"Hosszú az Úristen, / Rövid a szalonna"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006 11. (457.) SZÁM - JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Lohengrin-ügyben
Pomogáts Béla
"Kiáltó szó" Az erdélyi irodalom közösségi felelősségvállalása
Szőcs István
MERENGŐ - A spanyolviasz feltalálásának történetéből
Benő Attila
(Impressziók - hathónaposan)
Érintés
Szántai János
A klozett-olvasó naplójából
Lackfi János
Négy variáció
Lanczkor Gábor
Farönk vagy egy kecske
Kovács András Ferenc
Confessio Goliae
Demeter Ferenc
Tündér-tanítónéni - részlet az Emlékiratkönyvből
Fekete Richárd
Minden éjjel
Ráma
Kovács Noémi
"Morbid történetek"
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (Folytatás előző lapszámunkból)
Bordy Margit
Lassú lépésben
Terényi Ede
Bartók - 2006. - 1. Bartók romantikus?
Hírek
 
Pomogáts Béla
"Kiáltó szó" Az erdélyi irodalom közösségi felelősségvállalása
XVII. ÉVFOLYAM 2006 11. (457.) SZÁM - JÚNIUS 10.

Azok között a fogalmak között, amelyeket a magyar történelem szentesített és a közmegegyezés elfogadott, a nemzet és az irodalom fogalma egymással mindig szoros kapcsolatban állt. Teremtő kölcsönösség jött létre közöttük: egyfelől a nemzeti történelem és azok a törekvések, amelyek e történelem során érvényesülni kívántak, és igen gyakran vereséget szenvedtek, mindig meghatározták irodalmunk önmagáról hagyományosan kialakított képét és tudatát, nemegyszer küldetéstudatát, nem kevésszer abban az értelemben, hogy az irodalomnak kellett helyreállítania a nemzet megbomlott szellemi egyensúlyát vagy megtört kulturális és politikai egységét, másfelől az irodalomban nyilvánult meg az az identitás, konstituálódtak azok a személyiségjegyek, amelyek a magyarság nemzeti jellegét, mondhatnám így is: kollektív személyiségét alkotják.
A magyar történelemből a nemzet és az irodalom fogalmai szinte Janus-arccal néznek reánk: ami az egyik oldalról szemlélve egy történelmi emberközösség küzdelme a megmaradásért, az a másik oldalról magasrendű művészi, irodalmi értékek történeti folytonossága és rendszere, ami az egyik nézetben gondolat, költői kép és versforma, az a másikban emésztő küzdelem és gyötrődés avégett, hogy egy emberi közösség otthont találjon saját szülőföldjén, a nemzetek közösségében, és kapjon lehetőséget arra, hogy kifejleszthesse a maga szellemi és erkölcsi értékeit.
Az erdélyi irodalom is ilyen Janus-arcot mutat felénk: egyfelől a maga nemzeti (nemzetiségi) felelősség- és szerepvállalásában, másfelől abban az irodalmiságban, amelynek mértéke mindig az esztétikai érték, és sokak véleménye szerint sohasem e nemzeti szolgálatvállalás. Ez a szolgálatvállalás mindazonáltal elválaszthatatlan az erdélyi magyarság irodalmától, minthogy voltak korszakok (az utolsó és leginkább brutális alig másfél évtizede ért véget), amidőn az irodalomnak kellett vállalnia azt, hogy minden áttételezés nélkül a nemzeti élet egyetlen otthona, műhelye és megnyilvánulása legyen. Ebben a helyzetben az irodalom nem pusztán a kultúra központi régiójában foglal helyet, ahogy ezt a közép- és kelet-európai hagyományok megszabták, és nem is egyszerűen „a szellemi élet mindenese”, ahogy ezt ugyancsak a közép-európai irodalmakról szólván (Közép-Európa című tanulmányában, a Tanu 1932-es évfolyamában) Németh László megállapította, hanem maga a nemzeti élet, az önazonosság hordozója, a megmaradásnak egyetlen stratégiája. Azaz nem pusztán irodalom, ha mindenekelőtt természetesen irodalomnak kell is lennie.
Az utolsó két évszázad folyamán alighanem két nagy fordulatot (paradigmaváltozást) ért meg az európai irodalom (a világirodalom). Az elsőt a romantika, elsősorban Herder és a Schlegel testvérek történelem- és művészetbölcselete hozta, amely az egész kontinensen, de főként a közép- és kelet-európai régiókban, tehát a német, a lengyel, a cseh, a szlovák, a horvát, a szerb, a román, az orosz és természetesen a magyar kultúrában szervesen összekapcsolta az irodalom és a nemzet ügyét, és az irodalmat tette meg a nemzeti szellem és identitás legfontosabb letéteményesének. Ennek a fordulatnak a nyomán bontakozott ki a magyar nemzeti irodalom is, mondjuk Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc romantikájától kezdve, és ennek a „herderi” fordulatnak a szellemisége él tovább az erdélyi magyar irodalmi kultúrában Reményik Sándor költészetétől és Kós Károly regényeitől kezdve máig: Sütő Andrásig, Kányádi Sándorig.
A második nagy fordulatot a huszadik század átalakult világképe és új bölcselete indította el, méghozzá két módon, két áramban: egyrészt az egzisztencialista filozófia, másrészt a modern nyelvfilozófia, s ha az első nagy fordulat Herder, a második Heidegger és Wittgenstein nevéhez köthető. Ennek a fordulatnak a jegyében válik az irodalom előtt álló nagy kihívássá egyrészt maga az emberi létezés, amelyre elsősorban az irodalom, a művészet képes választ adni, minthogy az emberi lény leginkább a művészi alkotásban tud azonosulni önmagával és a léttel, ahogy Heidegger írta nevezetes, Hölderlin és a költészet lényege című tanulmányában: „A költészet a lét és a dolgok alapító megnevezése – nem tetszőleges mondás, hanem az, ami által válik csak minden nyilvánvalóvá, amit aztán a mindennapi beszédben megbeszélünk és elintézünk.” A másik, az irodalom előtt álló nagy kihívás pedig maga a nyelv, az a tény, hogy az ember a nyelv által azonosítja önmagát, és az emberi létezés valójában a nyelv által történt létezés, amiből az is következik, hogy az irodalom nem etikai vagy bölcseleti mondanivalója, hanem csupán a nyelvi és poétikai felépítés által létezik, következésképp a műalkotásnak nincs nemzeti felelőssége és morális célzata.
A magyar irodalom „heideggeri” fordulata tulajdonképpen már a két világháború között végbement (Kosztolányi Dezsőnél, Szabó Lőrincnél, József Attilánál), s az elmúlt évtizedben bontakozott ki a szemünk láttára a „wittgensteini” fordulat is. Mindez azonban nem teszi érvénytelenné a „herderi” szellemiség és kultúra hagyományait és jelen idejű érvényességét: azok, akik az emberi létezés abszurd tapasztalataival vagy éppen magával a nyelvvel küzdenek, nem kell hogy elutasítsák a nemzeti közösség iránt érzett felelősségtudatot. Különösen a kisebbségi létben, ahol többnyire nincs is mód arra, hogy valaki kivonuljon a szellemi küzdelmek arénájából és magát a létezést szemlélve vagy a nyelvfilozófiák tanításai között búvárkodva építsen magának személyes identitást.
Talán nincs is szükség ilyesmire, a műalkotás értékét ugyanis nem az dönti el, hogy valaki milyen paradigmához igazodik. A valóban értékes műalkotásokat sohasem lehet egyetlen irodalmi paradigmához hozzákötni, és az irodalom általában mindig több, mint pusztán irodalmi értékek együttese. Alighanem igaza van T. S. Eliotnak, aki a következőket jegyzi meg: „Az irodalom »nagyságát« nem lehet kizárólag irodalmi értékmérőkkel meghatározni, bár nem szabad elfelejteni, hogy azt, vajon valami irodalom-e avagy sem, csakis irodalmi értékmérőkkel határozhatjuk meg.” Vajon miben állnak azok az „irodalmon kívüli” minőségek, amelyek megszabják valamely műalkotás „nagyságát”? Ezek között minden bizonnyal ott vannak a műalkotásban kifejezésre jutó gondolat és erkölcs értékei, következésképp a nemzeti identitás és kultúra fenntartásának értéke is. Erre utal különben René Wellek és Austin Warren ismert irodalomelméleti kézikönyve (Az irodalom elmélete) is, midőn az írói alkotások értékelésének két alapvető kritériumát a következőképp jelöli meg: „a művészet mint öncél s a művészet mint közösségi rítus és kulturális kötőerő”. A „közösségi rítus és a kulturális kötőerő” pedig kétségkívül magában foglalja a nemzeti szerep- és feladatvállalást, azaz az irodalom „herderi” paradigmáját és szemléletét.
Mindezt valóban fényesen példázza maga az erdélyi magyar irodalom, amely – a maga intézményi rendjében és irodalomtörténeti jelentőségű áramlataiban, illetve műveiben – voltaképpen a „herderi paradigma” által megjelölt szellemben jött létre és hozta létre korszakos eredményeit. Az új (huszadik századi) erdélyi magyar irodalom a történelem szorításában lépett fel, az idők terhe alatt, mindenekelőtt annak a morális felelősségnek a jegyében, amelyet az erdélyi írónak kellett vállalnia a román állam keretébe kényszerített és az államhatalomnak kiszolgáltatott magyarság fennmaradása és fejlődése érdekében. Az erdélyi irodalom vagy éppen az erdélyi (és partiumi) származású írók korábban is vállalták ezt a felelősséget és a vele együtt járó szolgálatot. Hivatkozhatom az erdélyi emlékírókra: Kemény János fejedelemre, Árva Bethlen Katára, Bethlen Miklósra, a polihisztor „nemzetpedagógus” Apáczai Csere Jánosra, a nyomdász memoáríróra: Misztótfalusi Kis Miklósra, II. Rákóczi Ferenc száműzött fejedelemre, a művészi magyar próza egyik létrehozójára: Mikes Kelemenre, a magyar történelmi regényirodalom megalapozóira: Jósika Miklósra és Kemény Zsigmondra, vagy éppen Ady Endrére, aki már az első világháború előtt mindenkinél pontosabban látta és írásaiban figyelmeztető módon szóvá is tette az erdélyi magyarságra leselkedő veszedelmeket. Igazából ők is az erdélyi magyar irodalom képviselői és mesterei, hiszen az a hagyomány: a felelősségvállalás és közügyi szolgálat, amelyet a Trianon utáni erdélyi irodalom képviselt, náluk jelentkezett először és folyamatosan.
Ennek a felelősségvállalásnak és közügyi szolgálatnak természetesen az 1918 után bekövetkező új történelmi korszak adott igazán nyomatékot és küldetést. (Habár azt talán megemlíthetjük, hogy amennyiben az l848–1849-es szabadságharcot és különösen az 1867-es kiegyezést követő korszak jobban odafigyelt volna például Kemény Zsigmond és Ady Endre figyelmeztető szavaira, talán másként is alakulhatott volna Erdély és Magyarország történelmi sorsa.) Nos, a Trianon után kialakuló új erdélyi magyar irodalomnak valóban a nemzeti felelősségvállalás és szolgálat szellemi és morális, nemegyszer kényszerű módon politikai intézményének kellett lennie. „Kiáltó szónak” – ahogy Kós Károly 1921-ben közreadott nemzetpolitikai röpirata mán a címében is meghirdette. De hadd idézzem most Kós Károly (bizonyára jól ismert) szavait: „Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. (....) kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki, nézz széjjel és állj az új életben tusakodni akarók közé. A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkednünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. (...) Ezt kiáltom és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztába kiáltó szó csupán.”
A húszas évek elején megszülető új erdélyi magyar irodalom azóta is ehhez a „kiáltó szóhoz” igazodik. Ha példákkal szeretném igazolni (amúgy is köztudott) eme állításomat, az erdélyi magyar irodalom közel egy évszázados történetére, írók százaira és művek ezreire kellene hivatkoznom. Olyan írókra, mint az erdélyi magyarság trianoni fájdalmait és új közösségi identitását megfogalmazó Reményik Sándor, Áprily Lajos és Tompa László, az erdélyi humanizmus hagyományait korszerűsítő Dsida Jenő, Szabédi László és Jékely Zoltán (akit én természetesen erdélyi költőnek tartok!), az erdélyi magyar múltat és a kisebbségi magyar küzdelmeket hiteles regényekben és elbeszélésekben bemutató Kós Károly, Bánffy Miklós, Nyírő József, Makkai Sándor és Tamási Áron vagy éppen a második világháború után az újabb történelmi megpróbáltatásokról és közösségi törekvésekről számot adó Sütő András, Szabó Gyula, Kányádi Sándor, Székely János, Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Szőcs Géza, Kovács András Ferenc. A nevek, amelyeket az imént felsoroltam, csupán példák, minthogy a közösségi felelősség tudata és a közösségi szolgálat erkölcse az egész erdélyi magyar irodalom szellemiségét átjárja, ez a szellemiség nagyrészt ebből a tudatból és erkölcsből táplálkozik.
Mindez nem jelenti azt, hogy az erdélyi magyar irodalom vagy éppen ennek az irodalomnak a mögöttünk lévő évtizedei és újabb törekvései tulajdonképpen egy tizenkilencedik századi „herderi” modellnek felelnének meg. Az irodalmi paradigmák általában máskülönben sem érvényesülnek a maguk vegytiszta mivoltában, és éppen az erdélyi irodalom példázza azt, hogy a „herderi”, a „heideggeri és a „wittgensteini” irodalomfelfogás tulajdonképpen nemcsak összefér egymással, hanem szintézisbe is hozható. Ez az irodalom számos olyan művet kínál számunkra, amely átfogó módon több irodalomfelfogást és paradigmát is képvisel. Így Kányádi Sándor nagyívű költeménye, a Halottak napja Bécsben, Szilágyi István mítoszregénye, az Agancsbozót vagy Sütő András bibliai fogantatású drámai példázata, a Káin és Ábel egyszerre és egymástól elválaszthatatlanul mutatja a „herderi” és a „heideggeri” paradigmák tulajdonságait, hiszen mind a három az emberi létezés végső dolgait ragadja meg, egyszersmind az erdélyi magyarság, az egész magyarság „sorstapasztalatait” fejezi ki. Vagy Szilágyi Domokos és Szőcs Géza költészetének van egy „wittgensteini”, tulajdonképpen nyelvkritikai és van egy „herderi”: az erdélyi magyarság tapasztalatait összegző karaktere.
Az irodalom és a nemzeti irodalom fogalmát ezért ma sem lehet egymással szembeállítani. Az erdélyi irodalom, akárcsak a múltban, azt példázza a jelenben is, hogy az irodalom nem csak szó és grammatika, ahogy Kosztolányi híres versében a zászló nem csak „bot és vászon”. Az erdélyi magyar irodalom művészet és erkölcs, az egyéni lét metafizikai értelmezése, ugyanakkor egy emberi közösség vallomása és üzenete, amely az egyetemességet ostromolja, a nagyvilág előtt tesz tanúságot egy nép élniakarásáról, küzdelmeiről, és a nemzetek közösségének lelkiismeretét szólítja meg.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében