"... az olvasót a szerző teste is érdekli..."
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 12. (554.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Az író szimbolikus teste
Xantus Boróka
Az Utasellátó irodalmi változata, avagy mérgezett hajtűk a szívben - Beszélgetés Cserna-Szabó András íróval
Kenéz Ferenc
Öregirka
Dávid Gyula
A kényelmetlen nagyúr (befejező rész)
SERESTÉLY ZALÁN
Robert Capa esete a digitális technikával (vers az exponálás nyolc másodpercében)
Varga Borbála
Don Amadeo
CSUSZNER FERENCZ
Sorok közül az Isten
Jóska bácsi a világ végén
Keresztül az ablakon
Szőcs István
Őstörténeti verkli
Lászlóffy Csaba
„Rövidpróza” – bátyuska emlékezete
Jakab-Benke Nándor
TIFF 2010: ki a gyerekcipőből
Papp Attila Zsolt
TIFF Magyar Nap: Bibliothéque Pascal - Álomutazás a valóságba
Márton Ágota
Tér, idő s gondolat
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Mozart a Szentivánéji álomban
Júliusi évfordulók
 
CSUSZNER FERENCZ
Jóska bácsi a világ végén
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 12. (554.) SZÁM — JÚNIUS 25.

Jóska bácsi csalódottan lépdelt lefele a santiagói katedrális lépcsőin. Nem vett tudomást a körülötte tolongó zarándokokról, s zajos magányában így sóhajtott:
– No, te Úristen! Hát mégsem akarsz megmutatkozni minékünk?
Így, mérhetetlen messzeségre szülőföldjétől, bár saját dolgában járt, mégis nyugodt lelkiismerettel szólott atyafiai nevében. A lépcsőről leérve szórakozottan lapogatta meg a négy lófejet formáló szökőkút egyik ló-nyakát, zsebkendőjét a kút vizébe áztatta, és végigdörzsölte vele izzadó arcát. Aztán, mert úgy szokta volt, hogy csak az nem sikerül, amit nem akarnak eléggé, felkéredzkedett az első Világvége felé tartó buszra, s álomba szenderült.
Mindig így történt, ha buszra szállt. Zsörtölődött is az asszony miatta, s most is az álmából kiszűrődő méltatlankodás ébresztette. Fejét vakarva nézett körül, hátha mégsem álmodott, majd helyre igazította időközben lecsúszott kalapját.
– Hej te Maris, ha most látnál, biz’Isten megkapnám a magamét – csóválta meg a fejét. Biztonságból kinézett az ablakon, nehogy az olykor tréfás, olykor csípős kedvű felesége valahonnan a fellegek közül mégiscsak leselkedjen utána.
Maris nem lapult a fellegek között, legalábbis látni bizonyosan nem látta. Csak egy repülő szelte az eget, azokat pedig nem szerette. Egyszer sem nyitotta ki a szemét, amíg a repülőn ült. Még mindig borsódzott a háta, ha rágondolt, pedig már több mint egy hónapja múlhatott az utazásnak, és az út is alig két órát ha tartott.
– Nem jó az úgy, fiam – morgolódott, amikor a kis Sándor, Jóska bácsi egyetlen fia, először készült repülővel utazni. – Mégsincs az rendjén, hogy férfiember az angyalok ablakán leselkedjen béfelé! – S mert azóta sem változott a véleménye, és mert úgy tartotta, hogy mostanra már felesége is az angyalok között pihen, hát nem kukucskált.
Annál többet nézelődött és feszengett a repülőutat követő vonatozás alatt. Még az ajtón sem tudott bemenni, amíg egy utastársa meg nem mutatta a falba rejtett gombot, néha pedig annyira belefeledkezett az idegen táj csodálatába, hogy rettegni kezdett: elfelejt időben átszállni. Otthon, a fiatal plebános nézte le a vonatok menetét – ahogy ő mondta – a világhálóról, s akármi legyen is az, biztos csuda egy dolog, mert még Jóska bácsi jegyeit is onnan hozatta.
A faluban ahová érkeznie kellett, furcsán bámultak rá az emberek. Több megpakolt hátizsákú öreg és fiatal is járta az utakat, de a tekintetek mégis az ő nyomát követték legtovább. Kalapját szemébe húzva, egy meredek, szűk utca végén zörgetett be a szálláshelyre. Szót sem szólt, csak megmutatta a plebános idegen nyelvű levelét, aztán elfoglalta egy emeletes ágy alsó részét. Alig csomagolt ki hátizsákjából – hej, mennyi útra elkísérte már gyerekkora óta az a zsák – az egyik házigazda jelent meg az ajtóban, és intett, hogy készen a vacsora. Aznap este nem ízlett Jóska bácsinak az étel, s a hónapnyi út során sem sikerült hozzászokni a helyi ízekhez.
– Hej te Maris, ha ezek csak egyszer ettek volna a főztedből… – sóhajtott minden vacsora után, de soha egy falatot sem hagyott a tányéron. Tudta mi az illem. Tudnia kellett, Maris mellett nem lehetett másként. Sokat tanult attól a mosolygós-harapós asszonytól. Nem is örült, amikor megismerte a kis Sándor menyasszonyát. Csipetnyit sem talált benne a fiú anyjából. Bár szépségében nem volt hiba, sem főzni, sem viselkedni nem tudott, s amolyan városi módra simogatta meg a ház körüli állatokat. Nem az életet látta bennük, hanem a díszt, akárcsak az egész faluban. Jóska bácsi mégsem szólt semmit, s ha akkor nem szólt, később már nem is szólhatott.
– Gyermeket várunk. Kislányt – újságolta egyik látogatásukkor Sándor, s úgy lehetett, ahogy mondta, mert valóban szépen gömbölyödött a felesége hasa. Miután elmentek, az öreg kályhába dobta a félig faragott kis lovas huszárt, elővette bicskáját, és egy kétarasznyi hosszú, egyarasznyi széles fadarabot.
– No, akkor immár belőled fakanálnak kell lenni – dörmögött a bajsza alatt, és munkához látott. Alig két hónap múlva Sándor újabb bejelentést tett:
– Arra gondoltunk, Édesapám, hogy leköltöznénk a faluba.
Jóska bácsi bólintott.
– Mégiscsak nagyobb itt a csend, s aztán a gyermeknek is jobb lesz – folytatta Sándor. Hosszan bámult az apjára.
– Költözzetek – felelte az öreg, s tovább piszmogott a tűzrakással.
– A Szabó Rózsi néni lányáék költöznek külföldre, az ő házukat vennénk meg.
Jóska bácsi becsapta a kályha ajtaját, felállt és a fiára meredt. A köré tekeredő csendben, a torkát kaparó érzésnél csak a tekintete lehetett szúrósabb.
– No – dörmögte végül –, ha ti a Rózsikáék házába, akkor én a temetőbe. Nem azért építettem két házat, hogy a fiam a szülőfalujában házat kelljen vegyen!
– De hát mégsem lakhat Édesapám télen-nyáron a nyári konyhában!
– Az én dolgommal te csak ne bajlódjál! – tett pontot az öreg a beszélgetés végére, s meg sem szólalt, amíg Sándor búcsúzkodni nem kezdett. Aznap éjjel sokáig meresztgette a szemét bele a sötétbe, másnap reggel pedig kiköltözött a téli konyhából.

– Maris, Maris – sóhajtott fel ismét, amikor leszállt a buszról. – Lám, nem felel az Úristen, s magad is csak annyira vagy jó, hogy szenderegni ne hagyj. – Sántikálva, a táblák és kagylós-kövek mentén elindult a világítótorony irányába. Az óceán közben végeláthatatlan, éretlen búzamezőként hullámzott a szélben. Csak a csillogása zavarta az öreget.
Azt mondják, minél többen haltak bele a vízbe, annál jobban csillog! – gondolta magában, aztán tovább taposta minden lépéstől nyilalló sarkát. A világítótoronynál megpihent, és bevárta a szürkületet. Végignézte, ahogy a zarándokok egy kis gödörben gyújtott tűzbe hányják az utazóruháikat, de ő maga nem csatlakozott hozzájuk.
Az égre bámult, majd magán nézett végig. Tekintete hosszan időzött kikopott, poros csizmáin.
– Lassan búcsúzkodni kéne kedveskéim! – veregette meg a csizmaszárát. Elballagott a tűz mellől, és egy kis, kiugró szikla mellett fogott a vetkőzésnek. Szépen, módszeresen hajtogatta össze ingét, nadrágját, és a sziklára helyezte. Zsákját, csizmáját melléjük, kalapját a zsákra támasztotta, a kalap alá pedig becsúsztatta faragó bicskáját. A meredek sziklaoldalon sajgó, sebes talpaira ügyet sem vetve ereszkedett le.  Már majdnem elérte a vizet, amikor visszanézett csomagjaira.
– Jól lesz így Maris? – pillantott kérdőn a szürkülő égre, aztán belegázolt az óceánba, és elúszott.   




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében