"a láthatár mögött már semmi sincs"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 11. (553.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Dávid Gyula
A kényelmetlen nagyúr
Varga Melinda
A misztérium létjogosultsága - Beszélgetés Bréda Ferenccel
Bréda Ferenc
Az idők ideális edényei
Papp Attila Zsolt
Szabadkikötő
Szalma Réka
6 perc
Váradi Nagy Pál
Farmervers
Bakcsi Botond
Idő és végtelen Borgesnél
Bíró Zsófia
A biztonság kedve
Szőcs István
JEGYZET
Szántai János
Egy filmes esete Neorománia isteneivel
Fodor Györgyi
A cseplini másvilág
Böszörményi Zoltán
Csőd
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - VÍZ és ZENE
Hírek
 
Papp Attila Zsolt
Szabadkikötő
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 11. (553.) SZÁM — JÚNIUS 10.

(érkezés)


Elképzelni egy teljes partszakaszt,
s álmodni, hogy erre jártál nemrég:
Szabadkikötőben úgy vagy otthon,
mint valami rég várt, ritka vendég,
ki nem hiszi, hogy innen nincs tovább.

De van – az ott egy tarka város,
mely nappal éli víg, nyugodt korát;
a világtól nem elvonulva, csak egy
másik világban járva, hozva át
sok régi dolgot, színes limlomot,
mi odaát nincsen túl sokra tartva,
és azért kell, mert oly haszontalan
– és messzi városokban száz mihaszna
iparkodik megfejteni titkát.

Szabadkikötő kinyílt: hát vidd át
és hódolj neki únos-untalan.
E partvidék az ismétlődés foglya:
a szabadság csak ez lehet, ha van.

Magamról csak annyit: hogyha tudnám,
sem árulnám el igazi nevem.
A kikötőváros szélén a házam,
s mi kivezet a célszerű időből,
egy lakható telek, a szerelem.


(a szerelem)


Szabadkikötőben a szerelem
vonul a szűk mellékutcákon át
és át a tereken
– félálomban érzem lépteit,
az alvó város őrzi ritmusát.

Hazatért hát, sorstársam a bajban,
s e léptekről minden eszembe jut.
Úgy jön hozzám, mint az alvajárók,
úgy jön erre, mintha más irányba
nem is vezetne út.

Az asszonyom, e vékony testű angyal,
ha elmenne, én úgyis megtalálom;
e játszmában nem tudok veszteni.

Válla, combja nyomot hagy az ágyon.
Haját kibontja és ledobja ingét,
a zár szétpattan: súlyos mellei
előbuknak, mint érett sárgadinnyék.


(a túlsó part)


…és néhanap eszembe jut
a túlsó parti asszony,
elrejtik éveim, a múlt,
s elég, hogy felriasszon
egy furcsa hang hajnal körül,
madár a partvidéken:
ki él, nyugalmának örül,
csak én vagyok még ébren,
és tudom, hogy valahol ő
virraszt, míg el nem alszom;
előttem sötét kikötő,
nem látni túl a parton.
Tenger van a tengeren túl,
csak víz és víz örökké,
valamelyikben fuldokol
– nem ugrom érte többé.
Elhajózni a nagy vizen:
ez sosem volt a tervben…
(Tengerész voltam, úgy hiszem,
előző életemben.)

*

Kivirrad lassan, feltámad a szél:
a láthatár mögött már semmi sincs.
Az élet itt van, csakis ez lehet,
bár Szabadkikötőbe is elér
a nincs-levél, egy üres üzenet.


(az űrlovas)


A jóég tudja, hogy került ide,
lóháton jött, annyit tudok;
és nem gátolta sziklapart
vagy tengerbéli zátonyok.
Egy földönkívüli lovas,
szabályos űrlény (űrleány?)!

Mögötte kullog asszonyom:
– A partközelben várt reám,
hogy megláttam, magam se hittem.

És így szólott az idegen:
– Önökhöz jöttem.
– Hozta Isten.
S e messziről jött idegen,
félember, androgün alak
azt kérdezi: e kikötő
útjai merre tartanak,
hajók hoznak-e rakományt,
miféle bolygó széle ez...

Mért mondanám: mi nincsen itt,
felfedezni sem érdemes.

Borral kínáltam, jó sörömmel.
Vacsora után lóra szállt:
– Visszajövök még.
– Isten önnel.

*

Azóta sem feledtük el,
történhet immár bármi.
Egy könnyűlovas alien
sietett megtalálni
– hol nem járt még – a házunk;
nyomában ködfolt, lóhalál.
Pár elmozdított konyhatárgy
jelzi néha, hogy erre jár
s a tornácon a hintaszék

– a falra árnyat rajzol:
a hűlt helyünkre lát ott,
ki ivott poharunkból,
ki érti ezt az álmot.


(rítus)


Vannak éjek, hogy nem történik semmi.
Tüzek gyúlnak, ülünk az ég alatt,
a parton, és azt mondja asszonyom:
ezer éve nem fogtunk nagy halat,
itt élünk, sosem halásztunk mégsem.

Fölénk borul a roppant szélmadár
– tüzek a parton, azon túl semmi sincs,
itt senki nem talál reánk ma már.
Nem is keres, mi sem keressük többé,
és nem kérdezzük már, hogy ki legyen,
ki erre jár egy nagy halászhajóval.
Emlékezünk: egy lovas idegen
éppen most ér házunk elé talán.

Az éjben szuszogó, kicsiny sziget:
az asszonyom; szemében tükröződnek
az égitestek, nézi a nagy vizet,
látja a tenger foltjait,

s azok lelkéért mormol halk fohászt,
kik nem hitték nekünk, hogy föld van itt.


(az út)


Nincs miért, barátom, útra kelned,
nincs is út, mely innen elvezet;
e hosszúra nyúlt vendégség talán
fogva tartja még a lelkedet,
és nézz körül: egyik felől a tenger,
az alattomos kéklő szörnyeteg,
s az égiek a szárazföldi sávon
varangyesőt nyakadba öntenek,
ha arra térsz, s elkísér denevérraj...
És túljutván majd, nagyon légy eszednél:
ott nincs élet tízezer éve már –
hát reménykedj, hogy egyszer rád talál
valaki még, mielőtt visszatérnél.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében