Emlékszem – na ja, én is eljutottam abba a korba, amikor ezt büszkén, vagy kissé szomorkásan leírhatom –, persze nem Szép Ernő abszolút módján („Emlékszem, emlékszem, nem tudom mire”), csak amolyan kisemberi relativizmussal... Szóval emlékszem 1989 decemberére, a Farkas utcából tisztán hallható lövésekre, apámra, aki nem engedett ki, pedig mondtam, hogy nem harcolni akarok, csak a kíváncsiság hajt, aztán emlékszem a nagy pillanatra, amikor megtudtuk, hogy nyakon csípték a Kondukátort, boldognak-boldogtalannak nyakába borultunk az akkori Fő téren, én persze akkori kedvesemnek örültem a legjobban, akit épp jókor engedtek ki a kórházból egy vesekő megszülése után. Hát lehetett volna szebb? Talán nem. És arra is emlékszem, milyen gyorsan józanodtak ki a körülöttem mozgó felnőttek (20 éves gyerek voltam annak idején). Számomra nem volt akkora az életfilm e sokkeffektje, merthogy nem lüktetett bennem az a múltterhes eufórialöket. Éltünk, szabadon (sic!), bele a világba, érdekelt is minket a rendszerváltást követő Wild East. Pedig érdekelhetett volna, hiszen emlékeztetett kissé az imádott westernek alapszituációjára.
Közben eltelt 20 év. Felépült a romániai kapitalizmus. Vagy újraépült, mondják egyesek, a folyamatosság hívei, akik szeretik zárójelbe tenni a negyven éves kommunista agymosást. Én nem szeretem, bár alig voltam tudatosan szenvedő részese. És idővel igyekeztem is odafigyelni a dolgok alakulására, a magam kisemberi módján. Tulajdonképpen ezért (is) hálás vagyok Alexandru Solomonnak, aki (kissé talán későn, hatáselméleti szempontból, viszont stratégiailag remekül időzítve) végre előállt ezzel a Kapitalizmus: a mi titkos receptünk című nagydokumentumfilmjével. Hatáselméleti szempontból azért késett kicsit, szerintem bár, mert a kockákat bőven, többször is elvetették az elmúlt 20 évben, és ma már többet nemigen tud elérni filmjével, mint hogy az egyszeri néző elszörnyed, kínvigyorog, borzongva nevet is akár, aztán vállat von, és megy tovább. Talán nem túlzás, ha kijelentem, mondjuk 10 évvel ezelőtt nagyobbat robbanhatott volna ez a moralizáló dokudráma. Stratégiailag viszont azért érzem remeknek az időzítést, mert... és ez nagyon nem vicces, mert 10 évvel ezelőtt a film talán egy pincepolcon végezte volna. Ma már, úgymond, mindent szabad. Hiszen mindenkinek igaza van, ahogy Őze Lajos is megmondta a Megáll az időben. Gigi Becalinak is igaza van, Dinu Patriciunak is igaza van, George Pădurenak is igaza van, Dan Diaconescunak is igaza van, és miért ne, Alexandru Solomonnak is igaza van. Vagyis, ama bizonyos külső pontból nézve, igazából mindegy. Lehangoló tézis, megengedem. Ugyanakkor a téttelenség felhőjét vonja Solomon mozgóképes vállalkozása fölé. És mégsem téttelen a film. Legalábbis az a része, amelyben a rendező megmutatja nekünk az Arcokat, beszélteti a romániai kapitalizmus olümposzi truppját, elmegy haza hozzájuk (bocs a pongyolaságért, de tényleg így jön-megy a kamera a mágnások privát tereiben, ilyen pongyolán, a film legszebb és legiszonyatosabb részeit hozva, ha a néző képes leválni önnön álmélkodásáról, hányingeréről, illetve az épp beszélő macher bűvös szavairól).
Na de nézzük, hogyan strukturálódik a Solomon-féle rálátomás. A filmnek van egy, értékelésem szerint inventív, sokkoló, ugyanakkor lényegében hatásvadász, s ezáltal érdektelen kerettörténete. Tételezzük fel, mondja, mutatja is itt-ott Solomon, hogy Nicolae Ceauşescu elvtárs, a kárpáti allergéniusz 20 évvel dicstelen halála után feltámad, és kísértgetni kezd mioritikus birodalmában. Mire lel, kikkel találkozhat régi aparatcsikjai közül, akik szépen átültették magukat Neorománia testébe, és végül, elégedetten lengeti-e szellemkarjait a tapasztaltak láttán. Mondom, igen vonzó a keretsztori, a román alkotók jó része imádja az ilyen látványosságot. Solomon becsületére legyen mondva, nem túlozza el a dolgot. Diszkréten parádéztatja a diktátor szellemét. És mégis, megbukik. A romániai Felső Tíz életszagú jelenléte mellett eltörpül az alig 25 évvel még kiirthatatlannak tűnő Főgonosz. Hát ezért. Na de menjünk tovább. Solomon, elmondása szerint, listát készített a romániai gazdasági oligarchia azon főurairól, akiket kamera elé akart hívni. Voltak, akik kerek perec megtagadták a felkérést, például Sorin Ovidiu Vântu. És nem azért, mert féltek. Frászt. Nem érdekelte őket a dolog. Köptek rá. Voltak viszont, akik készséggel beleegyeztek. Dinu Patriciu. Dan Voiculescu. Dan Diaconescu. George Copos. George Pădure. Gigi Becali addig ment, hogy meg akarta rendezni a filmet. Mer’ akkor Romániának is lenne végre egy Oscar-díja. Szerencsére ebből a projektből nem lett semmi.
Olyan vélemények is születtek a filmről, hogy Solomon afféle hazai Michael Moore-ként blockbuster dokfilmet rendezett. Elnézést, de ez ostobaság. Ég és föld a két alkotó, illetve opuszaik között. Solomon, Moore-ral ellentétben, nem jelenik meg a kamera előtt. És nem azért, mert fél. A film nem arról szól, hogy a rendező – legyen bár csúnya, kövér, esendő és ravasz manipulátor, mint Moore, vagy nem, mint Solomon – a néző előtt, a világsztárok mellett ágál. Hitem szerint persze Solomon is manipulál, csak éppen szándéka szerint legalábbis, nem a nézőt, hanem az interjúalanyokat. Megpróbálja őket offszájdon kapni. És helyenként sikerül neki, ezek a részek az opusz legerősebb pillanatai. Amikor egy-egy ilyen Übermensch tesz egy átgondolatlan mozdulatot, vagy éppen kimond egy „őszintét”. A rendező, felteszem, tudta, hogy ilyen forró pontból keveset sikerül összekaparnia, vagy azért, mert az istenek vigyáznak a nyelvükre, vagy pedig azért, mert az utómunkálatoknál valahogy kivágódnak az ominózus részek. Ezért aztán létrehozott egy másik síkot. Animálja a saját – és a mások – idők során kialakult értékítéletét. Ez az a sík, ahol Solomon moralizáló hajlama (kényszere?) leginkább tetten érhető. És ezen a síkon mindent belead. Van itt gúny, ideológia, pátosz, mártíromság, ami belefér. A legóval játszadozó gyermek nyelvén. Vagyis az ártatlanság varázsköpenyébe öltöztetve. Megértem Solomont. Élesben mindez nem ment volna át, az hétszentség. Állítólag (bár ennek visszaigazolható dokumentumára máig sem leltem) perbe is akarták fogni (Patriciu és Copos nevét emlegették), le akarták tiltatni a filmet. Mit mondjak. Nehéz lenne. Az animáció nem dokumentum. Az fikció. Solomon jól védekezik. Bár, ki tudja, az isteneknek állítólag sikerülhet, ha nagyon akarják. De őszintén, szerintem köpnek rá, akárcsak Sorin Ovidiu Vântu. A bajom ezzel a filmes megoldással csak annyi, hogy túl sokféle íz került a mixerbe. Geil lett. Számomra legalábbis egy idő után emészthetetlen.
Az említett hibák azonban cseppet sem vonnak le az opusz dokumentumértékéből. Hogy miért? Álljon itt egy példa. Jelzem, szörnyű, iszonyatos, hetedik pokolköri példa. Innen tehát csak az erős idegzetűek olvassák tovább a szöveget. Dinu Patriciu a beszélő. Aki ezt mondja, emlékezetem sűrítő tükre által: Szép idők voltak. Jól szórakoztunk. Nem tudom elfelejteni ezt a beszólást. Akkor, frissiben nevettem, persze. Valahogy úgy, ahogy Zorba a film végén táncolt. Azt hiszem, ez Solomon filmjének nagy ütőkártyája. A nagy tragédia utáni Zorba-tánc. Egy szépséghibája van csupán e gondolatnak. Még nem beszélhetünk utánról. És itt kell megcáfolnom fenti kijelentésemet. Ez, így nem lehet mindegy nekünk. Még akkor is, ha az.
Kapitalizmus: a mi titkos receptünk (Kapitalism – reţeta noastră secretă), színes román dokumentumfilm, 2010, 80 perc. Rendező: Alexandru Solomon. Operatőr: Andrei Butica. Vágó: Sophie Reiter.
