Rend at lent, s ég
Matt a szem fénye,
szemfényvesztés,
a csobbanó víz hangja szúr,
hallja az úr fentebb a fentnél,
kést fen, és túl késő már,
a papír vár alján gyümölcsét oltja,
károg a varjú, így sikolt az éteren át,
az életem olvasása között
számolgatom, a szótagszám
éppen kijön, kár, hogy a rím előtt
halok el én, a rímelő,
rám ruházza magát
haszonleső,
betűimmel szórakáz’
ha jó a bláz’.
Igen, megint csak ugyanott!
Döbbenten töpreng rajtad, én
vörös és fekete szíved ízét érzem,
a számba fizet, itt a számlát
nyújtogatja át, én gyújtogatom,
hátha elfelejtem elfelejteni
magát a magányt,
élet, éld meg magát a halált,
ahogy illik, hadd illanjon veled,
a savát prüszköli,
én a zsebkendőmet adom át,
semmi kétség, nem adomány ez,
csak adom, ahogy a dohányt te,
én az utcám nyitom fel előtted,
minden sejtem egy ház,
atomjaimat szórom most épp,
így végül bármerre jársz, megtalálsz,
csak nyisd ki szemed,
ajkaid szélesre tátsd.
Ugyancsak ott!
És végül egy nagy piros párnán végezzük
meditálva majd mind.
A káosz helyett egyszerűsítjük,
és tényleg működik,
a művészet maga a pontba sűrített isten,
az életet mondatokra szedjük szét,
majd rápöcköljük a világra,
nem kell a publicitás,
hidd el, az a jó, ha senki se várja:
„Mikor Sziddhárta szívét kitárta, szerinted ki látta?”
életkert
Alszom.
Egy vékonyka szeletét a múltnak sózatlanul
párnám alá hajtom,
rátelepedem, mint macska a lócára,
puha fürtjeit a Mostnak ujjaimmal csavargatom,
kényeztetem kényszerét a kusza Lesznek,
és paradicsomi
hangulaton át, édesgetek édent neked,
hamm’, Éva Ádámba harap,
visszakaptalak, és lám, semmi bűn.
Megnyugodtam.
Alszom.
Négy fal, semmi más. A szemközti pont a
mögöttem lévő mása,
ez most kivételesen Isten fohásza hozzám,
én türelemmel végighallgatom, le sem tagadhatom,
újra dagad a kebel,
ajkaimra Ámor mámort lehel, üdítőn pezseg,
ujját emeli fölém: – vigyázz,
bólintok, ott leszek, megteszem,
megnyugodtam.
Alszom.
Álmomban éberen figyelek rá fel ne ébredjek,
most talán nincs is olyan,
maga a reggel elszaladt, hála neked,
neked leszek minden reggel álmos félhomályban,
míg csillanó szem a
csillanó szemet nem látja, látod, itt vagyok,
el sem nyomott az álom,
sírásig vagy a sír ásásáig szeretném,
megnyugodtam.
Alvó szempár effektus
… aztán pikpakk ki akar az ember mászni a nedves fűbe
majd dagonyázva hemperegni
merengve
elfeledni hogy mennyi korlát
s gyakran másoké
mit ások én szívlapáttal
dobogó nyelébe kapaszkodva
döfni egyebek roskatag mellkasába
méltány’ nélkül
szaladok míg elévül bennem
e kackiás dühöngés
és megint csak az a nyomorult
giccses pár betű zendül minduntalan
ki sem mondanám soha többé
ismét egy véres angyal-szárnycsonkot leltem az ágyamban…
