– Nemrég részt vettél egy kolozsvári felolvasáson. Szálinger Balázs említette ott, hogy kolozsvári kötődéseid is vannak...
– A nagyapám Segesváron született, diákként a kolozsvári Református Kollégiumba került, és az egyetemet szintén ebben a városban végezte bölcsészként. Utána az Ellenzék című lap hétvégi irodalmi mellékletének lett a szerkesztője. Így az apám Kolozsváron született 1943-ban, a Farkas utcai templomban keresztelték, de egyéves korában a családnak el kellett mennie, és utána valamiért a nagyapám soha nem jött ide vissza.
– Több rangos kitüntetésben volt részed, sőt március óta József Attila-díjas író vagy, egyesek „fiatal klasszikus”-ként tartanak számon. Változtat-e ez az elismertség saját írásaidhoz, az irodalmi életben betöltött szerepedhez való viszonyon?
– Alapvetően nem változtat, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól az embernek, ha díjat kap. De utána is ugyanúgy neki kell állni a munkának és a díjtól nem lesz könnyebb. Ezek az elismerések az ember hiúságát legyezgetik, de az írónak ehhez igazából nem sok köze van. Lehet, hogy mint ember sértődöttebb vagy rosszkedvűbb lennék, ha a díjak nem lennének, de egyre inkább úgy érzem, elsősorban a körülöttem lévő embereknek fontosak ezek, nekik okoz nagy örömet.
– A recepteskönyveknek nagy hagyománya van a magyar irodalomban, a 17–18. századi szakácskönyvek sok mindent elárulnak nemcsak a korszak gasztronómiai szokásairól, hanem a korabeli emberek életviteléről is. Mit gondolsz, a te gasztroírásaid (Jaj a legyőzötteknek, Levin körút) mennyire tükrözik a ma emberének életvitelét, étkezési szokásait?
– Nem tükrözik. A Levinben található esszék inkább a múlt étkezési kultúrájával foglalkoznak, olyan témákkal, mint például az Újházi kakasleves története vagy a régi sör- és borkorcsolyák. A Jaj a legyőzötteknek című kötet a másnaposság regénye, sok megfőzhető recept is van benne, de igazából ez egy játék, a szakácskönyvjelleg csak egy plusz adalék hozzá (ahogy mondjuk az ajándék hányós zacskó is). Egy komolytalannak tűnő téma történetét próbáltuk komolyan megírni, mert úgy gondoltuk, hogy ez humorforrást képezhet. Gondoltuk, ha meg lehet írni az egzisztencializmus történetét, a középkor történetét, az inkvizíció történetét vagy a háborúk történetét, akkor miért ne lehetne megírni a másnaposság történetét. És akkor ezekhez az esszékhez még recepteket is tettünk, így jött létre ez az egyszerre komoly és komolytalan, vicces és vérkomoly kultúrtörténeti szakácskönyv. Fából vaskarika. Annak is szántuk.
– Ezekben az írásokban nemcsak az önfeledt mámorról, hanem az ösztön brutálisabb megnyilvánulásairól is olvashatunk. Ez a kétarcúság az alkotói munka folyamatában is érvényesülhet?
– Igen, pontosan az volt a kiindulópont, hogy az éremnek két oldala van: a mámor és a másnaposság, az öröm és a fájdalom, az élet és a halál, tehát az egész létezés kétarcú. Ha van jó, akkor van rossz is. Rengeteg bordal, rengeteg kocsmaleírás van, rengeteg tivornyáról esik szó a regényekben... De miért van az, hogy az érme másik oldaláról nem beszélünk? Valamiért a másnaposság tabutéma, gondoltuk, de kiderült, hogy ez mégsem így van. Elkezdtük keresni a másnapos szövegeket az irodalomban, filozófiában, történelemben, és az első nagy felfedezésünk az volt, hogy az európai filozófia története rögtön egy nagy másnapossággal indul: Platón Lakomája valójában nem a lakomáról (Agathón győzelmi lakomájáról), hanem az azt követő napról, tehát a másnaposságról szól. Vagyis egy katzenjammerológiai iránymutatással indul az európai filozófia. És az irodalom is telis-tele van macskajajjal: Rabelais, Villon, Hasek, Hemingway, Hrabal, Hajnóczy, és még reggelig sorolhatnám a szerzőket. Azt gondoltuk előzetesen, hogy ez a könyv végig vicces lesz, de írás közben rájöttünk, hogy ez azért egy nagyon komoly dolog, mert minden, ami spleen, minden, ami fájdalom, minden, ami kiábrándultság és halál, annak szinonimája a másnaposság.
– Lényeges vonása a könyvnek, hogy négykezes. Hogyan osztottátok el Darida Benedekkel az egyes részek megírását?
– Úgy történt, hogy előzetesen felállítottunk egy szerkezetet, felosztottuk külön-külön a fejezeteket, azután közösen dolgoztunk, a másiknak vétójoga volt. Ha valami nem tetszett a másiknak, akkor azon dolgozni kellett, és nyilván munka közben még egy csomó új fejezet bejött. Nagyon jól fogyott a könyv, ezért bővített kiadást tervezünk, most 33 fejezet van benne, szeretnénk a mindenség 42-es számát elérni.
– „Óvakodj a normális íróktól! A rendes író mintegy hivatali kötelességből mindig őrült egy kicsit, még a decensebb fajta is” – áll a Jaj a legyőzötteknek című kötetben. A köztudatban és az irodalomban is régi az az elképzelés, hogy az alkohollal módosított tudatállapot teremti meg az alkotáshoz szükséges ihletet, netán víziót. A szövegek humorosan viszonyulnak a részegség és a másnaposság állapotához, mégis megkérdezném, hogy szándékotokban áll-e fenntartani vagy esetleg lerombolni az éjszakázó, aktív kocsmai életet élő író képzetét?
– Ezt igazából nem mi építjük, és nem mi romboljuk. Van a könyvben egy fejezet, amely a magyar költőkről szól. Czeizel Endre készített egy felmérést: elment a pesti bölcsészkarra és összeíratta, hogy a mostani diákok szerint ki a 21 legnagyobb magyar költő. Kijött egy lista Balassitől Nagy Lászlóig, amit nyilván lehetne még egy-két névvel bővíteni. Czeizel (többek között) ezen magyar költők szeszesital-fogyasztását is megvizsgálta, s erre a végeredményre jutott: az ifjúkortól a koporsóig tartó iszákosság mind-össze két költőre volt jellemző – Adyra és Weöresre; Vörösmarty és Pilinszky csak életük második felében (jórészt depresz-sziójuk miatt) lettek részegessé; Juhász Gyula és Kassák eleinte ugyan jócskán piásak voltak, ám később lejöttek a szeszről; Balassi és Csokonai pedig csupán akkor volt részeg, ha éppen katona-, illetve diáktársaságba került. A 21 költőóriás között azonban csak két bornemisszát talált: Berzsenyit és Kölcseyt. Czeizel statisztikája így fest: míg a népességben a rendszeresen ivók aránya 40 %, addig a vizsgált poéták között 70 %. Míg a rendszeresen sokat ivó a népességben 2 %, addig a költői nemzetben 10 %. Míg a mértéktelenül sokat ivó és lerészegedő, ún. iszákos a népességben 3,5 %, addig a versfaragóknál 24! Azt hiszem, mindez magáért beszél... Nyilván nincsen erre recept, nem lehet azt mondani, hogy az író az, aki iszik... De azért úgy tűnik, alkotás és mámor többnyire egy utcában lakik! Azt hiszem, a dolog kétélű: egyrészt egy irgalmatlanul nagy linkség van bennünk, művészekben, másrészt egy irgalmatlan nagy rendnek is kell lennie, másképpen nem működik az alkotás. Például Krúdyról az él a köztudatban, hogy ő folyamatosan kocsmában, kávéházban volt, de ahhoz, hogy valaki száz körüli kötetet összeírjon, ahhoz mégis kellett valami belső rendjének lennie. Sokkal nagyobb belső rend és fegyelem kell az alkotáshoz, mint ahhoz, hogy reggel 8-tól délután 4-ig a hivatalban bélyeget üssünk az iratokra. Az írást (mondjuk Krúdy-szinten) nem lehet részegen, másnaposan, így-úgy elvégezni. Tehát a legendás link álarca, kirakata mögött biztosan ott volt egy munkamániás, rendteremtő, józan, időbeosztó Krúdy, másképpen nem jött volna létre ez a mind mennyiségében, mind minőségében lélegzetelállító életmű.
– Krúdy Gyula alakja többször is feltűnik a novelláidban. Az ő írásait erőteljesen áthatja az élet és irodalom egybefordítása. Hogy látod, ez a művészetfelfogás menynyire érvényesül a prózádban?
– Úgy érzem, egyre inkább. Régebben csak áttételesen volt jelen a saját életem az írásaimban. Minél idősebb leszek, annál nagyobb lesz a közelítés az életem és az írásaim között. Sokkal több mindent kitaláltam régebben, és egyre inkább úgy érzem, hogy nem kell sokat kitalálni, mert vagy az életem lett sokkal bolondabb, vagy egyre inkább vonzódom ahhoz, ami történik velem.
– A Mérgezett hajtűk című esszékötetedben kanonizált és a köztudatban kevéssé jelenlévő írók életművét sajátos szemszögből világítod meg. Az esszékben nagy szerepet kapnak az irodalmi anekdoták is. Melyik a kedvenc történeted ezek közül?
– Sok kedvenc történetem van. Nyilván vannak alapfiguráim, akik jobban érdekelnek: mondjuk Krúdy, Szép Ernő, Füst Milán, Hunyady Sándor, Szomory Dezső, és szerepel a könyvben néhány olyan író is, aki, azt hiszem, nincsen helyén az irodalmi kánonban, például Cholnoky, Bajor Andor vagy Tömörkény. Azért szeretem a Szerb Antal-féle irodalomtörténet-írást, mert nála jól látható, hogy egy íróhoz hozzátartozik az egész aurája, figurája. Vannak olyan szerzők, akiket lehetetlen elmesélni csak a műveikkel: a legendájuk, az életük, az életvitelük, sőt a haláluk is szervesen az életművükhöz tartozik. Bármennyire is szeretnénk, nem szakíthatjuk el a művet az írótól, a hozzá kapcsolódó történetektől.
– Többnyire kisprózákat írtál, 2003-ban azonban egy drámádat is olvashatta, láthatta a közönség. A Vendel tragédiája megírásakor mennyire érezted otthon magad a műfajban? Kísérleteztél-e azóta színpadi munkával?
– Egyáltalán nem próbálkoztam, az egyszeri dolog volt, de nem bántam meg. Zsámbékon van egy elhagyott rakétabázis, itt adta elő a darabot egy nagyon jó színészekből álló társaság. Érdekes vargabetű volt, de én most nem érzem azt, hogy drámát szeretnék írni. Most éppen forgatókönyvet írok – főleg anyagi okokból.
– Milyen jellegű filmhez készíted a forgatókönyvet?
– Egy filmvígjátékot tervezünk, éppen a közepén vagyunk. Kelet-európai hangulatú film, vidéken, az Alföldön játszódik. Kicsit menzeles, kicsit kusturicás, de nincs még olyan állapotban, hogy igazából beszélni tudnék róla.
– Populárisabb műfajoknál maradva: olyan lapokban is közölsz, mint például a Playboy, Marie Claire vagy a Magyar Konyha – mennyire kell másként írni, mint a szépirodalmi lapokban? Mennyire figyelsz a potenciális olvasókra?
– Mindig félek attól, hogy másképpen kell írni, de szerencsére nem így van, nem várják tőlem, hogy más legyek. Igazából csak a terjedelem más. Minimális dolgokhoz persze tartani kell magad, például egy háziasszonyoknak szóló lapban nem lehet trágár szavakat leírni, de ezek a szabályok nem olyanok, amiket ne lehetne egyenes gerinccel betartani. Inkább a terjedelmi határok korlátozók ezekben a lapokban: van egy keret, amibe a szövegnek be kell férnie.
– Azt írtad valahol, hogy te vagy az Utasellátó irodalmi változata, és Stephen Kingre hivatkoztál, aki a McDonald's irodalmi változatának nevezte magát. Mit gondolsz az olvasóbarát, ha úgy tetszik, a kommersz felé hajló irodalomszemléletről?
– Az biztos, hogy a posztmodern nálunk több évtizedig uralkodott, és nekem meggyőződésem, hogy az a fajta irodalom egy nagyon szűk réteghez szólt, a szélesebb olvasóközönséget azonban elrémisztette a kortárs irodalomtól. Amíg egy nem irodalmár minden probléma nélkül elolvassa Szép Ernő, Karinthy vagy Kosztolányi műveit, addig ezek az olvasók a posztmodernt egyszerűen képtelenek befogadni. Nem a kritikusról vagy a magyar szakos egyetemistáról van szó, aki aláhúzogatja, hogy itt van az intertextualitás, vagy ez itt egy Umberto Eco-parafrázis, szóval nem a szakmára gondolok. A posztmodern írókra nagyon sokszor jellemző az, hogy a szakmának mutatják meg, milyen trükköket tudnak. Én ezzel szemben mindig úgy gondoltam, hogy sok száz évet csak a népkönyvek élnek túl: mondjuk Rabelais könyvei, a Don Quijote, a Gulliver vagy a Švejk. Ha ezeket bárki elolvassa, elemi erővel hatnak rá. Soha nem akartam úgy írni, hogy az okoskodásnak tűnjék, vagy egy bizonyos szűk, elit réteg irodalma legyen. Én annak örülök, ha egy orvos vagy egy kőműves is el tudja olvasni, amit írok. Nem azért vagyunk írók, hogy egymást vagy az esztétika szakos hallgatókat szórakoztassuk, hanem azért, hogy jó történeteket írjunk – nagyjából mindenkinek. Nagyon sok olyan élményem volt, amikor olyan emberek olvasták el a könyveimet, akik általában nem olvasnak – és éreztem, hogy hatással vagyok rájuk. Azt hiszem, az igazi irodalom az, amit minden olvasni tudó ember el tud olvasni, és ha van szíve, akkor a mérgezett hajtű belefúródik a szívébe.
Cserna-Szabó András
1974-ben született Szentesen. Egyetemi tanulmányait 1992 és 1997 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végezte magyar és média szakon. 1998 és 2000 között a Sárkányfű című irodalmi és művészeti folyóirat prózarovatát szerkesztette. 1998 és 2002 között a Magyar Konyha gasztronómiai folyóirat főmunkatársaként és szerkesztőjeként dolgozott. 2010-ben József Attila-díjat kapott. Kötetei: Fél négy (1998); Fél hét (2001); Félelem és reszketés Nagyhályogon (2003); Levin körút (2004); Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan (A macskajaj regénye 52 recepttel) – Darida Benedekkel közösen (2007); Puszibolt (2008); Mérgezett hajtűk (2009).