1926 júniusában hazatér Erdélybe, felveszi a román állampolgárságot, július 5-én Bukarestben I. Fedinánd király előtt leteszi az állampolgári esküt, s másnap már érkezik Kuncz Aladártól a levél az első marosvécsi írótalálkozó programjával. A Helikon alakuló öszejövetelén, 1926. július 16-17-én természetesen ő is jelen van, hogy meghatározó alakjává váljék a Helikon nevéhez köthető erdélyi irodalompolitikának. A fogadtatás azonban nem egyértelmű: a Kuncz-levélben még az első marosvécsi találkozó előadói sorában szereplő Franyó Zoltán szellemi befolyása alatt álló Temesvári Hírlap írócsoportja a helikoni megnyilvánulások ádáz ellenségeként szólal meg minden lehető alkalommal. Ez a lap az, amely tág teret biztosít a találgatásoknak, melyek szerint Bánffy mint „ellen-magyarpárti elnökjelölt” tér vissza Erdélybe, holott közben kiderül, hogy ezeknek a politikai kombinációknak semmi alapja (néhány hónappal hazatérése előtt Bánffy egyértelműen nyilatkozza Bálint Györgynek: „Politikával egyátalán nem foglalkozom. Nem is fogok.” Magyarság 1926. márc. 4.) Ettől függetelenül a magyarpárti ellenzékkel kapcsolatos sajtó-kombinációknak a bukaresti román lapokban is van nyoma: a Dimineaţa és a Lupta hasábjain jelennek meg ilyen értelmű kommentárok (eltérően a Nemzeti Parasztpárt Kolozsvárt megjelenő országos orgánumától, a Patriától, amely 1926. júl. 10-i számában szentel teret annak az eseménynek, hogy Magyarország volt külügyminisztere hazatért és letette a román állampolgári esküt.) Ugyancsak a Temesvári Hírlap újítja fel a Bánffyt nem csak életében, de halála után is végigkísérő „dilettáns”-minősítést: a Martinovics pesti bemutatóját kommentálva, Asztalos Sándor vádolja meg azzal, hogy „...közéleti és művészeti dilettantizmusát vagyoni és társadalmi összeköttetéseinél fogva irányadónak akarja oktrojálni” (Temesvári Hírlap 1929. febr. 13).
Az állampolgársági eskünél még érdemes megállnunk egy szóra: ez az esemény ad alkalmat arra, hogy egyes sajtótermékek felröppentsék a hírt: Bánffy Miklós megigérte a királynak, hogy tíz évig nem fog politizálni. Érdekes ez a tízéves moratórium: felbukkan Makkai Sándor püspökké választása kapcsán is, aki állítólag már a választás után bejelentette, hogy tíz év elteltével le fog mondani püspöki megbizatásáról. Bánffy esetében azonban másról van szó: a törvény szerint csak tíz évvel a román állampolgárság megszerzése után nyerte el politikai jogait Romániában (Mikó Imre: Huszonkét év. Kv. 1941. 219.), így ha nem is pontosan tíz év múlva a politikai életbe való visszatérése valóban bekövetkezett: II. Károly király ugyanis egy 1938. március 31-i rendelettörvénnyel feloszlatta a politikai pártokat, majd megalakította a Nemezeti Újjászületés Frontját, a román kormányzat vezető politikusai pedig – a szintén feloszlatott Magyar Párt korábbi vezetőivel szemben – őbenne látták az a politikust, akivel az együttműködés lehetséges. Amint Mikó Imre írja: „Mint a református egyház főgondnoka, az Erdélyi Helikon írócsoport szellemi vezetője, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank igazagatósági elnöke... kivételes helyet biztosított magának az erdélyi közéletben. Egyéniségének ritka sokoldalúsága, minden iránt érdeklődő rugalmas szelleme, amellyel otthonos volt a gazdasági és társadalmi életben éppen úgy, mint az irodalomban és a művészetben, de még inkább nagy politikai múltja, a román kormány előtt is értékessé tette nevét, főként mióta a Magyarországhoz való közeledés gondolata állandó napirendre került... ugyanakkor a legilletékesebb magyar tényezők bizalmának is birtokában volt...” (Huszonkét év. 219. és 223.) Így történt, hogy a NUF kötelékébe sorolódott Magyar Népközösség alakuló ülésén, 1939. febr. 11-én Bánffy Miklóst választotta elnökének.
Ez az új poltikai szerep azonban hálátlannak bizonyult: a királyi diktatúra bevezetése utáni román parlamentarizmus „a paródia paródiája” volt (Mikó Imre: Huszonöt év. 231), a rohamosan jobbra tolódó romániai politikai életben a magyarság számára érdemleges eredményeket nem lehetett elérni: a király által kezdeményezett Kisebbségi Statútum papíron maradt, s Csehszlovákia megcsonkítása majd feldarabolása után a román politikai szintéren is megerősödtek azok az erők, amelyek egyre inkább egy román-magyar konfrontáció kiélezésében voltak érdekeltek. (Mikó Imre részletesen foglalkozik ezzel a népközösségi időszakkal, s ugyancsak ő közöl számos fontos dokumentumot, köztük Bánffy 1940. jan. 6-án a román kormányfőnek átadott, s a kisebbségi magyarság sérelmeit összefoglaló emlékiratát: Huszonkét év. 297-302.)
Bánffy Miklós számára azonban ez újabb politikai szereplése nem ért véget elnöki tisztének megszűnésével. A bécsi döntés után tagja lett a magyar parlamentnek, ahol azonban a régi ellenfél, a Magyar Párt volt elnöke, Bethlen György sietett őt kompromittálni, s – amint Mikó Imre egy késői viszaemlékezésben írta – „Bánffy és köre egyszerre megalkuvó és áruló, szabadkőműves és Călinescu-huszár lett olyan időben, amikor csokornyakkendővel, kölcsönzött székely dialektussal és antiszemita frázisokkal politikai karriert lehetett csinálni”. (Bánffy Miklós emberközelben. In: B. M.: Emlékeimből. Kv. 2001. 377.)
Igazából azonban nem ez volt, amit osztálya nem tudott neki megbocsátani, hanem az Erdélyi történet trilógiában a millenniumi Magyarországról festett képe. Az 1934-1940 között három kötetben megjelent trilógiáról Gaál Gábortól Reményik Sándorig, Szerb Antaltól Móricz Zsigmondig, Nagy Istvántól Bajor Andorig, Nemeskürty Istvántól Szegedy Maszák Mihályig könyvtárnyit írtak: jót is, rosszat is. Ezek felelevenítése helyett talán a legsokatmondóbb magának az írónak az önvallomása-önértelmezése A magyar politika kritikája címet viselő eszmefuttatás-töredékben, amelynek első fejezete ezt a címet kapta: Miért írtam meg az Erdélyi történetet? A töredék megjelent az Emlékeimből 2001. évi bővített kiadásában, bárki elolvashatja, ezért csak azt a néhány sort idézem belőle, amely a harmadik kötet (Darabokra szaggattatol) megjelenése utáni események és a regényben foglalt figyelmeztetés mellett süketen elhaladó kritika tanulságait teszi hozzá a trilógia egyértelmű mondanivalójához:
„...növekvő aggodalomal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek... Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték és melyek minden realitás iránt érzéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. Senki sem mondta: ’Ezen az úton többé ne járj!’ – Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre és igazi erkölcsi egységet formáljon ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist...
Azt kellett látnunk, hogy újra távolodunk el minden önkritikától, sőt minden valóságlátástól is, és ismét süllyedünk vissza abba az ideológiába, ami a világháború előtt uralkodott minálunk. Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül kerestünk, és szemet hunytunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük...
Hiányzott az a tanulság, mit reméltem, hogy művemből levonnak. Senki sem látta meg, hogy ez a kritika, ami az 1914 előtti vezető osztályt ábrázolja, bírálja és elítéli, ugyanúgy érvényes a háború utáni vezetőkre nézve. Hogy a forradalom utáni vezető réteg ugyanazt a haláltáncot járja, amit előde 1904 és 1914 között járt, és ugyanolyan öntudatlanul. Az élet nagy föladataival szemben és [a] nemzeti létünket környező veszélyek iránt ugyanolyan érzéketlen. A nemzetiségi problémával pedig még kevésbé gondol, mint elődje.
Pedig úgy hiszem, a nemzetiségi kérdés regényeimből eléggé plasztikusan domborodik ki. Erről nem esik szó sehol. Erre nem mutat rá senki. Senki sem látta, hogy a ’mindent vissza’ járhatatlan, sőt veszélyes, ha a magyar közvélemény számba nem veszi, ha tovább tetszeleg soviniszta jelszavakban, ha nem készül lelkileg, erkölcsileg és tudásban arra a szerepre, amit betölteni akar, és ami csakis akkor illeti meg, ha érdemes is tud lenni reá...
Azt hittem, mikor ezeket megírtam, hogy a magyar közvélemény és ennek szócsöve, a kritika föleszmél erre.
Azt hittem, hogy ha nem is sokan, de a szellemi élet elitje észreveszi, hogy a trianoni Magyarország, mit sem okulva a tragikus múlton, visszajutott ismét ugyanoda, abba a szellemi mocsárba, amiben az első világháború előtt volt. – Azt hittem, hogy meglátja valaki, hogy a Trianon utáni politika mozgalmai: a ’mindent vissza’ és a ’nem, nem soha’ valamint a legitimista és szabadkirályválasztó jelszavak helyettesítik most a századforduló közjogi csatakiáltásait, [s] ugyanúgy elkendőzik a magyar közvélemény előtt a valóságot, ugyanúgy csak személyi tusakodássok foglalják el a politikusok figyelmét – egykor Tisza és Andrássy, most Bethlen és Gömbös viaskodása –, a polgári társadalom pedig ugyanazt a könnyelmű farsangot járja, amit 1914 előtt járt.
Talán az első bécsi döntés mámora vakított az emberek szemébe...
Igaz, hogy akkor már megindultunk azon a végzetes lejtőn, ami végül a katasztrófához vitt, és csak oda vihetett.” (Emlékeimből. 344-348.)
Bánffy Miklóst ez a felismerés vezette a politikában a második világháború éveiben is, amikor egy titkos bukaresti tárgyalást vállalva, kísérletet tett arra, hogy a románokat a háborúból való közös kilépésre rávegye; amikor küldetésének sikertelensége után Horthynál próbálta elérni a már nyilvánvalóan elvesztett háborúból az egyoldalú kiugrásra való döntést, s amikor itthon is süket fülekre talált, megakadályozni legalább Kolozsvár hadszintérré változtatását. Ez utóbbira végül valóban nem került sor – hogy Bánffynak mennyi része volt benne, a történészek feladata azt kikutatni.
Családjával együtt Budapesten élte át az ostromot és a front átvonulását, 1945 tavaszán azonban viszatért, már nem az időközben felgyújtott-kirabolt Bonchidára, hanem Kolozsvárra, ahol bekapcsolódott az újrainduló irodalmi életbe: közölt a Gaál Gábor-szerkesztette Utunkban, egy korábbi novellájából írt színdarabját (Az ostoba Li) bemutatta a kolozsvári magyar színház, a Józsa Béla Athenaeumnál megjelent egy kisregénye (Bűvös éjszaka), elvállalta a Magyar Népi Szövetség égisze alatt létrehozott Országos Műemlékvédő Bizottság elnöki tisztét. Közben pedig még megmaradt kolozsvári ingatlanai eladogatásából élt, az akkori körülmények között is igen szerény, szinte nyomorúságos körülmények között, miközben a földosztó bizottságokkal harcolt, s a németekkel való kollaborálás vádját kivédendő, igazoló bizonyítványokért kilincselt, hogy legalább maradék birtokait megmentse.
Aztán az irodalomban is hamarosan kényelmetlen „utitárs” lett. Az Utunkban közölt apró karcolatai az „osztályharcos” kritika céltáblájává váltak, s a nemtelen támadások nem csak „Horthy volt külügyminiszteré”-nek szóltak, hanem az írónak is, aki „akarnok dilettantizmusával... évek hosszú során át terrorizálta az irodalmi és művészvilágot”. Aki pedig ezt leírta, az nem kisebb ember volt, mint az „Ady és a magyar irodalom barátja” szerepében tetszelgő Emil Isac, a két világháború között a kisebbségi színházak vezérfelügyelője. E támadásokat látva, öntudatosan visszavonul az Utunktól is. 1947. január 4-én kelt levelében – az egyik írásának közlése körüli huzavonát lezárva – ezt írja Gaál Gábornak: „Nem orrolok és nem haragszom. És téged korántsem okollak. Tudom, hogy nem vagy korlátlan ura a lapnak. Tudom, hogy bizottság van és talán más beleszóló is. Számos érdek is ütközik a szerkesztés munkájában. De ilyen eljárást én nem fogadhatok el, hiszen így nem bánnak sehol sokkal kezdőbb emberrel sem, mint én, aki több, mint negyven éve számba jövő író vagyok és aki első írásai óta a társadalmi félszegségek ellen foglalt állást, még pedig akkor, amidőn ez még nem volt divat. Azzal zárom soraimat, hogy arra kérlek: Tarts meg jóindulatodban, ahogy én is nagyrabecsüléssel és hálával gondolok Rád.” (A levél géppel írt másolati példánya a Ráday Levéltárban, a Bánffy-hagyatékban.)
Hátra lévő kolozsvári éveiben már csak az íróasztalfióknak dolgozik. Politikai emlékiratba kezd (Huszonöt év), regényt (Milolu), színdarabokat ír (Íme az Ember, A béke angyala), egy filmforgatókönyv vázlatát veti papírra Az ember tragédiájáról, s levelez Pesten maradt családjával, feleségével, nővérével majd férjhez ment, és férjével a marokkói Casablancába került leányával. (Akkori levelezését és felesége, Váradi Aranka naplójának ide vonatkozó részletét közli Marosi Ildikó: Bánffy Miklós estéje. Kv. 2002.) 1949 tavaszán kisajátítják a Tholdalagi-Korda palotát is, amelynek egyetlen lakrészében meghúzta magát. „...egész vagyonomat elvesztettem – jellemzi helyzetét Groza miniszterelnöknek 1949. aug. 16-án kelt levelében, amelyben már korábban benyújtott útlevélkérésének kedvező elbírálásáért folyamodik –, és nyugdíjam sem lévén, most, 76 éves koromban, a szó legszorosabb értelmében nincs miből megélnem.” Tovább pedig: „...azt hiszem, mindenképpen méltányos kérésem kedvező és lehető azonnali elintézése, mert ez adja meg megélhetésem egyetlen lehetőségét. Ellenkező esetben pedig nem marad egyéb számomra, mint az öngyilkosság vagy az éhenhalás.” Végül mintegy két hónapra rá megérkezik az útlevele, s ő 1949. október 14-én útra kelhet feleségéhez, Budapestre. Váradi Aranka ekkor jegyzi be naplójába: „Miklós október 15-én reggel 8 órakor végre meg is érkezik a bukaresti gyorssal. Lerongyolódva, lefogyva, megöregedve: egy gyönge, csaknem reszkető lábú aggastyán. Nincs egy inge, egy ruhája: de milyen boldogság, hogy végre itt van! Vigyázhatok rá, meggyógyíthatom. Az asztmája rémesen elhatalmasodott és lábfájása folytonos volt. Szombati nap érkezett, 10 napig van nálam, aztán bemegy Haynal Imre tanár belklinikájára, ahol Haynal ingyen tartja és gyógykezeli.” (Marosi Ildikó: Bánffy Miklós estéje. 241.)
A leromlott szervezet azonban már nem reagál a gyógykezelésre. S alig több, mint egy fél évvel ezután, 1950. június 6-án eltávozik az élők sorából. Amikor a régi harcostárs, Kós Károly halála hírét veszi ezt írja: „Az elmúlt héten újra vissza kellett pillantanom: hírét vettem, hogy meghalt Bánffy Miklós gróf. Budapesten, ahová a tél végén ki tudott jutni... Éppen 37 éve, hogy megismerkedtem vele itt, Kolozsváron, és azóta sok mindent éltünk és tusakodtunk át együtt vagy egymással szemben. De csak most érzem igazán és fájdalmasan, mennyire szerettem és becsültem azt az embert, aki a maga osztályának sorsát olyan jól előre látta és olyan bölcs belenyugvással tudta viselni az utolsó pillanatig.” (Levele Borbíró Virgilnek, Kvár, 1950. június hó 17. Közölve: Kós Károly levelezése. Szerk. Sas Péter. Bp. 2003. 430-431.)
Közel negyedszázadnak kell eltelnie, amíg hamvai – végakarata szerint – 1976 október 29-én hazatérhetnek Kolozsvárra, a Házsongárdi temető családi kriptájába. S újabb negyedszázadnak, amíg a kripta falára a nevét megörökítő tábla is odakerül.
Ez azonban egy másik fejezet: az utókor számára újra meg újra „kényelmetlen” író utóéletének története.
A Mű – első sorban az Erdélyi történet – legújabban, méltó elismerést elismerésre halmozva, angol, francia és spanyol nyelvterületen, méltó befogadáshoz érkezett. S ennek az elismerésnek a nyomán talán a magyar olvasó is kézbe veszi, eljutva korán is túlmutató történelmi kritikája megértéséig és tanulságainak befogadásáig.
