47. Sztravinszkij
ifjúkori arckép
Szalmabáb táncol szélben, viharban.
Jeges, dermesztő fagyok igézik.
Kopog fa lába, ahogy elindul.
De az ösvényen, végig megy, végig.
Tűzmadár lakik ott a pusztában,
lángból a szárnya, lángból a tolla,
maga körül havat olvasztva,
kergén forog, égő motolla.
Ébred a tavasz és Petruskánkat,
hívja a patak, hívja a szellő.
„Ne menjél oda, a tűzmadárhoz,
mert lángra lobbant, semmirekellő.”
Dobok pörögnek, kasztanyett csattog,
Petruska elér a tűzmadárhoz.
Egy katona jő, szuronya villog,
akit az ördög követ, elátkoz.
Mind megérkeznek a mennyegzőre,
Pulcinella és Oidipusz király,
Petruska, ördög, katona, bábuk,
mögöttük lángol, ég a tűzmadár.
Csészealjakból jósol egy bába,
félájult hattyú, menyasszony remeg.
„Egyszer magosra fogsz felrepülni,
Látod a tengert, ludad, életed!”
Tavaszáldozat. Egyetlen körtánc.
Fénybe borul a világ. A színpad.
Napsugarakba vész a setét köd.
Az ördög menekül. A jég elolvad.
Tűnik a hó, elszalad télapó,
erdő, esküvő virágba szökken,
lúd szárnyán suhan a szelíd hattyú.
Harsona szóló az égig röppen.
48. Fagyejev
Az álmatlanság évada. Az altatók ólmos ege alatt
készülődik az utolsó udege. Valahol végtelen pusztákon,
ürömfűben kúsznak az ifjú gárda még életben lévő tagjai,
legelöl a halhatatlan Zoja, vörös kendője lobog.
Az utolsó golyóig folytatják a harcot. Nem alkusznak.
Nem adják fel! Halál az árulókra!
Halál a fasisztákra! Halál a nép ellenségeire! Halál!
Tizenkilencen, a vaskohászok felsorakoznak a gyár előtt.
Oleg Kosevoj elszánt arca kimerevedik.
Farkasok üvöltenek a nádasokban de az ukrán puszták
parázsból és lángból lévő démona elijeszti őket.
Vörösek és fehérek. Egyetlen délután négyszer
cserél gazdát a falu, az ápolónőket
mindkét csapat katonái, többször is megerőszakolják,
Zoja Koszmogyemjanszkajának tüzes fogóval tépik az arcát,
de hallgat. A vaskohászok, a kemence veres fényében,
akár az ördögök. Kúsznak az élve maradottak,
egymás nyomában, tizenkilencen,
felriadó réti farkasok marcangolják szét őket.
Az utolsó udege elfordul, sír. Nem mentheti meg őket.
Tetemek a Dnyeszter véres vizében. A félálomban
összekeverednek a szereplők és a helyszínek.
Zuhan, egyre zuhan az októberi forradalom árfolyama.
51. Olesa
Paragyelkinóba, rég elsüllyedt télen,
Jurij Olesát bizton utolérem,
Nevetve a Három kövér–t írja,
ott, a fűtetlen nyaralóban.
Röhög és ír, s míg ír, nem fázik,
igaz, közben, néha tornászik.
Foszladozik már a kabátujja,
de fürgén szántja papírját tolla.
Képzeletében sárgarigó dall.
Minden mondata találó, rá vall.
Modoros? De van modora, persze,
s hogy felvállalja modorát, mersze.
Míg barátait sorra elhurcolják.
Hallgathatjuk basszusbaritonját.
Énekel, ugrál. Tán, hogy ne fázzon?
Még mindég jobb itt, mint a Gulágon.
Tavaszodik. Az Irigység–et írja,
Nem hallatszik már rekedt baritonja.
Csodálkozik, mért nem jönnek érte?
Ha valaki, hát ő megérdemelte
volna, hogy szögesdrótok mögé zárják,
növelve a névtelenek számát.
Talán ha sírt volna, érte jönnek?
De kacagott. Potyogtak a könnyek
vidám szeméből. A másvilágon
is a vidámak között találom.
Szerette korát, ha nem is értette,
mindenesetre kinevette.
Röhögött a szovjet hatalmon.
A sok szadista, bolsevik barmon.
Ágya alatt ott volt a bőröndje,
ha elviszik, ne váratlanul érje.
Sétáltunk egyszer a Néva parton,
puhán hullott le reánk az alkony.
„Mindenki meghalt, alig egy páran,
vagyunk a régiek közül, hárman.
Végig azt hittem, túléljük őket,
az októberi mesterkedőket,
de már látom, semmi esélyünk,
esetleg csak a röhögésünk
éli túl őket. Nevessen, Vászka!…”
Vigyorra torzult fogatlan szája.
52. Jurij Tinyanov
Harmincas évek. Minden kedden
találkozunk egy kiskocsmában
Jurij Puskin – regényét írja,
emlékeimben örök nyár van.
Előttünk a Ladoga tó,
bal partján van a késdobáló.
Gribojedov már eleven,
kilép A követ halálából.
Elbűvölnek múlt századi
szerelmek, pletykák, intrikák.
Besúgónk a szomszéd asztalnál
részegnek álcázza magát.
Fülel, jegyzetel, ne felejtse,
mi történt, miről beszélgettünk?
„Ha meghalunk – súgja Jurij –
jelentése marad helyettünk.
Pánikba esik. Otthagyva sörünk,
váratlanul ladikba szállunk.
Nincs üres csónak. Nem követhet.
„Sajnálom! – tisztelgek. – Nem várunk.”
Szundikálunk a ladik mélyén,
mért beszéljünk, ha nem figyelnek?
Aztán felül, kérőn pillant rám.
“Vászja, mondanál egy verset?”
Félrehajtott fejjel, arcát
nézegetve a tó tükrében,
hallgatja az aranyhalat,
félig álomban, félig ében.
S akkor egy csónakba meglátjuk,
pórul járt, balfék besúgónkat.
„Ennek soha nem lesz már vége? –
kérdezi. – Nem jön el a holnap?
Az igazság egy és ugyanaz,
kedvesem, csak a hibák mások.”
Halálig forgatják nyomasztó,
rémes, Shakespeare-i látomások.
Nem lehetek ott temetésén,
Szibériában vagyok éppen.
Kökény szeme előttem vibrál,
feloldódik az égi kékben.
53. Sosztakovics
Frakkban a mester pódiumon hajlong,
kezében villog karmesteri pálca.
Megszólalnak a fúvósok, trombita harsan.
Dobok feleselnek. Hegedű sír fel.
A leningrádi szimfónia fenséges akkordjai hatására,
feltámadnak az ostrom évadai.
Az éhezés, aknák, légiriadók, bombázások.
Lopakodó félelem.
Én ezt nem élhettem át. Én akkor
a tajgán vándoroltam, nyakig hóban,
nyakamban kislányommal, feleségem kezét szorítva.
Most itt ül mellettem. Arca eltorzul. A szeme könnyes.
Gondolatban éli át Szentpétervár
több éves ostromát, szenvedéseit.
(Ezeknek már Leningrád. Nevetséges!)
Zokogó mélyhegedűk. Felvinnyogó oboák.
A szomorúság elárad.
A zongora csak intonálja mindezt.
A mélabút és a szomorúságot.
A rendszerről szól, Szovjetunióról.
A sír-veremről, amellyé a hatalmas munkagödör lett.
Az örökös balek, becsapott polgártársakról,
egy olyan világban, ahol nem létezik polgárság.
Elhurcolták és kitelepítették.
Az utolsó hangok kerengenek az űrben.
Párjukat kereső sirályok.
A sápadt mester most mélyen meghajol.
A rémségeket elsodorja a taps.
Szentpétervár vagy Leningrád egyre megy.
A fontos az, hogy feltámadt városunk.
Terjeszkedik a dübörgő időben.
Frakkban a mester pódiumon hajlong, kezében villog karmesteri pálca.Megszólalnak a fúvósok, trombita harsan. Dobok feleselnek. Hegedű sír fel. A leningrádi szimfónia fenséges akkordjai hatására,feltámadnak az ostrom évadai. Az éhezés, aknák, légiriadók, bombázások. Lopakodó félelem.Én ezt nem élhettem át. Én akkor a tajgán vándoroltam, nyakig hóban, nyakamban kislányommal, feleségem kezét szorítva. Most itt ül mellettem. Arca eltorzul. A szeme könnyes. Gondolatban éli át Szentpétervár több éves ostromát, szenvedéseit.(Ezeknek már Leningrád. Nevetséges!)Zokogó mélyhegedűk. Felvinnyogó oboák. A szomorúság elárad.A zongora csak intonálja mindezt.A mélabút és a szomorúságot.A rendszerről szól, Szovjetunióról.A sír-veremről, amellyé a hatalmas munkagödör lett. Az örökös balek, becsapott polgártársakról, egy olyan világban, ahol nem létezik polgárság.Elhurcolták és kitelepítették.Az utolsó hangok kerengenek az űrben. Párjukat kereső sirályok.A sápadt mester most mélyen meghajol.A rémségeket elsodorja a taps.Szentpétervár vagy Leningrád egyre megy. A fontos az, hogy feltámadt városunk.Terjeszkedik a dübörgő időben.
54. Brodszkij
Azok a fehér éjszakák,
a Néva árad, ködbe vész.
Pétervár homályba tűnik,
Ágál még néhány csenevész
növény. Égi karácsonyok.
Egy imádság mindig marad.
Hagymakupolás templomok
árnyéka rejti árnyadat.
És a húsvéti körmenet,
ikonok, gyertyák, révület
és visszatér az ifjúság.
Nem veheti már senki el.
Kágébés örültjeivel,
utat téveszt, elvész a párt.
Epilógus. A szuzdáli harangok
Azok a fehér éjszakák, a Néva árad, ködbe vész.Pétervár homályba tűnik, Ágál még néhány csenevésznövény. Égi karácsonyok. Egy imádság mindig marad. Hagymakupolás templomok árnyéka rejti árnyadat.És a húsvéti körmenet,ikonok, gyertyák, révületés visszatér az ifjúság.Nem veheti már senki el.Kágébés örültjeivel, utat téveszt, elvész a párt.
Már álmodban is hallod, a szuzdáli harangok
szomorú, tébolyító, méltóságteljes, zúgó
hangját. A másvilágra hívnak, a szép halálba.
Az egyik most elhalkul, de a másik megkondul.
Csivitel néhány kisebb, ahogy mindég is hitted.
Rábólint most a nagyja… Ez a kárhozat napja!
November 7. Hihetted, hogy a sátoros ünnep
itt ér majd egyszer téged?! És fölcsendül az ének.
Harangszóközben bujkál, elhalkul, újra felszáll.
Szárnyaló, örök béke. Nem lehet soha vége.
Negyven-ötven harang szól. A vándor hazagondol.
Elbódítja az ének. Rubljov is ebben égett.
Gogol, Bulgakov, Tolsztoj… Amíg kiforr az óbor,
S hogy pihenjen anyácska, lelassul most a vágta.
„Nagyapám – Léna nagymama emlékezete szerint, valamikor a harmincas évek végén, egy Katajevvel való moszkvai találkozása után kezdte el írni Arcok a forradalmi menetoszlopból című ciklusát és haláláig folytatta költőtársairól, írótársairól, zeneszerző és rendező barátairól szóló portréciklusát. Sokat szenvedett nemzedékeknek próbált emléket állítani.” – Tatjána Bogdanova.
