Furcsa párosítás! Talán BOR és ZENE közelebb állana egymáshoz – gondolhatnánk, hiszen az operairodalom tele van bordalokkal. De így, egyszerűen, hogy víz és zene egy sor vízizenét idéz az emlékünkbe, Häendel remekművétől a szökőkút-zenékig (Liszt, Respighi). Így voltam ezzel én is, amikor egy televíziós interjú kapcsán zeneszerzőként a mai kor egyik problémájára, a VÍZ SORSÁRA (és a mi sorsunk alakulására, az emberiség jövőjére vonatkoztatva) vártak választ tőlem. Egy sor dolog jutott eszembe. Sok évvel ezelőtt Bakfark Bálint lantfantáziájával foglalkoztam. Zenetudományos elemzést készültem írni róla. Munka közben fordítottam a dolgokon, és egy kompozícióban írtam meg zenei elemzéseim eredményét. Akkor merült fel bennem egy Bakfark Bálintról szóló regény gondolata is. Ez az Erdélyből indult és az egész Európát meghódító nagyszerű lantvirtuóz és diplomata rendkívüli életpályát futott be. Már életében legendás alakja volt a 16. századi európai zenének. Élete végén családját vesztett, megkeseredett emberként elégette halála előtt összes, még meglévő kéziratát. Így állítja a legenda. De Debussyről tényleg tudjuk, hogy sok kompozíciós töredékét, vázlatát szintén megsemmisítette. Vajon miért – döbbent belém akkoriban a kérdés. Túl fiatal voltam, hogy megértsem, hogy mi is húzódhat meg az ilyen alkotói elhatározás mögött. Most már magam is életkorban ott vagyok a nagy kérdés előtt: mi lesz kézirataim sorsa? Inkább én döntsek így vagy úgy felőlük, vagy bízzam a VÉLETLENRE, a SORSRA? A legtöbb zeneszerző ez utóbbi mellett döntött, és nem avatkozott bele a VILÁG DOLGAIBA. Amikor elképzeltem a lángok közé dobott papírlapok égésének zaját, a felvillanó fényeket, a pernyékkel felszálló, majd gyorsan kihunyó tűzszikrákat, akkor a megsemmisítés és megsemmisülés képe mellett felötlik bennem a kérdés: mi az, ami megsemmisíthetetlen. A VÍZ! Az örökmozgó, mindig változó, állandóan más formát magára vevő víz kicsúszik az ujjaink közül: A zene is örök-változó, akár a víz, megfoghatatlan, minduntalan kicsorog ujjaink közül. Minden pillanatban más alakot ölt magára: nem lehet kétszer ugyanabba a (zene)folyóba lépni. Azt hiszem, az öt elem (víz, fa, tűz, fém, levegő) mellé hatodiknak odaillik a zene. A VÍZ és a ZENE: IKERTESTVÉREK.
Azon gondolkodtam el, hogy van-e a zenének jégkristály formája, és van-e légnemű alakja? Úgy hiszem, hogy a képzeletünkben felötlő zene, akár mint hallott zene emlékképe, vagy mint leendő zene előképe, egyaránt légnemű jelenség, akárcsak a párává „oldódó” víz. A kottakép jégkristályként befagyasztja a zenét. A japán Masaru Emoto könyvében a víz jégkristályait, mint titkos üzenetek hordozóit tünteti fel. Gyönyörű, képekkel illusztrálja a víz reakcióját „a hallott” zenékre. Véletlenszerűen nyitom ki a könyvet. Íme, a 144. oldalon vallásos zene gyönyörű kristályképe bukkan elém, csupa harmónia a gazdag díszítésű „ékszer”. A 143. oldalon argentin tangó jégstruktúrái láthatók. A két zenei világ között óriási a különbség. Nem az a kérdés, hogy melyik KÜLÖNB a másiknál, hanem az, hogy a víz képes visszaadni (képszerűen formált geometriai alakzatokban) a MÁSSÁGOT. Vajon így tükrözik a zenei kéziratok is a különböző zenéket? A kéziratlapok sokféle zene-jégkristályt mutatnak fel az olvasó számára. Nem a gondosan letisztázott partitúrák kézirat-rajzolataira gondolok, hanem a vázlatokra, azoknak a pillanatoknak a kristályrajzolataira, amikor a képzelet szülte zene a papíron először megjelenik. Mindig megcsodálom a Bach-művek kéziratait: mindig ugyanaz a HARMÓNIA árad belőlük, fantasztikus ÁLLANDÓSÁG, bővérű hangjegyek vitalitása. Beethoven utolsó zongoraszonátájának első oldalát szemlélve nekifeszülő, dárdát tartó, harcba induló emberek robbanó energiája tárul elénk, a pontozott ritmusok kiélezett „végtelen” sora is ezt a hatást fokozza, rajzolva is. Ahogyan nincs két egyforma hópehely, ugyanúgy nincs két egyforma ütem, két egyforma hang vagy akkord egy kottakéziratban. Ezek az apró eltérések a interpretáció szempontjából értékes zenei üzenetek hordozói lehetnek.
