Az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) magyar napjának (egyik) meglepetésfilmje valóban meglepetés volt. Hajdu Szabolcs Bibliothéque Pascal című, Magyar Filmszemle-győztes opusza nem csak azért hatott a meglepetés erejével, mert a vetítés napjáig – elvileg – nem lehetett tudni, hogy bemutatják; hanem elsősorban azért, mert amit bemutattak, nagyban felülírja a mai magyar filmről alkotott (meglehet, előítéletes) elképzeléseinket. Hajdu Szabolcs alkotása ugyanis nagyon nem olyan, mint egy mai magyar film – persze, lehet vitatkozni arról, hogy milyen a kortárs magyar film, de az biztos, hogy a Bibliothéque Pascal minden szempontból kiugrik az ismert mezőnyből. Minőségi értelemben, de azt a filmtörténeti hagyományt tekintve is, amelybe beleíródik, s amely a magyar mozgókép világában csak nyomokban van jelen.
A meglepetés (és a „másság”) érzete már az első képkockáktól kezdve kísérti a nézőt. Mert egyáltalán nem szokványos, hogy egy magyar filmalkotásnak rögtön az elején a mai román film egyik emblematikus színészével, Ion Săpdaruval találjuk szembe magunkat, aki ráadásul románul beszél – mint egyébként a szereplők többsége a film jelentős részében, Andi Vasluianutól Oana Pelleán keresztül Răzvan Vasilescuig. Mivelhogy románokat alakítanak, miért ne beszélhetnének románul, szembemenve az egyszerűsítés kedvéért egyen-szinkronizáló tendenciákkal. Nos, a felütés alapján, több okból is, azt gondolhatnánk, hogy egy tipikusan román újhullámos ihletésű, kisrealista szociodrámába csöppentünk; de ez az érzésünk szerencsére nagyon hamar szertefoszlik. Addig is megtudjuk, hogy a főhősnő, a Török-Illyés Orsolya alakította Mona Paparu, egy vegyes házasságból született erdélyi nő a gyámhatóságnál igyekszik kijárni: adnák vissza neki állami gyámság alá helyezett kislányát, akit ő ugyan bohókás – és felelőtlennek bizonyuló – nagynénje gondjaira bízott, mielőtt elutazott volna Nyugatra, de most visszajött és visszakérné. És azt is hamarosan megtudjuk, hogy a kisrealista közeg és téma valójában keret: egy nagyszabású és lebilincselő vizuális utazás kerettörténete.
Kétségtelen, hogy van némi dramaturgiai feszültség a kerettörténet és a viszszaemlékezés-technikával kibontott, elbizonytalanított alapelbeszélés között, sőt az sem egészen világos, hogy mi szükség volt erre a történetsík-kettőzésre. Alaposan átgondolva a dolgot azonban világossá válik, hogy nem indokolatlan stiláris törésről van szó: a realista és a – nevezzük így – mágikus sík között nagyon is szerves, egymást kiegészítő kapcsolat van, ami a film általánosabb problematikájával függ össze. Amennyiben tekinthetjük a képzelet/fikció és az objektívként tételezett valóság bonyolult viszonyrendszerének taglalását a film általános problematikájának, természetesen.
Az a színes karneváli, vásári miliő, amelyből Mona története elindul, még nem irreális, csak poétikus – ebben az értelemben Hajdu egyszerre örököse Kusturica sírva vigadós balkanizmusának, de Fellini nosztalgikus költőiségének is. A rögvalóságtól pedig egyáltalán nem szakad el: van itt felskiccelt kelet-európai környezetrajz, ekhós szekérrel, kényszerprostitúcióval, saját lányát nyugati kéjkereskedők kezére juttató apával, veszedelmes viszonyokkal, sőt még leheletnyi magyar-román problémával is. Úgy is mondhatnánk, Hajdu Szabolcs pikareszkbe hajló története végig a földön játszódik, csak mindig egy (fehér) tenyérnyivel fölötte – karakterei és helyzetei egy kicsit mindig elemelkednek a talajtól, amelyből vétettek. Hívhatjuk ezt mágikus realizmusnak, ha kedvünk van a kultúrtörténeti analógiákhoz. A varázslat, a mégoly brutális tündérmese (de hát melyik tündérmese nem brutális?) olyan természetesen válik részévé a mindennapi életnek, mint amilyen megejtő természetességgel masíroznak be a kislány, Viorica álmából kivonuló rezesbanda fantomtagjai a minden bizarrsága ellenére nagyon is reálisnak ható liverpooli kultúr-luxusbordélyba. Vagy ahogyan a kislány apja – akitől álomkivetítő képességét örökölte – előbújik a homokból Konstancán: elvileg lehetséges, de teljességgel valószínűtlen, és ez teszi olyan megfoghatatlanul varázslatossá. A szinte csehes-menzeles álombeli tűzoltózenekar persze ezúttal mindenestül az imaginárius birodalmába tartozik; ez itt már mintha Terry Gilliam filmes képzeletvilága lenne, amelyet – alig győzöm hangsúlyozni – oly jólesik viszontlátni egy magyar film képkockáin. És akkor még nem beszéltünk a címadó angliai helyről, a titokzatos Pascal (Shamgar Amram) kuplerájáról, ahol a felső tízezer kéjencei irodalmi figurák álcáját hordó szerencsétlenekre gerjednek, Jeanne d’Arctól Desdemonán és Lolitán át Dorian Gray-ig és – hát, igen – Pinokkióig... Micsoda ironikus asszociációs (gondolat)mezőt nyithat meg egy ilyen pikáns képzettársítás literatúra és szexualitás között!
Vagyis gazdag a (szándékos vagy szándékolatlan) utaláshálózat, színes az irodalom- és filmtörténeti összkép, amelyben a rendező és filmje helyet foglal. Hajdu szeret mesélni, szabadjára is engedi mesélőkedvét és a szürreális régiókba kalandozó képzeletét, az sem zavarja, hogy néhol a történetelemek nem illeszkednek tökéletesen, és egy-egy fordulat keresettnek tűnik; de elnézzük neki, mert a „nagy egész” szempontjából ennek alig van jelentősége. A Bibliothéque Pascal képi világa egyenesen lenyűgöző: szokatlan beállításai, álomszerűen indázó kameramozgásai híven közvetítik vizuális síkon a filmelbeszélés poétikus-imaginárius tartalmát. Ez a képi komplexitás mégsem fordul át barokkos tobzódásba, még az erre leginkább alkalmas álomjelenetek is többnyire megmaradnak a stilizációnak egy emészthetően „éteri” szintjén. A színészi alakítások kiválósága láttán pedig – jegyezzük meg ezt némi malíciával – érthető, miért ódzkodott a rendező attól, hogy a magyar színművészi iskola neveltjeivel forgasson...
Azt hittük, Hajdu Szabolcs a Fehér tenyérrel érkezett meg végleg a magyar és európai filmművészet élvonalába; a Bibliothéque Pascal azonban egészen másfajta mozgóképi világ számára nyitotta meg a kaput – a magyar filmgyártásban is. Tessék belépni rajta: odaát egy elvarázsolt kastély termei várnak.
PAPP ATTILA ZSOLT
Bibliothéque Pascal, színes, magyar-német film, 2010, 105 perc. Rendező és forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs. Operatőr: Nagy András. Vágó: Politzer Péter. Producer: Angelusz Iván, Hámori András. Látványtervező: Esztán Mónika, Mátyássy Péter. Szereplők: Török-Illyés Orsolya, Andi Vasluianu, Shamgar Amram, Răzvan Vasilescu, Oana Pellea, Ion Săpdaru, Mihai Constantin, Hajdu Lujza.
