"... az olvasót a szerző teste is érdekli..."
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 12. (554.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Az író szimbolikus teste
Xantus Boróka
Az Utasellátó irodalmi változata, avagy mérgezett hajtűk a szívben - Beszélgetés Cserna-Szabó András íróval
Kenéz Ferenc
Öregirka
Dávid Gyula
A kényelmetlen nagyúr (befejező rész)
SERESTÉLY ZALÁN
Robert Capa esete a digitális technikával (vers az exponálás nyolc másodpercében)
Varga Borbála
Don Amadeo
CSUSZNER FERENCZ
Sorok közül az Isten
Jóska bácsi a világ végén
Keresztül az ablakon
Szőcs István
Őstörténeti verkli
Lászlóffy Csaba
„Rövidpróza” – bátyuska emlékezete
Jakab-Benke Nándor
TIFF 2010: ki a gyerekcipőből
Papp Attila Zsolt
TIFF Magyar Nap: Bibliothéque Pascal - Álomutazás a valóságba
Márton Ágota
Tér, idő s gondolat
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Mozart a Szentivánéji álomban
Júliusi évfordulók
 
Jakab-Benke Nándor
TIFF 2010: ki a gyerekcipőből
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 12. (554.) SZÁM — JÚNIUS 25.

A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) idei, kilencedik kiadása egyszerre volt a bőség és a szegénység rendezvénye. Miközben a tíz nap alatt rekordmennyiségű film (240 produkció) és 400 vendég volt jelen 47 országból, már a furcsára sikerült megnyitón kiderült: a helyzet egyáltalán nem olyan rózsás.
A hagyományos Republica mozis grand opening helyett a nyitógála átkerült a fesztivál legújabb és leglátványosabb vetítési helyszínére, Kolozsvár főterére. A hatalmas felfújható vásznon előbb élő gitárkísérettel az 1931-es Drácula spanyol verziója jelent meg, majd a kötelező kedveskedések, szponzornévsor-olvasás és politikusi jelenlét után jött a feketeleves: Tudor Giurgiu fesztiváligazgató a megszokottól jócskán eltérő hangnemben teregette ki a szennyest. Kiderült, a TIFF-nek nőnie kell, de ehhez több pénzre és jobb hozzáállásra van szükség – a helyi illetékesek részéről is. Ha Kolozsvár tíz év múlva tényleg Európa kulturális fővárosává kíván válni (márpedig ezt tervezgetik), akkor abban a TIFF-nek is hatalmas szerepe van – viszont a jelenlegi keretek erre nem megfelelőek: így tovább nem csinálhatják. Giurgiu szidta a politikusokat és az üzletembereket is, akik a pénzt csatározásra fecsérelik el, de a helyi média is megkapta a magáét a Verespatakkal kapcsolatban elhíresült nagyvállalat, az RMGC botránya miatt (a TIFF az utolsó pillanatban mondott le egy jelentős összegű támogatásról, helyi nyomásra). A fesztivál egyre lehetetlenebb helyzete állandó téma lett a következő héten, például a Magyar Napon, amikor viccesen azt is felvetették, hogy a szemle költözzön Budapestre, mert ott jobb dolga lenne.
A filmfelhozatal és a válogatás viszont hál’istennek nem sínylette meg a gazdasági válságot, a sokszínűség megmaradt (sőt, évről évre nehezebb választani a hatalmas kínálatból). Például a friss, kilencszáz férőhelyes főtéri vetítésekre valamennyire közönségbarátabb produkciókat válogattak össze (kezdve Faith Akin könnyedebb vígjátékával, a Soul Kitchennel, egészen az orosz Zaráig). Ezenkívül régi szekciók tűntek el és újak jelentek meg. Idén például Extrém terápiák fedőnévvel vetítettek egy tematikailag összefüggő blokkot, amely a modern ember betegségeivel (stressz, elidegenedés, kommunikációképtelenség stb.) és azok furcsa „gyógymódjaival” foglalkozott, de volt egy, A kevesebb több című szekció is, amely viszont formailag kötötte össze az alkotásokat: többrendezős novellafilmek kerültek bele. A legtöbb hagyományos szekció viszont megmaradt: a Szupernovában a nagy fesztiválokon díjazott vagy bemutatott filmek futottak (mint pl. Mika Kaurismäki, François Ozon, Goran Paskaljevic, Francis Ford Coppola, Todd Solondz, Thomas Vinterberg új filmjei), a Határok nélkül mintha idén a diszfunkcionális családok provokatív bemutatására specializálódott volna; és persze maradt az Árnyak című horror-thriller-fantasy-szekció, ami az eddigiekhez képest viszonylag kevesebb vérrel futott, de volt egy rövidfilmes versenye is.
A 3x3 szekció egyik rendezője az idén Wim Wenders volt, aki személyesen is elkísérte filmjeit, s a fesztivál egyik fénypontjának számító mesterkurzust is tartott. A Bánffy-palota egyik alagsorába, méltatlanul kicsi helyszínre beszorított masterclasson a legendás német mester egy közvetlen, szerethető figura benyomását keltette, aki fiatalkoráról, tapasztalatairól, inspirációiról mesélt, és elmondott egy titkot: filmjeiben nagyon fontos a hely szelleme. A közvetlen benyomás megmaradt róla: több napot töltött Kolozsváron, alkalmanként bele lehetett botlani az utcán, a vetítéseken vagy a TIFF-es bulikon, s állítólag zenés dokfilmet is akar majd forgatni nálunk. A fesztivál egyik mellékrendezvénye Wenders nejének, Donatának a fotókiállítása volt, amely még egy hónapig megtekinthető a Bánffyban.
A TIFF-en idén is jelen voltak a régiségek, restaurált és/vagy zenei kíséretes verziójukban. A legnagyobb közönséget talán Fritz Lang sci-fi-klasszikusa, a Metropolis vonzotta, amelynek hiányzó részeit nemrég találták meg Buenos Airesben, 16 mm-es filmen, így az évek folyamán szétfaricskált, elveszettnek hitt teljes változathoz sokkal közelebb álló filmet nézhetett meg a nagyérdemű, ráadásul egy speciálisan erre az alkalomra készült zenei sávval, amit Antonio Bras DJ kevert rá élőben a filmre. A másik restaurált alkotás a Powell-Pressburger duó Vörös cipellők című balettfilmje volt, ami Technicolor-filmezése miatt volt érdekes (három különböző filmet exponáltak a három különböző alapszínnel, majd összekeverték őket, ettől volt a kor filmjeinek olyan tündöklő, színpompás képi világa). A helyi közönségigényeket leginkább kielégítő klasszikus az iker-Drakula volt, aminek inkább angol nyelvű, Lugosi Bélá-s változata lett világhírű és felénk is ismert. Most végre itt is látható volt az ugyanakkor, ugyanott, csak spanyol színészekkel, spanyol ajkú közönségnek forgatott Drácula, ráadásul Gary Lucas élő gitárkíséretével. A „nagyobbik testvért” pedig az annak 75 éves jubileumára írt Philip Glass-filmzene előadásával kísérte az Arcadia vonósnégyes.
A hagyományos gulyásozással egybekötött Magyar Napra látszólag nem sok újdonságot hoztak el: a Kaméleont, az Utolsó időket, az Adást vagy Pálfi György improvizációs filmjét, a Nem vagyok a barátodat már láthatta a kolozsvári közönség a Filmtettfeszten. Aztán utolsó pillanatban derült ki, hogy az egyik meglepetésfilm Hajdu Szabolcs részben Erdélyben forgatott Bibliothéque Pascalja lesz, eköré hirtelen sajtótájékoztatót is szerveztek; az idei Magyar Filmszemlén bemutatott filmet most láthatta először az erdélyi közönség. A másik meglepetésfilm Mundruczó Kornél Cannes-t frissen megjárt Szelíd teremtés – A Frankenstein terve volt, amely a Mary Shelly-alapanyagra épphogy csak utaló, önreflexív alkotás a rendező szereplésével. Ezenkívül a focirajongók jelenlétére számító Puskás Hungarynak szabadtéri vetítése volt a Főtéren – az alkotás végül a fesztivál egyik legnépszerűbb filmjei közé küzdötte fel magát (legalábbis a közönségszavazás eredményeit vizsgálva).
A TIFF talán legnagyobb húzóereje az egyre erősebb román újhullám jelenléte és az úgynevezett Román Napok (ZFR), amelyet mindig a fesztivál utolsó három napjára időzítenek és a magyar Szemléhez hasonlóan az év legfrissebb produkcióinak – melyek közül a legtöbb ősbemutató is – „kirakata” kíván lenni. Ezek közül a legnagyobb várakozás valószínűleg a Cristi Puiuét előzte meg: a román újhullám lendületadó direktora a Lăzărescu úr halála óta, öt éve nem készített filmet, és most a saját főszereplésével készült Aurora háromórásra sikeredett. A végig a főszereplőt követő kamera, a figurát követő titok és a cselekménynek a film legvégére való sűrítése egy hipnotikus, markánsan szerzői, Bűn és bűnhődésre rímelő világot hoz létre, amely a jelenkor Romániájának tragédiáját sűríti egyetlen karakter ámokfutó bolyongásába. Szintén Cannes-ból hozták haza Radu Muntean újabb filmjét, a Boogie egyfajta folytatásának is tekinthető Karácsony után, keddent (Marţi, după Crăciun).
Mikor már azt hinnénk, hogy a kortárs román film végre kezd szakítani az átkos rendszert bemutató tematikával, kiderül, hogy Radu Gabrea is új filmmel jelentkezik: immár másodszor nyúlt a Szeben melletti lutheránus lelkész-író, Eginald Schlattner által jegyzett alapanyaghoz, ezúttal annak Vöröspecsenye című regényét dolgozta fel, amely az előző regény (és film), A lefejezett kakas egyfajta folytatása – csak a politikai rendszer cserélődött ki. A film a magyar forradalmat követő, 1957-ben kezdődött, „megelőző” jellegű romániai kirakatperek és bebörtönzések kegyetlen világába kalauzolja a nézőt, s közben egy újabb fájdalmas fejezetet vázol fel a szebb napokat is látott erdélyi szász közösség huszadik századi sorsából. Szintén a kommunizusban játszódik Titus Muntean legújabb vígjátéka, a Mozikaraván (Caravana cinematografică) is.
A versenyprogramban is helyet kaptak román filmek. Például Răzvan Rădulescu, az újhullám sikeres forgatókönyvírójának rendezői debütje, a Felicia mindenekelőtt (Felicia înainte de toate) a családi, főleg az anya-lánya kapcsolatra helyezi a hangsúlyt egy ’89-ben Hollandiába emigrált, éppen hazalátogató román nő egy napot átfogó történetén keresztül. A szívmelengetően közvetlen film természetesen forgatókönyvében a legkiválóbb ­– a vonatkozó díjat is megkapta –, de a (szintén debütáló) főszereplő, Ozana Oancea is jogosan nyerte el a TIFF legjobb színészének járó trófeát – a szintén versenyprogramban domborító Becsületrend (Medalia de onoare) főszereplőjével, Victor Rebengiuc-kal megosztva (utóbbi film rendezője, Călin Peter Netzer amúgy a legjobb rendezőnek járó ötezer eurós díjat vitte haza).
A legjobb film díját a versenyző tizenkettőből viszont mindenki meglepetésére a Mindennapi történet (Mundane history) című sziámi alkotás vitte el. Anocha Suwichakornpong linearitást felrúgó filmje látszólag a mindennapok apróságaival foglalkozik, spiritualitása viszont, úgy tűnik, megbabonázta a zsűrit. A thaiföldi rendezőnőnek Kelemen Hunor kulturális miniszter adta át a fődíjat, aki fontosnak tartotta reagálni a megnyitóbeszédre és az azt követő, félig vicces pletykákra – folyamatos támogatást ígért a TIFF-nek és kijelentette: annak helye se nem Bukarestben, se nem Budapesten, hanem Kolozsváron van.
A díjkiosztón amúgy nem ez volt az egyetlen (kultúr)politikai mozzanat: a megnyitó szellemiségéhez hűen a záráson is sor került egy nyilatkozatra, amit ezúttal Victor Rebengiuc veterán román színész olvasott fel és az új, készülő, Sergiu Nicolaescu által benyújtott, a szenátus által már el is fogadott filmtörvényre reagált. Petíciójukban a (nemcsak) fiatal román filmesek a törvény elfogadása ellen tiltakoztak, amely legalább tíz-tizenöt évvel repítené vissza a múltba a magát épp hogy összeszedő román filmgyártást. Nicolaescu törvénye többek közt arról is szólna, hogy megszüntessék a pontozásos rendszert, s ehelyett egyszerű, indoklás nélküli „admis-respins” rendszerben utasítanának vagy fogadnának el filmterveket finanszírozásra. A jópár húzónevet tartalmazó kiáltványt aláírók arra biztatták a jelenlévőket, hogy aki egyetért velük, lépjen a színpadra, így szinte kiürült a Román Opera nézőtere.
A szakma és a közönség aztán a New York-palotában/Continental szállóban megrendezett fogadás-záróbulin tombolhatta ki magából a felgyülemlett feszültséget, meglepetés-rezesbanda zenéjére. Jövőre ugyanitt – remélhetőleg kérdőjel nélkül.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében