Aznap sokat álldogáltam a két könyvespolc előtt. Egyszerű, alig gyalult deszkákból tákolta őket össze Jóska bátyám. Még ma is csodálkozom, hogy miként bírta megtartani az a néhány deszka a rengeteg könyvet. A polcokon egyetlen szempontot követve rendezték el a könyveket: minél több férjen. A regényektől a versesköteteken keresztül az esszégyűjteményekig és útleírásokig mindennek jutott hely.
– Van belőlük, mi? – kérdezett rá az öreg, amikor értem jött, hogy ebédelni hívjon.
– Van bizony. – bólogattam, és Jóska bátyám arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől.
– Ennyire szereti a könyveket? – kérdeztem, amikor már az asztal körül ültünk.
– Ennyire – mosolygott az öreg, aztán hozzátette: – De csak azokat, amiket jó író írt.
– S azt ugyanbiza honnan tudja Jóska bátyám, hogy melyik a jó író?
– Onnan, öcsém, hogy a jó író rokonságot mutat a plebánossal.
Láthatta az arcomon, hogy nem értem, mert tovább folytatta.
– Dolga van a Jóistennel.
– A Jóistennel? – kérdeztem vissza. Az asztal túlfelén, Maris néném fészkelődni kezdett. Egész idáig csendesen szürcsölte a levest, de már látszott rajta, hogy nagy dolgot készül mondani.
– Azzal. – bólintott az öreg, s ő is folytatta az evést. Vártam, hogy mikor szól bele a felesége, de Maris néném még mindig hallgatott.
– De úgy ügyelj majd, hogy miket találsz írni, hogy bizony bajom is van vélük. – szólalt meg megint az öreg.
– S mégis mi lenne az?
– Felelőtlenek erősen.
Maris néném már a második fogást is az asztalra tette, amikor folytatódott a beszélgetés.
– Minden könyvükbe belérajzolnak egy darabot a Jóistenből, s aztán, ahelyett, hogy megőriznék azt, szanaszét szórják a nagyvilágba, hogy kallódjék.
– S akkor, azt mondja bátyám, hogy a jó írók mind ismerik az Istent?
– Egy darabkáját legalábbis bizonyosan. Csak éppen elvesztegetik.
– De hát így legalább mindenkihez eljuthat az Isten egy-egy darabkája, akárhol lakjon is.
– Ez ejsze így is lehetne, csak hát, öcsém, a sok kicsi darabka, kézen-közön, bizony el-elvész.
– S mit lehetne csinálni, hogy mégse kallódjanak el?
– No, ezen én is sokat törtem a fejem. – válaszolta az öreg, aztán teletömte a száját, hússal és krumplival. Szemmel láthatóan élvezte, hogy megvárat a válasszal. Miután lenyelte az ételt, folytatta.
– Aztán úgy döntöttem, hogy… egy helyre gyűjtöm a Jóistent.
A hatásszünet elmaradt. Maris néném pontosan tudta, mikor kell közbe szólnia ahhoz, hogy övé lehessen az utolsó szó.
– Inkább az ördögöt gyűjtenéd egy helyre!
– Az ördögöt? – lepődtem meg.
– Hátha kevesebb nyavalya maradna a világban utána – tett pontot Maris néném beszélgetés végére. Nem is hallotta meg, amikor Jóska bátyám, a bajsza alatt somolyogva, visszakérdezett:
– Ugyan minek még egy ördögöt is a sárkány mellé?
Jóska bátyám már javában aludt, amikor Maris néném újra hozzám szólt. Épp a tornácon üldögéltem egy utolsó szál cigaretta meggyújtását fontolgatva, amikor Maris néném megjelent, hogy összeszedje a száradó ruhákat.
– Azért nem bánom, hogy ilyen bolondul összegyűjti azt a rengeteg könyvet. Rövid szorgoskodás után, mintha meggondolta volna magát – mégsem lehet a férjének igaza, még hozzátette: – Legalább van amiben a gyógynövényeimet préselni.
