol néhol háttérbe szorul a gondolat a kifejezés mögött, s eképp túl barokkos, túlontúl szerteágazó lesz gyakorta a mondatszerkesztés.

– A saját könyveid közül melyiket érzed magadhoz legközelebb állónak? Van ilyen, hogy kedvenc ?

– Az Antracit például meglehetősen rendhagyó könyv: műfajilag nehezen kategorizálható ...

– Mikor láthatunk tőled újra verset?

– A Tomisi Misztériumok című verseskötetemen dolgozom jelenleg.

– Olyanszerű lektűrt, regényt, mint Az elszállt szitakötő, mikor olvashatunk?

– Elkészült az Angyal a Monostoron című könyvem, ami hasonló műfaj, mint Az elszállt szitakötő. Lektűr.

– Ha lehetőséged lenne, milyen történelmi, mitológiai, irodalmi személyiség bőrébe bújnál bele ?

– Pallasz Athéné lennék. A franciák azt mondják, egy ha-val palackba zárhatod Párizst. Avagy Aphrodité: hát, jobb híján az is megtenné!

– A fentebb említett könyveken kívül még min dolgozol ?

– Többek között Aranyszájú Szent János szentbeszédeit olvasom. Lehet, még egy teo-teatrológiai mű is születik belőle.

Bréda Ferenc (François Bréda)
1956-ban született Déván. Esszéíró, költő, irodalomkritikus, irodalomtörténész, műfordító, teatrológus. Elemi és középfokú iskoláit szülővárosában és Székelyudvarhelyen végezte. 1975-1979 között a kolozsvári Bölcsészkar hallgatója magyar-francia szakon; a Klasszika-Filológia Tanszék ógörög és latin kurzusait is látogatja fakultatív kurzusok keretében. 1977-től 1979-ig a kolozsvári Echinox című kulturális egyetemi folyóirat magyar oldalait szerkesztette. 1984-től 1991-ig Franciaországban élt. 1995-től adjunktusi fokozatban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színházi és Televíziós Karán tanít egyetemes színháztörténetet az ókor szakterületén, dramaturgiai alapfogalmakat, színházesztétikát, magyar irodalmat és retorikát. A Gaál Gábor Kör egyik újraindítója, később a Bretter György Irodalmi Kör alapítója, szervezője. Tizennégy magyar, két román és két francia nyelvű kötet szerzője.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében