Két virgonc test, mint két kecskegida. Az egyik egy négylevelű lóherében: fotográfus apánk leleménye, revelációja még világháború előtti „zöld-fotókópia-periódusából”.
Aztán egyetlen test törmelékei a határidő előtti egyensúlyvesztésben, a kráter-kőnél idegenebb kőzetkeresésben és ellágyulásban, a gordiuszi időhúzás és titok okozta gőgbe-rándulásban, a pár százezer évre elhalasztott (rá)ébredésben; vagy csupán nyárfasor hullámzó árnyékában.
Por. És elmaszatolt izzadtságcseppek. Az egyikbe – nyilván felnagyítván – belenézel, s megbámulod, mint tordai (sóstó)-tengerszem felszínén, a fizimiskádat; mielőtt megilletődve vagy inkább esendőn óvakodva (miért óvatosan? – talán, mert időközben eltelt egy nap, egy hét, egy hónap, csak a süket csend, sehol szárnycsattogás) kilépnél a képzeletbeli tájból.
Megfejteni a (nem létező?) cselekményt, a következő lapok rejtélyeit – csak el ne álmosodjék közben az ifjú hős; vagy nehogy az öntelt képzelgés, hogy semmi sem állhat utadba és egy- csapásra sárkány, rémálom, tabu, minden legyőzhető, már-már az őrület hátáráig sodorja.
Megiramodott a szél, magával repítve a könyvespolc legszebb sorozatait.
Melyiket lenne érdemes felütni hirtelen, hogy megfejthesd a kényszerpályákra sodródás kiúttalanságát? – Elődök meddő gőgje, démoni szenvedélyek mélyre ásott tilos! feliratai.
Nem kétséges viszont, hogy csak erdőben vagy a tisztás nyílt, szabad ege alatt érdemes végiggondolni bármit – még a kudarc lehetőségét is; az iszapba-bújt hal-sors (balsors?) mindig szánalmas, ferde lelkületet takar.
*
Kissé mintha elcsodálkoznék öcscse elálló fülein, és sajnálat fogja el a szorongástól kibuggyanó könnyek láttán, mint aki sejti már, hogy a vágyak beteljesülése egyike a gyönyörűségesen lefegyverző illúzióknak, melyektől szétfoszlik a kiutakat kereső tekintet.
A kiforduló pillanatok gyarló kiszámíthatatlansága, egy meggondolatlanul odavetett szó, tele-szájjal, s a megzápult agy melléktermékét kísérő fölényes fintor – közben kihűl a levesünk, de nekünk most esik jól kiabálni a cenzúrát kiszolgáló főszerkesztők pártfogói szerepéről; esetleg a Mózes-féle törvénytevőkről?
Ostobább elfogultsága ez az emberi rossz természetnek annál, mint mikor felajzott nyelvvel kész vagy végignyalni az imádott nő bőrét a kiálló vállperectől a fénylő köldökig.
Mintha lázálomban kúszva tennéd meg a lágyékodat feldagasztó káprázatos Odüsszeusz-utat, lábizmaid valósággal rángatóznak bele (holmi bonctanórán ilyenek a nyálkás, hányingert keltő békacombok); nincs kiút, hiába ütöttél újabb rést az emlékezeten, káros, láp- vagy közönséges pocsolya-ízű, minden korhadásnak kitett örökség.
Semmi borzongás, legfeljebb öklendezni tudnál a fenségestől.
Hűlt helye a hősnek; csak a széthányt, összetaposott cédulkák (az egyiken Erasmus, csodálatod nyoma, mintegy utalásként, hogy „a sietős kidolgozás kizárja a szónoki szépségeket”), és felettük az a mániákusán keringő molypille. Meg valahonnan egy fárasztó kopogás tart fölösleges izgalomban, unos-untalan.
Hát ilyen reflexiók – az életnek lassan hűlt helye; a filozófia e neme inkább az érzésekben (érzésficamokban), mint szillogizmusokban foglaltatik. Inkább sugallat, mint tanulság. Hányódó cetlikkel kommunikálni a reneszánsz, a humanizmus jegyeiről – kész őrültség! (Te – egy harmadik /nő/személy – közben romlott fantáziámról kezdesz faggatni, s én ifjúkori ajkad nyomát nézem, keresem, meg félig kitakart melled; és minden átfut agyamon, amit egyszerűen lehetetlen beismerni.)
Már csak a nevetséges, iszapfekete lánynyomok.
Valaki kimászik a vízmosta kövekre, csepeg róla a patakvíz, a múlt.
*
Egyszer, kezében öccsének kölcsönvett szemüvegével, bandzsítva nézett le az erkélyről. Egyszer... Öregdiákos hangulatban – a szinte naponta kiosztott „zseni” meg „kispolgár” jelzőit feledve –, a fél világot készült magához ölelni (persze, szimbolikusan), példátlan nagylelkűséggel. Ez volt máskor.
A klinika folyosóján szúró fájdalmat érzett mellkasában, mégsem akart beszállni a felvonóba, szuszogva baktatott föl a lépcsőkön, sértődött képpel. Talán kedvencére, Görgeyre gondolt (éppen akkor), aki két év híján egy kerek évszázadot élt.
Kis, megjátszott aszkézisek (mint Ernő nagyapánál) aligha csillapíthatják az agykéreg fokozott vérbőségének „erekcióit”. Különben minden embernek, akár az ázalékállatkáknak, megvan a maga jellegzetes mozgása. A feldúlt arc – a tekintet haragos villámlása kisüléseket sejtet – hogyan egyeztethető össze a békés (békülékeny) kedély csendes elektron-keringésével?... Ezt csak a sminkelés mesterei tudják simán megmagyarázni.
A szűkölködőknek adni alamizsnaként némi reményt, a szűkölők hallatán elborzadva félrefordulni. Viszont „az agyi erek szűkülete nem a legjobb értágítás-e az ihlettel?” (Erről már, jóval korábban, Németh László is fantáziált.) Ingerelt vérbőség. Ám a szilvafa letört ága utáni bűnbánó nyugalom is sebezhet.
A megemésztett idő.
Az elit-lét agóniája: tarkófájás – érzárlat? Nem csak fizikai iszony.
Akiben már csak a halálvárás okozhat tudathasadást.
*
Vígan pancsoltunk a Kis kacsa fürdik dallamára, s házsártos nagyanyánk utána addig-addig szárítgatott, mellkasunkat, sovány lapockánkat tapogatva, míg fehér fürdőlepedőbe bújt kísértetek gyanánt a félig nyitott konyhaajtóban állva tele nem prüszköltük a vadnyúlpaprikás illatával kitáguló horizontot.
A Vörösmarty útét, vagy a Bástya-közét.
A kívülről, belülről ostromolt városét, amely ugyan – elődök s kortársak bűne is (?) –, soha föl nem szabadult, miközben ő, vakmerő pelék és újságtornyok közt, Szókratészként tanított.
Kolozsvár, 2010. május
