Mottó:
Egymást szedtük rá azzal,
hogy tudunk.
Ám a valónál mind elámulunk.
(M.I.)1
Egy szakhorgász ismerősöm elment halászni, és magával vitte izgága, kelekótya barátját is. Ő maga igazi műlégy- és spinnerkészítő, villantó és damilspecialista volt; órákig ült merev, nagyfokú elmélyedésre valló arckifejezéssel a Maros-parton, de – semmi. Barátja megunta a sóhajtozást és hentergést, kikapta a szakértő kezéből a halászbotot, színpadias mozdulattal bevetette és – máris húzhatta kifele. A zsinór végén egy hatalmas balint vagy mi ficánkolt, de ugyancsak, mert a horog nem a szájába mélyedt, hanem az oldalába akadt. Há, nem is úgy kell!, kiáltott fel a szakértő. Később aztán elfogyasztotta a halat és a szálkákat utálkozva a hamvadó parázsra köpdöste.
A kisázsiai nyelvek szakértője nem győzött pöszögni és sziszegni, szemüvegtokjával verni az asztalt, mert egy famulusa rövid i-vel ejtette egy háromezer éve kihalt nép egyik fennmaradt állítólagos szavát, holott hosszú í-vel kellett volna. Ugyanakkor egy műkedvelő fogadott néhány napszámost és kiásta a homéroszi Tróját, még azt a buckát is megkereste, amely körül Hektor és Patroklosz oly halálosan kergetőztek; de a szakértők fenyegetően tolták fel szemüvegüket a homlokukra…
Egy harmadik műkedvelő pedig, egy igazi, vérbeli, egy örökösen kajtárkodó diplomataféle, egy amolyan literary gentelman, valahol Előázsiában egy meredek halom oldalában, satnya, csenevész bozótok között talál egy emléktáblát háromnyelvű felirattal, amelyen át a világ „betekintést nyert” egy majd háromezer éve eltűnt másik világba, és felfedezhette a régi Folyamköz, Sumer nyelvét, tudományát, irodalmát; és átrajzolhatták az emberiség történelmét…
És jött megint a szakértő, a nyelvész zseni, mérhetetlen tudásával bebizonyította, hogy olyan nyelv, olyan kultúra és olyan nép nem is létezett; és ha mégis, akkor nem egy valóban élt nép élő nyelve volt, hanem egy műnyelv; és mindenki tapsolt, két tenyere közé fogta fejét és ajnározott: be mekkora nyelvész, uramisten; és hiába volt másfélmillió kis agyagtáblácska telefirkálva – nem hiába mondogatták egyesek, hogy azok a szumírok egy grafomán banda lehetett –, ezernyi ábrázolat, százezernyi tárgyi lelet, a nyelvek nagy tanárjának nem fakulhatott ki a dicsősége; ha egyes közönséges, földhözragadt s földből kikapart dolgokban nem is volt igaza, diadalmaskodott az intellektusa fénylő nagysága által!
És azóta is a leggyakrabban elhangzó minősítés a céhen kívüli, azaz nem a katedrán ücsörgő kutató felé az, hogy műkedvelő; hogy dilettáns; ráadásul nem is jóindulatú, hanem veszélyes! És kettőszáz évet átélt sztereotípiák: „nem tetszik nekik a halzsíros atyafiság”, és „dicsőségesebb ősöket keresnek”. E kifejezések gépiesen felbukkannak, rendszeres gyakorisággal, annyira, hogy az ember végül is indíttatást érez utána nézni, vagy utána szagolni: ki is az, aki nem szereti a halszagú atyafiságot? És hogy valóban annyira halszagúak-e, és más figyelemreméltó tulajdonságuk nincs is? És miben is különbözik a szakember a műkedvelőtől?
Legalább kettőszáz olyan személylyel kerültem életem során kapcsolatba, aki finnugor szemléletű felsőfokú oktatásban részesült, magyar nyelv vagy történelem szakon. Közülük mindöszsze 3 akadt, akivel lehetett beszélgetni, például a Kalevaláról. (Igaz, egyikük, Nagy Kálmán, újra is fordította.) De egyetlen egy sem akadt, aki ismerte volna Zempléni Árpád érdekes és szép vogul fordításait (pedig a Hét évszázadban is van belőle részlet). Soha nem kértek kölcsön egy Sillanpää-regényt vagy Sibelius-hanglemezt! Ha egy-kettő esetleg hallott olyan magyar tudósokról, akik a velük való esetleges néprajzi kapcsolatokat kutatta, az is csak annyit tudott, hogy „Lükő Gábor egy hőbörgő-féle” volt!2 Folytathatnám. Pl. azzal is, hogy a kolozsvári egyetemen, magyar szakon a finn nyelvet oktató professzornőt egyszer meghívták Helsinkibe. Hazatérte után kollégái érdeklődtek: Nem voltak nehéz-ségeid a finnekkel való kommunikálásban? – Óh, dehogy – felelte a finn nyelv oktatója –, hiszen ott majdnem mindenki tud németül!
Így a finnugrizmus fővédelmezői… Míg az ellentábor? A finnugrizmus csökönyös tagadói? A dics-ősiség hajhász vaddisznó magyarok? Ebből a nemből legmokányabbként Gellért Sándor költőt és falusi tanárt ismertem. Mindenfelé hirdette, hogy a magyarságot ért második legnagyobb csapás Mohács után a Magyar Történeti és Etimológiai Szótár. Miután ő németül csak annyit tudott, amennyit a Don-kanyarban a Feldjandarmerie-től felszedett, s mivel a német tábori csendőrök nem nagy szóbőséggel csevegtek, ez is többnyire ilyesmiben kimerült, magyarra átköltve, mint: Pofa be! A parancs az parancs! Mit csináljon hát szegény délibábos? Nekiült és a legsötétebb Szatmár mélyén, a betyárromantikás mikolai erdő bokrai közt hasalva, megtanult finnül… levelezni kezdett, meghívták, elment, fel egészen a lappokig, akik közt nagyon jól érezte végre magát. Hazatérve vendégül látta vendéglátóit, műfordított, satöbbi. Kérdeztem: nem kentek össze halzsírral? Csak csavart egyet a bajszán: Tudod, komám, mi még mindig jobban oda vagyunk értük, mint ők miértünk.
És akkor kézbe veszem most azt a finnugrizmust védő kiadványt, amit a viszonylag tájékozottabb és rokonszenvesebb Veres Péter jelentetett meg.3 A legelején meggondolatlanul elkotyogja, hogy a második világháború után, 1950-ben, a finnugrizmust a pusztulástól maga Sztálin mentette meg, mikor megsemmisítő bírálatot mért (mint hosszas szaktanulmányokat folytató nyelvész!) a marrizmusnak nevezett irányzatra.
Ezáltal a finnugrizmus, amely nemcsak nyelvészeti, hanem kultúrantropológiai, mentalitás-alakítási és „mélyideológiai” mozgalom, fantasztikus kontinuitásra tehetett szert: több mint százötven éve, a legkülönbözőbb társadalmi és politikai rendszerekben változatlanul uralkodó, sőt zsarnokoskodó „szellemiség”.
„Sajnos” – indul be a verkli – „a nyugati emigrációban kiadott nagyszámú, a magyar őstörténetről szóló írásnak az a fő jellemzője, hogy szerzőiknek egyszerűen halvány fogalmuk sincs a sumer nyelvről, amellyel a magyart kapcsolatba szeretnék hozni, botcsinálta etimológiák segítségével… A magyar őstörténet alapvető munkáit általában hírből sem ismerik, a tudományos nyelvészeti módszert pedig politikai vádaskodással helyettesítik… Ezek a tudománytalan őstörténeti nézetek az utóbbi időben veszélyes módon népszerűvé váltak, sőt, széles körben elterjedtek a magyar értelmiségiek között is” (Közbevetett kérdés: azelőtt kik között is? Az ottani magyarok nem magyarok?) … „Az egyetlen kivétel Varga Zsigmond… azonban másokhoz hasonlóan Müller csapdájába esett… amikor feltételezte, hogy a sumer feltehetőleg az uralaltaji (turáni) nyelvcsaládba tartozik, amit a későbbi kutatás nem igazolt”… stb. stb…
Nem akarok Veres Péterhez hasonlóan így minősíteni kutatókat, de nem győzök csodálkozni, vajon valóban nem tudja, hogy a XIX. században nem magyarok találták ki ezt szumír-ízét?4 Ne tudná, hogy az, aki az egész világot szkítává akarta tenni”, nem a pszeudo-Horvát István volt, hanem Henry Rawlinson, ahogy Páskándi emlegette, a nagy szkitakötő? Nem tudná, hogy a szumírnak a magyar nyelvvel való analógiáit először Oppert francia tudós „szegezte le”, 1869-ben ő is nevezte el e nyelvet szumírnak; legelső sorban a magyarral tartotta hasonlíthatónak, de a török és finn rokonságot is pengette… A következő évben már Sayce bizonygatja, hogy e nyelv rokona a magyarnak és más uráli nyelveknek; pár év múlva ugyanezt szélesebb alapokon szemlélteti Lenormant.
Ezután következik az a bizonyos világraszóló szumír nyelvvita, amit Veres egy félmondattal és hamis állítással lezár. Hogy ti.: „nem”.
Aztán a másik szokásos verkli: hogy ez az egész külföldről, főleg a második világháború után gyűrűzött be. S amint Komoróczy Géza s mások sejteni engedik, tán, netán, titkosszolgálatok mesterkedései folytán. Mintha sohasem léteztek volna például Varga Zsigmondnak elődei: Csengery Antal, Torma Zsófia, Nagy Géza, Galgóczy János, akit Veres Péter egyetemi kollégái rendőrségi szóval „a hangadó” gyanánt emlegetnek; vagy Fáy Elek; és mások; – de ugorjunk csak vissza ahhoz a vádhoz, hogy „A magyar őstörténet alapvető munkáit általában hírből sem ismerik”, meg az előítéletekből fakadó politikai „vádaskodásra”. (Ki miben tudós, abban gyanús, meg: az kiabál, akinek a háza ég!)
Ha nem is éppen „őstörténeti”, de „alapvető” Sajnovics János, Gyarmathy Sámuel, Révay Miklós néhány műve, amelyeket kétszáz év óta a finnugrászok nem mertek magyarra lefordítani! (Vagy végül is a külföldön élő „osztályellenség” fordított le.) Azonban latinul jól tudó kedves ismerősök segítségével átböngésztem őket. És ujjongva fedeztem fel, hogy például Sajnovics, bár valószínűleg komoly csillagász volt, nyelvésznek nemcsak hogy dilettáns, de – egy nagyon kedves délibábos is! Például Karélia, azaz Karjel, kelet-finn ország, vagy tartomány nevét a magyar kar és jel szavakból értelmezi(!), sőt, a biztonság kedvéért le is rajzolja. (A „nemzetközi” jelzőt azonban még nem teszi hozzá!) Ettől eltekintve nagyon rokonszenves személy: például, elutasítja az akkor már csírázó szlavofília túlzásait5, viszont előadja, hogy az ősrokonságunkról szóló nézetek kollégájától, Maximilian Hell-től származnak, s Veres Péter Müllerét mélyen megelőzve, előad egy prototuráni elméletet, mondván, hogy a lappokon túlmenően a finnek, törökök, sőt a kínaiak is rokonaink, s utóbbi nyelvből féltucatnyi példaszót is felhoz. És erről 200 éven át mélyen hallgatnak az összes Szabó T. Attilák, bezárólag Veresig.
Én ugyan nem hallgattam; írásban tettem fel kérdéseket, de nem válaszolt senki. Eladdig, hogy egy szép napon a következő cikkecske került kezembe:
„AZ ÓN KÉRDÉSE AZ ANTIK VILÁGBAN (World Antropology, 1972.4). A mai tudományos élet sajátsága, hogy egy-egy kérdés gyakran egy nem is szomszédos, hanem egészen távoli tudományos területről kap feleletet. Különösen a nyelvészet és a történelemtudomány az, amely egyre kevésbé végezheti el vizsgálódásait anélkül, hogy tekintetbe venné a régészet, sőt a geológia, vagy a technikatörténet megállapításait. Az alábbiakban J. E. Dayton angol tudós eredményeiből arra látunk példát, hogyan módosíthatja egy ötvözet történetére vonatkozó felfedezés a nyelvészet fontos tételeit is.”…
A továbbiakban az ón és bronz ókori kérdéseiről értekezik a szerző, majd megállapítja: „az óntartalom nyomozása közben kiderült, hogy lényegesen korábbról tudunk igazi bronzot kimutatni. Az ebből készült bizonyos típusú, holdsarló alakú balták a Közel-Keletről – tökéletesen megfelelnek az úgynevezett szegedi típusoknak! Ennek alapján a kutatók feltételezik azt is, hogy a Közép-Európából ismert öntött típusoknak… s úgy tűnik, hogy a magyarországi bronzkorszak már abban az időben létezett… Ebből a forrásból volt nyerhető a bronz, mielőtt kb. i. e. 2300-ban6 az EB civilizáció lerombolói elvágták ezt az utat. Ebben az esetben a királyi sumérok óntartalmú bronzaikkal és tömör kerekű ökrös szekereikkel, magas technológiájukkal Mezopotámián kívülről jöttek volna… és ahhoz a néphez tartoztak volna, amely Trója I.-et megsemmisítette. Ez a nép szétszóródott a Balkánon és Közép-Európában. Ezek szerint a sumír nyelv rokonítása mindenekelőtt a finnugor nyelvekkel látszik megalapozottnak, amint azt az epigrafikusok – Crossland 1967-ben, Lamdin és Albright 1966-ban – ajánlották…”
Érthetően felkavart ez az értesülés, és sikerült a hírben szereplő többi szerző írásaiból is valamit beszerezni, az oxfordi és a cambridgei egyetem kiadványait. Ezek alapján összeszerkesztettem egy nagy levelet és „magyarázatért szakemberhez fordultam”. A legilletékesebbhez, a magyar finnugrisztikai intézet igazgatójához, Lakó Jánoshoz. Telt-múlt az idő, de válasz nem érkezett. Majd egy esztendő múlva meglátogatott Lakó professzornak egy egyetemi kollégája. Egyszercsak „ja igen” felkiáltással benyúlt zsebébe és előhalászta a levelem, gyűrött, zsírpecsétes volt, prézlimorzsák hullottak ki belőle, mintegy szemléltetve, hogy „mindenütt jó, de legjobb a rántott csirke!”… „Lakó azt üzeni, hogy ő nem… ő nem foglalkozik… ilyen kérdésekkel nem foglalkozik”… Nos, azóta mindig köhögnöm kell, amikor magyar finnugrászok dilettantizmusról harsognak.
Ami pedig a műkedvelő szumírkodók és más délibábosok „vádaskodásait”, és Hunfalvy Pálra szórt „rágalmait” illeti, arról most csak az alábbiakat. Az 1850-es évek elején, az Új Magyar Múzeum nevű folyóiratban Hunfalvy keményen megbírálja Horvát Istvánt a Jászokról szóló tanulmányáért, többek között azért is, hogy Horvát Babilonban is nyomozna a jászok után. Hunfalvy magas tenorban nyilatkozza ki: El a kezekkel Babilontól! Ott az egyetemes művelődés kerekét forgatták, s ahhoz másnak, mint indogermánnak és sémitának nincs köze!7 Ugyanakkor elmarasztalja Horvátot azért is: „Hogyan lehet, hogy ő, aki annyi mindent olvasott, Otrokócsit nem olvasta? (Legalábbis nem emlegeti.)” A valóság azonban az, hogy éppen a tárgyalt cikkben ír róla! És álmodozónak nevezi s szomorkásan elhatárolja magát tőle!7 Hunfalvynak ez az eljárása azóta is örök mintául szolgál híveinek: szemrebbenés nélkül, de szemtől-szembe tagadni a valóságot.
(folytatás következő számunkban)
Jegyzetek
1E cikkben és folytatásában a Madách- és Arany János-idézetek nem hajszálpontosan szószerintiek. Bizonyos okokból.
2Csak a legutóbbi időkben jelentek meg olyan tisztességes, szép könyvek e népekről, mint pl. Nanovfszky György – Domokos Péter: A finnugorok világa, Budapest-Moszkva 1996 Teleki László Alapítvány.
3Veres Péter: A magyar etnogenetikai kutatás néhány módszertani problémája, Bp. 2001 MTA Néprajzi Kutatóintézete.
4Az újabban divatban jött „sumér”, stb., alakok helyett hagyománytiszteletből ezentúl is az elsőnek elterjedt szumír alakot használom.
5Schlőzer elégedetlenkedik is Sajnovics miatt Gyarmathyhoz írt levelében.
6Kínai történészek szerint nagyjából ez időben valami katasztrófa miatt felkerekednek a hunok a Fekete-tenger mellől s Kínáig húzódnak.
7Otrokócsi Fóris Ferenc a XVII. század végén az ügyeletes „etimologico-monstrum” volt. Azonban egy-két állítását igazolta az idő, pl. hogy Nagy Sándor Alexander neve görögelőtti, s két tagú: Alak Sándor = Alah Sadder = „Isten küldötte”. Ma már Alec Sandur-nak írják.
