1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Lám Bé­la: A kö­rön kívül*

Egy hí­res­sé vált könyv har­ma­dik ki­adá­sát tart­hat­ja a ke­zé­ben az ol­va­só. Leg­töb­ben ta­lán a Csinsz­ka és Ady End­re kö­zöt­ti kap­cso­lat mi­att, an­nak „hát­tér­anya­ga­ként” is­me­rik. Lám Bé­la, a könyv szer­ző­je ugyan­is Boncza Ber­tá­nak volt sze­rel­me, vő­le­gé­nye an­nak Ady­hoz fű­ző­dő kap­cso­la­ta előtt. A könyv em­lé­ke­ze­tes pil­la­na­ta, ami­kor a csucsai kas­tély­ban af­fé­le szel­le­mi far­kas­sze­met néz egy­más­sal a fi­a­tal Lám Bé­la és a „sze­rel­mi tor­nák­tól fá­radt” Ady.
A pil­la­nat em­lé­ke­ze­tes, de ez még­is csu­pán a könyv be­ve­ze­tő ré­sze: itt ala­kul ki és mu­tat­ko­zik meg az a jel­lem, ame­lyik az­tán vé­gig­éli a köny­vet. A kö­rön kí­vül iga­zá­ból egy jel­lem re­gé­nye – emi­att ér­de­kes. Er­ről a jel­lem­ről nem túl gyak­ran szól­nak 20. szá­za­di re­gé­nyek. Kis­sé na­iv, kis­sé el­ké­nyez­te­tett, de ke­gyet­le­nül ön­elem­ző, sze­re­tet­re mél­tó fi­gu­ra, akit szél­ső­sé­ges hely­ze­tek­be so­dor az élet. Ízig-vé­rig „nor­má­lis” em­ber, mi­köz­ben a sors, ame­lyet át kell él­nie, ko­ránt­sem nor­má­lis. Ez le­he­tő­vé te­szi, hogy na­gyon erő­sen „olvasóközeli” pers­pek­tí­va jöj­jön lét­re a re­gény­ben: az a szem­lé­let­mód, amely Ker­tész Im­re vagy Markovits Rodion fog­ság­re­gé­nye­i­ben na­i­vi­tás­nak tűn­het, és ép­pen ez­ál­tal ki­eme­li őket a ha­son­ló hely­ze­te­ket meg­je­le­ní­tő köny­vek kö­zül, Lám Bé­la ese­té­ben is fel­tű­nik. Akár azt a kér­dést is fel­vet­het­nénk, két kü­lön­bö­ző ge­ne­rá­ció fog­ság­re­gé­nyei kö­zül me­lyek áll­nak kö­ze­lebb a mai ol­va­só pers­pek­tí­vá­já­hoz: Kuncz Ala­dár, Markovits Rodion és Lám Bé­la el­ső vi­lág­há­bo­rús, vagy Ker­tész Im­re má­so­dik vi­lág­há­bo­rús tör­té­ne­tei? Idő­ben és ha­tá­sá­ban két­ség­te­len, hogy Ker­tész re­gé­nye­i­nek prob­le­ma­ti­ká­ja a „kö­ze­leb­bi” – az el­ső vi­lág­há­bo­rús re­gé­nyek pers­pek­tí­vá­ját vi­szont a hosszas bé­ke­idő után be­kö­vet­ke­ző hir­te­len szét­esés pil­la­na­tai (és évei) te­szik iga­zán iz­gal­mas­sá egy „mi len­ne, ha…” ál­tal meg­ha­tá­ro­zott né­ző­pont­ból. A re­gény­sze­rep­lők fel­ké­szü­let­len, „na­iv” re­ak­ci­ói mint­egy azt ve­tí­tik elő­re, mi­kép­pen re­a­gál­ná­nak az ez­red­for­du­ló fi­a­ta­labb ge­ne­rá­ci­ó­i­nak tag­jai ha­son­ló ha­tár­hely­ze­tek­ben.
Ép­pen a re­gény hang­sú­lyo­zot­tan ön­élet­raj­zi vo­nat­ko­zá­sai mi­att ér­de­mes fel­idéz­ni azo­kat a könyv szem­pont­já­ból is re­le­váns ada­to­kat, ame­lye­ket a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Iro­dal­mi Le­xi­kon Lám Bé­la-cím­sza­va tar­tal­maz, Ba­logh Ed­gár fo­gal­ma­zá­sá­ban: „Lám Bé­la (Medgyes, 1892. feb­ru­ár 17. – 1973. au­gusz­tus 29., Ko­lozs­vár) a ko­lozs­vá­ri Re­for­má­tus Kol­lé­gi­um­ban érett­sé­gi­zett (1909), a bu­da­pes­ti Mű­egye­te­men gé­pész­mér­nö­ki ok­le­ve­let szer­zett (1913). Az I. vi­lág­há­bo­rú­ban orosz fog­ság­ba esett, s hat évet Szi­bé­ri­á­ban töl­tött (1914–20). Ha­za­tér­ve mér­nök a ko­lozs­vá­ri és bu­ka­res­ti Vas­úti Mű­he­lyek­ben (1920–41), majd a bu­da­pes­ti Danuvia gyár­ban (1941–44); elő­adó­ta­nár a ko­lozs­vá­ri Me­ző­gaz­da­sá­gi Aka­dé­mi­án nyu­ga­lom­ba vo­nu­lá­sá­ig (1949–59). No­vel­lá­i­val a Pász­tor­tűz­ben és Er­dé­lyi He­li­kon­ban je­lent­ke­zett (1934), mély írói ba­rát­ság fűz­te Áprily La­jos­hoz és Reményik Sán­dor­hoz. A Ko­runk 1957-ben in­dult új fo­lya­ma em­lé­ke­zé­se­it és mű­sza­ki is­mer­te­tő cik­ke­it kö­zöl­te. Fő­is­ko­lai ta­nár­sá­ga ide­jén je­len­tek meg me­ző­gaz­da­sá­gi szak­köny­vei, s már nyug­dí­jas, ami­kor ön­élet­raj­zi re­gé­nyé­vel új­ra­in­dul az 1959-ben egy­szer már a cen­zú­ra ré­szé­ről meg­gá­tolt ro­má­ni­ai ma­gyar em­lék­iro­da­lom.” A kö­rön kí­vül el­ső ki­adá­sa 1967-ben je­le­nik meg, és el­ső­sor­ban a szer­ző di­ák­ko­rát, a szi­bé­ri­ai fog­ság éve­it, il­let­ve a ko­lozs­vá­ri mun­ká­ba ál­lás idő­sza­kát be­szé­li el rész­le­te­sen, ter­mé­sze­te­sen ki­tér­ve a ké­sőb­bi fej­le­mé­nyek­re is, ame­lyek­nek kü­lö­nö­sen az el­be­szé­lői po­zí­ció kö­rül­írá­sa szem­pont­já­ból van je­len­tő­sé­ge a könyv­ben.
A re­gény el­ső­sor­ban fog­ság­re­gény­ként jel­le­mez­he­tő te­hát a fen­ti­ek alap­ján, az em­lí­tett „na­i­vi­tás” pe­dig a kö­vet­ke­ző­kép­pen vá­lik ön­ér­tel­me­zés tár­gyá­vá a könyv egyik köz­pon­ti je­len­tő­sé­gű epi­zód­já­ban, ahol Lám Bé­la Makkai Sán­dor­ral be­szél­get (évek­kel a fo­goly­ta­pasz­ta­la­tok után), el­vont vi­lág­né­ze­ti kér­dé­sek­ről:
„Makkai re­ám vil­lan­tot­ta a szem­üveg­ét, amely mö­gött kis­sé ki­ülő sze­mei még na­gyob­bak­nak, még jó­za­nab­bul vizs­gá­ló­dók­nak lát­szot­tak, és rö­vid hall­ga­tás után ezt fe­lel­te:
– Az em­ber nem jó, de sze­lí­dít­he­tő.
Az asz­tal­nál ülők nagy ré­sze he­lye­selt.
– En­gedd meg – vá­la­szol­tam –, hogy ezt az ál­lí­tá­so­dat a ma­gam szem­pont­já­ból így mó­do­sít­sam: Az em­ber nem rossz, de el­va­dít­ha­tó.
– Le­gyen né­ked a te hi­ted sze­rint – mond­ta ő kis­sé gú­nyo­san, és le­vet­te a szem­üveg­ét.” (107–108.)
Olyan fog­ság­re­gény­ről van szó te­hát, ame­lyet ez a szem­lé­let­mód ha­tá­roz meg mind­vé­gig. A fog­ság­re­gé­nyek­ben ál­ta­lá­ban ott kí­sért a sze­mé­lyi­ség­vál­ság prob­lé­má­ja, még a leg­hang­sú­lyo­sab­ban tük­rö­zés­el­vű mű­vek­ben is. Lám Bé­la köny­ve sem ússza ezt meg, a fen­ti pár­be­széd ta­nú­sá­ga sze­rint még­is a meg­erő­sí­tett ér­ték­op­ci­ók vál­nak fon­to­sab­bá.
A sze­mé­lyi­ség­vál­ság­nak van azon­ban egy má­sik ré­te­ge a kö­tet­ben – ez a sze­rel­mi tör­té­ne­tek­hez kö­tő­dik. Egy vissza­té­rő aszim­met­ria ezek­ben a kap­cso­la­tok­ban olyan nyug­ta­lan­sá­got ter­mel új­ra és új­ra, amely ár­nyal­ja az ere­den­dő­en „op­ti­mis­ta” ki­csen­gést. Mind­két fél mást akar ezek­ben a kap­cso­la­tok­ban, de nem úgy, mint Ka­rin­thy afo­riz­má­já­ban (a fér­fi a nőt, a nő a fér­fit), ha­nem át­té­te­le­seb­ben – és ez leg­in­kább a vá­gyott élet­for­má­val függ össze. A fér­fi­ban a nők a lá­za­dót ke­re­sik, sze­re­tik iga­zá­ból (Csinsz­ka és a Szi­bé­ri­á­ban fe­le­ség­gé vá­ló Maruszja egy­aránt), a fér­fi pe­dig a le­hig­ga­dást vár­ja a há­zas­ság­tól, leg­alább­is an­nak táv­la­ta­i­ban. Nem rit­ka kap­cso­lat­tí­pus ez sem per­sze az iro­da­lom tör­té­ne­té­ben, az er­re va­ló ref­le­xió ré­vén vi­szont re­le­váns le­het en­nek a tör­té­net­nek az össze­ve­té­se pél­dá­ul Szerb An­tal Utas és hold­vi­lág cí­mű re­gé­nyé­nek alap­konf­lik­tu­sá­val.
Nem le­het cé­lom ezen a he­lyen a re­gény cse­lek­mé­nyé­nek – lé­nye­gi­leg: Lám Bé­la élet­út­já­nak – az is­mer­te­té­se. Két­ség­te­len, hogy a fog­ság­ta­pasz­ta­lat mel­lett a Szi­bé­ri­á­ban ki­bon­ta­ko­zó sze­re­lem el­be­szé­lé­se a kö­tet erős­sé­ge. Mind­eze­ket meg­bíz­ha­tó­an ren­de­zi az a jel­lem és pers­pek­tí­va, amely­nek jel­lem­ző­i­ről fen­tebb már esett szó. A kö­tet har­ma­dik ki­adá­sát ér­de­ke­sen egé­szí­ti ki a Hantz Lám Irén ál­tal össze­ál­lí­tott Füg­ge­lék, amely a szer­ző ro­ko­na­i­val, ba­rá­ta­i­val foly­ta­tott le­vél­vál­tá­sá­ból kö­zöl né­hány re­le­váns rész­le­tet. Ezek azt a re­cep­ci­ós hely­ze­tet je­le­ní­tik meg éle­sen, amely a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús, még vi­szony­lag friss ta­pasz­ta­la­tok fe­lől ol­vas­ta és ítél­te meg Lám köny­vét, an­nak el­ső ki­adá­sa­kor. A füg­ge­lé­ket ol­vas­va te­hát le­he­tő­ség nyí­lik ar­ra, hogy meg­több­szö­röz­zük az ol­va­sa­to­kat, a hat­va­nas évek ol­va­só­i­é­hoz és a sze­rep­lő/el­be­szé­lő Lám Bé­lá­é­hoz egy­aránt vi­szo­nyít­va a sa­já­tun­kat.
(Stú­di­um Könyv­ki­adó, Ko­lozs­vár, 2005. Har­ma­dik, bő­ví­tett ki­adás, gon­doz­ta és az utó­szót ír­ta Hantz Lám Irén.)

*A könyv ko­lozs­vá­ri be­mu­ta­tó­ján el­hang­zott szö­veg szer­kesz­tett vál­to­za­ta.