(folytatás előző lapszámunkból)
Mottó:
A rövidlátó szkepticizmus, mely elutasítja a tényeket anélkül, hogy megvizsgálná azokat, bizonyos tekintetben még kárhozatosabb, mint az oktalan hiszékenység!
(Al. Humboldt)
5.) A tudományosság most megkövetelné, hogy jegyzeteljük: melyik művében (kötet, lapszám, kiadási év stb.) írta ezt Humboldt? Sőt, mivel ez átvett idézet, azt is, hogy az átadó, Fischer Károly Antal ki s mi volt, hol, hányban, kinek a fordításában közli, s milyen újrakiadásban? (Szathmáry Lajos, Chicago.) Ez így is volna helyes, nemcsak azért, mert akárhány szakmunka könyvészeti jegyzéke és függeléke érdekesebb olvasmány, mint maga a Mű, hanem hogy nyomán újabb alkotások szökkenhessenek szárba. Mégsem teszem, mert ha valóban tudós az olvasó, nálam úgyis jobban ismeri Humboldtot, s megnézheti az Interneten is, ami nekem nincs, s különben is (alább majd látandjuk), éppen a profi-tudományosak azok, akik saját szavajárásuk szerint: „különös módon bánnak az idézéssel”, idéznek, ha kell, ha nem, de amikor a legjobban kellene, akkor csak – kikövetkeztetnek, holott „egy biztos adat többet ér, mint száz bármily éles elméjű kombináczió” (Pauler Gyula). Ha viszont az olvasó nem szakember, úgy sem néz utána.
Ennek ellenére azért én is azt vallom, hogyha nem is idéz szakszerűen valaki, legalább hivatkozzon, utaljon, jelezzen, hogy: „már másnál is”, esetleg őelőtte is felbukkant ez a gondolat, adat, javaslat, és nem is annyira az illendőség kedvéért – hol vagyunk már attól!? –, hanem mert ez esetben talán neki is eszébe jut utánanézni, hogy – vajon úgy van-e? Igaz, a sok hivatkozás fárasztó, olykor elég csak annyit írni: „mint mondják”, avagy „hallani arról is manapság”, avagy: „olvasom valahol”... Volt egy idő, amikor veszéllyel járt, ha az ember olyan szerzőre hivatkozott, akinek nem ismerte életrajzát. (Emiatt én sem idéztem egyszer egy fontos megállapítás szerzőjének nevét, nehogy az illető valami sötét szélsőjobboldali hírében álljon... s majd nem győztem vezekelni érte. Legtöbben azonban csuklás nélkül lenyelik az ilyen ügyeket.)
6.) Pedig leggyakrabban az vezet a sok spanyolviasz feltalálásához, vagy még ennél is étvágyrombolóbb falatok megevéséhez, hogy valaki még bár a legfelületesebb módon sem hajlandó utánanézni a dolgoknak. Még a nehézsúlyú szaktudós sem, nemcsak a műkedvelő autodidakta.
Az agyonrágcsált Anonymus-kérdés a legelképesztőbb példa erre. A krónikás nehány nem tisztázott kifejezése miatt nemcsak kétségbe vonták minden állításának a hitelét, de történelmi fantazmagóriák, gyalázkodó ideológiai-politikai viták fakadtak belőle – és ami a legveszélyesebb: velőkig ható unalom.
Csapodi Csaba olvasmányos áttekintése az Anonymus-kérdés történetéről (1978) szemlélteti, hogy a kutatást magyar vonalon főleg Anonymus személyének kiléte érdekelte, s nem állításainak viszonya a valósághoz. Végül Csapodi is elhallgatja éppen azokat a szerzőket, akik túlléptek a csapdákon.
Ugyanis a krónika szerint, amikor Tuhutum (Töhötöm, Tétény?) Erdély elfoglalására indul, itt többek közt egy blacus nevű néppel s Gelou nevű fejedelmével ütközik meg. Ezt a blacus nevet két évszázadon át minden történész és nyelvész kapásból, utánajárás nélkül azonosította a románok külső, talán szláv eredetű régi népnevével, a valachusszal, vagyis az oláh szóval.
Noha Réthy László, ki nemcsak nyelvész és történész volt, hanem komoly numizmatikus, „pénztörténész”, és így fizikailag is létező tárgyakon edződött tudós-szeme, már 1880-ban közzétette meglátásait, adatokkal igazolva, hogy a blachus, valachus és különböző változataik, más-más időszakokban, különböző helyszíneken, ugyancsak különböző etnikumokra vagy foglalkozási rétegekre vagy hitfelekezethez való tartozásra vonatkoznak! Ezt azonban senki sem vette tudomásul, s azt a majd száz évvel későbbi meglátást sem (Rázsonyi, Bodor György), hogy amikor e blacus vagy blaccus szóban kemény k hang van, és többes genitivusa nem blasorum vagy blachorum, hanem blacorum, akkor eredetében és jelentésében nem azonos a valachus népnévvel, hanem egy bolgár-török etnikai csoportot jelöl, amely karaulak, sőt ulak néven is különböző régi keleti (arab-perzsa) vagy nyugati (francia-latin) forrásokban határozott vonásokkal felismerhető. Nem vették tudomásul, hogy Kézai megjegyzése a rovásírást használó blacusokról csakis egy „törökforma” népre vonatkozhat; s főleg, elhallgatással vagy mellébeszéléssel, elkenték azt az adatot, hogy a tatárjárás utáni években a mongolokhoz utazó pápai követ, Rubruquis szerzetes, a Volga tájékára érkezve, megjegyzi, hogy onnét jöttek ki Európába a hunok, a magyarok és a blachusok!
Nem kell azonban azt hinni, hogy Anonymusnak a blacusai miatt a német vagy szláv orientációjú történészek a magyarok történelmi jogait féltették! A Schlözer-Röser-Hunfalvy-Miklosich stb. történésziskolákat csakis a germán vagy a szláv prioritás (elsőbbség és – „felsőbbség”) érdekelte.
Más vonatkozásban ez a helyzet a Gelou és a Gyula nevekkel is. Sok tekintetben csak igaza lehet Földes Péternek Anonymus titkos közléseiről (1994), mert két fejezetben is, amikor Anonymus Geluról kezd beszélni, hirtelen ugrik jó száz évet az időben és Gyula erdélyi vezér, Szent István nagybátyja dolgait hozza szóba.
Mindkét nevet többféle változatban írja le (Gyulát a bizánciak is tárgyalják), sőt olykor e szónak – Gylas – „uralkodó” jelentést is tulajdonítanak. Ám hogy a Gyula nevet ezer évvel ezelőtt is a maihoz hasonlóan ejtették a magyarok, egy sajátságos kis apróság árulja el. A Szent Istvánról szóló legendás epizódok szerint – „már mások is felfigyeltek erre” – Gyula legyőzése után a tőle zsákmányolt kincseket a király különböző egyházaknak adományozta; e templomokban azonban egyszer csak tűzvészek ütöttek ki, mivel Gyula, úgymond, igazságtalanul szerezte a kincseket. Szerintünk azonban azért, mert a Gyula nevet a gyúló (kigyúló, meggyúló) szóval asszociálták! (Lám, ez is igazolja, hogy a magyar nyelv azért a hiperlatinizmus korszakában is esméretes volt Hungáriában, az idegen nyelvű feliratok és cégtáblák mögé rejtve, akárcsak ma!)
Mellesleg említem, Gyula vagy hasonló főméltóságnév a besenyőknél is volt; valamint hogy szumíristák a Lugal: „király” jelentésű szó Galu változatával hozzák kapcsolatba; ez szumírul „nagy ember”, illetve „embernagy” jelentésű (lásd hadnagy), a lu szócska (talán lö-nek olvasandó) lényt jelent (vesd össze: vevő = vő, levő = lő stb.), s talán ez rejtőzhet a leány és legény szóban is. (Utóbbi szumírból szolgának értelmezhető.
A Gyula név már csak azért is beleillik a magyar nyelv állományába, mert a magyar nyelvterület egészére kiterjedve 13 Gyula nevű helység van, további 20 esetben összetételekben szerepel (Gyulaháza, Gyulatelke), hogy a Gyalu, Gyala, Gyalár változatokat ne is említsük, a románok viszont Gyulafehérvárt is Alba-Iuliának nevezik, aminek kapcsolata a Dzseluval nincs.
7.) Időtlen idők óta él, de fontoskodásnak hat e kifejezés, hogy „íjjal és nyíllal harcoltak”. Annyi, mintha a modern katonára azt mondanák, puskával és puskagolyóval harcol. Elképzelhető a magyarázat, hogy régente élt még tudomás arról, hogy feszített ívet más hajító szerkezetekhez is használtak, köveket, fém- és kőgolyókat lőttek ki velük. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy az ágyú szó hamarabb előfordul nyelvünkben, mint a lőporral működő tűzfegyver. Nyilat pedig esetleg ismertek könnyű kis hajító fegyver alakban is (lásd a ma is használatos célba dobó játékot: darts).
Mindenesetre a nyilazás akkoriban komoly tudomány volt, illetve mesterség, aminek nagy volt a becsülete. És így nem meglepő, hogy Anonymus azért nézi le a blakusokat, mert csak nyilazni tudnak? Holott a magyarok fő erősségének is a nyilazást tartották?
Sokszor emlegettem s megint emlegetnem kell Macartney E. angol szerzőt. 1934-ben írt egy könyvet a IX. század magyarjairól. Két lényeges megállapítással a középpontban. Az első, hogy a magyarokra és a besenyőkre vonatkozó adatok a Kárpáton kívüli térségben olykor annyira átfedik egymást, hogy teljesen zavarba hozzák a kutatót. A második, ami most idevág: a magyarok főharcmodora és főfegyverneme nem a lovas-nomád íjászokéra hasonlított, hanem a pártus (és szarmata) lovagi stílusra. Könnyű páncélzat (bőrvértek-sisakok, „sujtások”-kal erősítve) és kard, lándzsa. A szokásos imázzsal szemben – csupa ellentmondás!
Íjászaik pedig bérelt zsoldosok, vagy a meghódított lovas-nomád íjász-népelemek lehettek. Erre vall sok későbbi adat is. Már Anonymusnál is! („Akkor Galícia vezére kétezer íjászt és háromezer parasztot elöljáróba parancsolt, kik nekik (vagyis Álmoséknak) a Hovos erdőn át utat készítsenek a hungi határszélig”.) Valószínűleg kabarok lehettek ezek, akiket A. csatlakozott kunoknak nevez. (És valószínűleg éppen ennek a népcsoportnak az utódai véreznek el 955-ben Augsburgnál!)
8.) Egy példán szemléltetem, hogyan élnek tovább annak a történész-régész iskolának a hagyományai, amelyet a múlt század elején Fischer Károly Antal még „modern”-ként bírált, s amelyet általában Hunfalvy-iskolának nevezhetünk. Kitűnő felkészültségű és jóérzésű fiatal szakemberek is nehéz helyzetbe kerülhetnek egy megátalkodott irányzat dogmái miatt, annak ellenére, hogy saját tudatuk szerint mindezt rég meghaladták.
Révész László szép könyve, az Emlékezzetek utatok kezdetére (alcíme szerint: Régészeti kalandozások a magyar honfoglalás és államalapítás korában) 1999-ben jelent meg, s a könyvkiadó megjegyzése szerint „a millennium tiszteletére”. Már itt kezdődnek a problémák: ugyanis a millenniumot már megünnepelte a nemzet több mint száz évvel azelőtt, sőt akkoriban már 3 éve a millecentenáriumot, az ezerszáz éves évfordulót is! A 2000 körüli ünnepségek eredetileg a keresztény királyság megalapítását lettek volna hivatva méltatni, de különböző elvi és ideológiai kompromisszumokból kifolyólag lett belőle „államalapítás”. (E fogalmat, mint említettem, az ultracentrikusok a honfoglalás szó helyett vezették be.)
Révész kitűnő régész, sikeres ásatások és világsikerű kiállítások állanak már mögötte. Színesen, olvasmányosan, tehát nagyközönség számára írott könyvében elhárítja azokat a honfoglaláshoz kapcsolódó torz képzeteket és hamis politikai sugallatokat, amelyek Árpád népét kezdetleges, silány hordának szeretnék lefesteni, (mint ahogy Franz Miklosich, az akadémiai finnugoros nyelvészet egyik szent pátriárkája mondta: a honfoglaló magyarok „az emberi művelődés legalsó lépcsőfokán” vánszorogtak be, akikre majd szláv hittérítők próbáltak némi civilizált mázat rákenni); ugyanígy elhárítja a környező népek történészeinek az Anonymus-krónika és aktuális politikai térképek szerint kimesterkedett nép- és államtörténeti spekulációit (amelyekről viszont meg kell jegyeznünk, hogy a nemzetközi közvéleményben, ismeretterjesztő irodalomban, manapság pedig a népszerűsítő televíziós filmekben összehasonlíthatatlanul nagyobb súllyal vannak jelen, mint a magyar álláspontok, nem utolsósorban azért, mert a magyar hivatalos tudományosság csak a magyar „hőzöngések” ellen lépett fel, csakis ehhez volt elegendő a szókincse és a mersze).
Mint régészeti munkához, nem is illenék hozzászólnom, de Révész túllépi hatókörét, kijelenti, hogy végül is nincsenek bizonyítékok arra nézve, hogy 895 előtt a Kárpát-medencében magyarul beszéltek. Miután őszerinte pl. a folyónevek nem lehetnek bizonyítékok. Azonban ilyen megközelítésben arra sincsenek bizonyítékok, hogy 895 előtt bárhol is beszéltek volna magyarul! Itt kiújul a régi társasjáték, amolyan „itt a piros, hol a piros” módszerrel eltüntetni a történelmi színterekről a magyar tényezőt. Igaz, Révésznél ez nem szándékos.
A továbbiakban utal arra, hogy a magyarok a nagyállattartást törökfajta népektől tanulták, a nyelvészet tanúskodása szerint. Nos, „a nyelvészet” szerint a ló, marha, tehén, csorda, gulya, ménes, jószág, a pásztorféléket jelző szavak nem „törökös” eredetűek, a barom pedig e népeknél csak ugyanazt jelenti, mint régen a magyarban a marha, vagyis „birtoklott valami”, ingó vagyon; holott héberül a bárim pontosan azt jelenti, mint magyarul (s nincs is magára, mert a gadje pl. gödölyét jelent). Így e törökös nézet számára pusztán az ökör szó marad meg, mint „csuvasos” török jövevényszó, ögüz alakból származtatva. Ennek meg éppenséggel komikus színezetet az ad, hogy az angol és német ochs, azaz ox inkább látszik „csuvasból való átvételnek”, mint az ökör; legjobban a vogul öks hasonlít az oxhoz. Magyarul tudó személyben az ökör szó hallatán az öklelés („egyfajta döfés”, ahogy nyelvészetice kellene meghatározni) képzete merül fel, mint ahogy a bika szótól a bökés. (Hogy aztán a mongolok is ükernek nevezik az ökröt? Ennek okát nekik kellene tisztázniok, különben sok egyebet is elkövettek, mielőtt felvették volna a buddhista vallást.)
Révész végül alkalmazza azt az álláspontot is, amely szerint Anonymus blakjai a valachokkal azonosak – de ez sem régészeti kérdés! Jellemző szinte minden céhen belüli tudományosságra, hogy általában Anonymus állításait fikcióknak, kitalációknak minősítik, azonban ha a szlávizmus érdekében ki tudják futni, rögtön értékesíthetőnek tartják. Révész is, öntudatlanul, elfogadja Anonymus etimológiáját, hogy Csongrád neve a szláv cserni gradból jön és „fekete vár”-at jelent. Azt azonban nem tartja szükségesnek megmagyarázni, hogy más esetekben hasonló szláv nevekből az r hang nem tűnt el; pl. Cserna, Csorna, Csernáton stb., akkor miért épp a Csonból tűnt el? Ugyanakkor Cson kezdetű helynevek még akadnak, pl. Csongva stb., sőt Beregben a múlt század elején még volt Csongor nevű község is (a Csongrád ugyanolyan képzés, mint pl. a Magyarád. Hallod-e, csont, a csöndet?). Aztán mindjárt Csongrád és Pusztaszer között Csanytelek, a Csaj tó mellett, s most ne is szóljunk Csanádról, a gyakori Csonka hely- és dűlőnevekről. Lényegesebb a szablya kérdés.
Révész László kimutatja, hogy a honfoglalás korinak minősíthető sírokban a rangjelző tárgy a szablya, később a kard, szemben a törökfajta népekkel, ahol az íj, a tegez és az ivókürt. Csakhogy száz éves idősávból valamennyi honfoglalás kori sírból összesen csak 140 szablya és későbbről még 100 kard került elő; ez még akkor is kevés, ha nem fogadjuk el Álmos seregének húszezres létszámát, mint ahogy teszi Révész is, (Makkayra nem hivatkozván), vagyis csak a parancsnokok, hadnagyok viselhettek szablyát, kardot, a legénység anonymusi értelemben tehát a „leghitványabb” népség lehetett? Igaz, zsákmányolhattak volna, de nem tették, a kalandozásokból főleg aprópénzt és fülbevalókat hoztak haza...
Révész határozottan tisztázza, hogy az Attila kardja néven emlegetett híres szablya, amely 1063-ban magyar királynéi ajándék gyanánt került a német koronázási kellékek közé, nem lehetett Attiláé, mivel: „Attila korában (az 5. században) még sehol sem használtak szablyákat, maguk a hunok egyélű kardot forgattak... a késő avar szablyák pedig egészen más típusúak. Sok hasonló fegyver került viszont elő a honfoglaló magyarok sírjaiból.”
A nem szakértő olvasó azonban kezd zavarba jönni, amikor a továbbiakban ezeket olvassa: „A könnyű szablyával a rövidre csatolt kengyelben nyugvó lábú, lova nyakára görnyedő harcosnak csuklóból kell vívnia, a kard azonban egészen másfajta mozdulatsort kíván...” Zavarba jön, mert belátja, nem is tudja, hogy valójában mi a különbség a kard és a szablya között, és ezt valamilyen okból nem is akarják az orrára kötni. Úgy képzelné, hogy a szablya sújtófegyver, nyele is azért lefele hajló, hogy erős ütéskor ne rúgjon vissza, nem vívásra, hanem csapkodásra való. Nem is egyszerűen görbe kard, hanem úgy viszonylik a kardhoz, mint a bozótvágó késhez a disznóölő kés.
Sajnos a szerző sem segít ki, azt sem magyarázza meg, hogy milyen az „egészen más típusú” késő avar szablya? Feltűnő, hogy amíg az apró sírleleteknél általában megadja a méreteket, a szablyáknál nem. Viszont a könyvben két illusztrációnál is úgy tűnik, hogy a harcos oldalán ékeskedő szablya, a testmagasság egészéhez viszonyítva, legalább ötarasznyi pengéjű lehetett!
Az utánanézés még zavartabbá tesz. A szablya első adatolt említésekor 1475-ből latinra a pugnióval fordítják, ami tőrt jelent. (Esetleg olyasmi lehetett, mint a nindzsák rövidebb fegyvere? Azzal valóban könnyű csuklóból vívni.) S amíg a régész már a 10. századból ismertet szablyákat, addig a Szótár (TESZ) azt véli: „ez a fegyverfajta a 12–13. században terjed el a mongolok révén”. Nyilván a régésznek van itt igaza, de – miért nem vív meg érte?
Máris ugyanaz a bizonytalanságérzés árad szét az olvasó ereiben, mint mindig, ha a régi magyar történelemről írt műveket böngészi. Különösen, ha most azt olvassa, hogy a szóban forgó sírokból egy százévnyi idősávból mindössze 140 szablya s későbbről még száz kard került ki, ez nagyon kevés. Eszébe jut az embernek, hogy Éry Kinga régésznő szerint a honfoglaló sírok száma a várható értékeknek egy százalékát sem éri el, míg az avar sírok esetében összehasonlíthatatlanul több. Ahogy más régészek és történészek, Révész sem hajlandó ezt az adatot tudomásul venni. Mivel, mint mondja, a szablya és kard rangjelző tárgy sírmellékletként is csak az előkelőbbeket illette meg, s mivel a baltaszerű fegyverek is ritkák a sírokban, felmerül a kérdés: vajon akkoriban csak a tisztek vettek részt kézitusákban? (Igaz, vannak erre modern példák is. lásd a brava capitano-féle adomákat!)
Az illusztrációk stílusa nyomán az látható, hogy szemben egy előző korszak elő-ázsiai-kaukázusi tájékozódásával (amit a nyelvészet is aláhúzott) Révésznél a belső-ázsiai stílus megléte domborodik ki. A honfoglalók köntöseit pl. mindegyre kaftán néven emlegeti. Irán helyett – Turán. A volgai lovas, de párducbőrős kacagány helyett selyem kaftánnal vállain? László Gyula szép honfoglalók-rajzainak a stílusát átveszik, de tételeit a többlépcsős honfoglalásról elutasítják.
Amikor azonban a párducbőrös kacagány és sujtásos nadrág és a selyemkaftán meg a bugyogó mellett megjelent a suba és a bőgatya a maga történelmi igényeivel, mindenki vaknak és süketnek tettette magát. Kivéve Móricz Zsigmondot.
(folytatása következik)
