Feleségem Szentiván napján érkezett közénk, kis híján ugyanakkor is távozott. Ő reá emlékezek.
Borzasztóan el vagyunk telve azzal a szent meggyőződéssel, hogy mi emberek a valóság szilárd talaján állunk. E hit birtokában építjük tovább a valóságot, a civilizáció mesterséges világát. Ebben a mívesen kidolgozott környezetben minden megoldhatónak látszik, mindössze idő kérdése, hogy mikor találjuk meg a csodaszereket minden bajunk, gondunk orvoslására. Pöffeszkedik az (ál)tudomány? A Szentivánéji álom vége felé Theseus sorolja az ünnepi nász műsorának darabjait, köztük az egyik gúnyverset: „A hármas-három Múzsa a minap / Koldulva elhalt Tudományt kesergi.” A 20. század váltig bizonygatta, hogy MINDEN A TUDOMÁNY. Már látjuk, mi lett belőle!
Vissza az álomhoz!
Mert az álom valóságosabb a valóságnál: a parányi, kézzelfogható földi életből a végtelen kozmikus világba visz át bennünket. A Nyárközép rövid éjszakáján, az ébrenlét és az álom határmezsgyéjén bukdácsolva a harmadik valóság szellemdimenziójába léptünk át. Onnan szemlélve bárgyú kis történésnek tűnik minden, ami velünk, itt, a földön nap mint nap megesik. És, amit oly büszkén vallunk magunkénak, általunk kigondoltnak és végrehajtottnak. Az ÁLOMBÓL visszatekintve csak afféle bohózat az egész, szinte elszégyelljük magunkat: ez volt az egész, ennyi volt, ezért küzdöttünk, éltünk oly mohón? Fordított tükör ez, amiben a valóság látszik lehetetlen álomnak.
Theseus mondja: „Szent őrületben a költő szeme / Földről a égre, égből a földre villan, / S míg ismeretlen dolgok vázait / Megtestesíti képzeletje, tolla / A légi semmit állandó alakkal, / Lakhellyel és névvel ruházza fel. / A képzelődés oly játékot űz, / Hogy, ha örömre gyullan a kebel, / Megtestesíti ez öröm okát… Hippolyta válasza „De amint elbeszélik e kalandot, / S mily változáson ment érzelmük át / Több az, mint játszi képzelet, / S biztos valóvá nő ki az egész.”
A minap új rendezői felfogásban láttam Mozart Don Juanját. A mű teljes egészében egy, a Szentivánéji álom erdejére emlékeztető színpadképben bontakozik ki a néző előtt. Persze – modern korban élünk! – az erdőben van rozoga buszmegálló bádogtetővel és fapaddal, kicsivel odább rögtönzött, házi készítésű hintával (Zerlina számára) és egy színpadra „vonszolt” luxusautóval, amibe természetesen Donna Anna ül (Donna Elvira „megelégszik” a buszmegálló padjával, hiszen ő afféle élettársa Don Juannak). Mozart zenéjét meghallva megdöbbentő a kontraszt. Nézem a villódzó kézi elemlámpák összevissza sugárzó fényjeleinek bolondos játékát. Morfondírozok az állandó színpadi sötétség értelmetlenségén és azon, hogy Don Juan mit is keres ebben a sötét világban, hiszen Ő az Élet dinamizmusának megtestesítője. Miért is énekli rövid pezsgőköszöntőjét egy sudár fatörzsnek támaszkodva? De hát ki is ez a Don Juan, akit ezúttal, egy rendkívül izmos, kisportolt, agresszív viselkedésű énekesre bízott a rendező, egy valódi, hús, vér emberre. Még Leporello is afféle férfiszépség, szinte alteregója Don Juannak, úgy ahogyan ennek lennie is kell. Donna Anna támadó amazon, Donna Elvira szentimentális izgága, Zerlina termetes bájjal megáldott Afrodité ebben a „szentivánéji álomban”. Van-e átjáró Shakespeare és Mozart műve között? Vannak-e közös vonások a szereplők között? Vagy az egész csak trükk? Azon kapom magam, hogy a rendezői felfogás alapján mást látok bele Mozart remekébe. Don Juant hajlamos vagyok Shakespeare Oberonjával, a tündérkirállyal azonosítani, olyan kozmikus (vagy, ha úgy tetszik, szellemi!) erővel, amely hatalmi pozícióból irányítja az élet nagy színházát. Nem rossz indulata, hanem kozmikus kiegyensúlyozásával a jónak és rossznak, az örömnek és bánatnak, az élet fellángolásának, majd kihunyásának.
Leporello – különösen ilyen szellemes, férfias változatában – emlékeztet Puckra, a minden csínytevésre kész, de kedves, jószívű játékmesterre. A tévedések vígjátéki szereplői közé számíthatjuk Masettot, Don Ottaviot, és egy kicsit még a szerelemre mindig kész Zerlinát is. Mesterembereknek pedig ott vannak Masetto társai, persze anélkül, hogy színielőadásra készülnének. A párhuzam egy kicsit erőltetett. Nem is lehet másként. De nem párhuzam a lényeg, hanem az a mód, amivel a donjuani valóságot a rendező átvetíti a Szentivánéj álomvilágába. Nem a „földről nézünk az égre”, hanem inkább a szellemvilágból villan tekintetünk a földre. Most értettem meg, miért nevezi Mozart DRAMMA GIOCOSNAK ezt az operáját.
