– Ej, te, Maris, hát hányadszor olvasod ugyanazt a könyvet? – kérdezte Jóska bácsi. Válaszra nem várt. Pipáját a hamutartóba ürítette, feltápászkodott foltos, kopott foteljéből, és az ablakhoz csoszogott.
– Ej nó, Maris, hát már megint elfelejtetted rendesen becsukni – morgolódott félhangosan. Közben reménykedett: hátha nem hallotta az asszony. Maris erősen rossz néven vett minden megjegyzést, ami arra utalat, hogy bizony eljártak már fölötte az évek, pedig... Pedig így közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, bizony egyikük sem tagadhatott le túl sokat a korából.
Ráfordította a zárat a függöny nélküli ablakra. Maris olvasólámpájának halvány fénye visszaverődött az üvegen. Vele együtt látszott még Jóska bácsi üres fotele, a kis asztal, rajta pipával, hamutartóval, kicsit odébb pedig egy elsárgult papírú könyv, s az öregasszony ráfonódó csontos, vékony ujjai.
„Mint a száraz gallyak”, gondolta Jóska bácsi. Testével eltakarva a fényt, kibámult az ablakon.
Kint, akárha az öreg gondolatait fűzné tovább, valóban száraz gallyakat zörgetett a szél. Kisvártatva, beleunhatott a játékba, leszakított néhányat közülük. A hóba lökte őket, aztán maga is utánuk eredt. Felverte körülöttük a fehér pelyheket, és elcsendesedett amíg visszahulltak. Néhány pillanat múlva azonban éktelen süvöltéssel vetette magát újra a világra.
„Bizonyára valamelyik gallyat nem találja”, bólogatott magában Jóska bácsi, és tovább figyelte, ahogy a szél éhező farkas gyanánt tobzódott a hóban. Megrázta a fákat, megcibálta a ház cserepeit, és megzörgette az ablakokat. Belemart mindenbe, ami útjába került. Végül, mert semmi sem enyhítette kínját, a széles világra paplanként terülő éjszakát is megpróbálta lecibálni.
– Kushadj, nó! – szólt ki az öreg, aztán odahagyta az ablakot. Sosem állhatta az esztelen dühöngést, sem a hiábavaló erőlködést. Visszaült a fotelbe, és újra kezébe vette a pipát. Forgatta egy darabig. A szél közben még utoljára megzörgette az ablakot, majd végleg elcsendesesett. A letört gallyakat betemette a pilinkéző hó.
Jóska bácsi Marisra bámult. Nagyot sóhajtott, és miközben a pipát visszatette a hamutartóra akaratlanul bólogatott.
– Ejszen mindegy is már – hümmögte. Felállt, és miközben eloltotta a lámpát, óvatosan kihúzta Maris kezéből a könyvet. Rongyos könyvjelzőt csúsztatott bele, majd összecsukva az asztalra helyezte. Még megcirógatta Maris arcát, búcsúzóul pedig, remegő kezével lesimította felesége szemhéjait.
