„Toţi visam, spuse. Aşa începe.
Ca, într-un vis.”a
Mircea Eliade: La ţigănci
Fél négykor indult a vonat, ami számomra a lehető legrosszabb időpontnak tűnt. Éjszaka. Hajnalban. Három óra még lehet a késői lefekvés időpontja, előfordult már, hogy háromig fennmaradtam egy könyv vagy egy film elé ragadva. Négy óra a szerzetesek ébresztőideje, az tehát a hajnali buzgó felkelés órája lehet. De a kettő között ez a fél négy számomra értelmezhetetlennek bizonyult, egyik kategóriába sem fért bele. Aludtam előtte, de csak ruhástól, szenderegtem a letakart ágyra dőlve, az állomásra érve pedig nem tudtam eldönteni, hogy alvást segítő alkoholt vagy ébredést segítő koffeint igyak a peronon. Először az italra szavaztam magamban, valamiféle lumpenmaszkot ölteni és belökni egy féldecit a restiben. Ehhez egy kis álmos, koszos, félhomályos és nedves kelet-európai pályaudvar tökéletes díszlet lett volna, de én történetesen egy nagyon is nyugat-európai, neonfényes, bár kellően lassú és ugyancsak álmos állomáson voltam. Szinte biztos voltam benne, hogy nyugaton nincsenek az ingajárat indulására várakozó, vodkázó-cigarettázó, borostás proletárok, a szerepem így túlságosan is egyedi lenne az általános helyett ezen a színen. Vettem egy kávét az automatából. Kerestem azért egy arra kijelölt helyet, ahol rágyújthatok, és vártam a vonatot, mintha csak Kolozsváron vagy Budapesten lennék, nem pedig ott. És nagyon jó érzésem volt most ezt a szerepet játszani, mintha ez olyan természetes volna, hogy én vonatozgatok itt keresztül-kasul Európán, persze csakis azért, mert fontos dolgom van itt és ott. Elterveztem, hogy ha már Bécsben úgyis át kell szállnom, akkor úgy osztom be a pénzemet, hogy el tudjak tölteni ott egy napot. Teljesen céltalanul és egyedül, mert igazából nem érdekelt a város, saját magam magányos alakja érdekelt a városban, átutazóban.
A vonat nem késett, természetesen, gondoltam magamban, micsoda csalódás lett volna, ha késik, mikor mi az otthoni járatokkal kapcsolatban mindig csak azt emlegetjük, hogy bezzeg ezzel a rendszertelenséggel nem tudom mit kezdenének, mert van ahol egyórás késésért is kártérítést fizetnek, és így tovább. Az út elején, a vonatozás hagyományait követve, kellemesen elbeszélgettem a szemben ülő ázsiai férfival. Holland úriember volt amúgy, ott is született már, szintén orvos, mint én, és talán egyidős is velem. Kelet- és Nyugat-Európa kórházi körülményeinek különbségeiről, a szakmánkbeliek anyagi és erkölcsi megbecsüléséről, ilyesmiről társalogtunk, panaszkodtam persze, felháborodottan. Nem volt kedvem ehhez az eszmecseréhez, de beleillett a forgatókönyvbe, ami körvonalazódni kezdett: utazás során idegenekkel kell úgy beszélgetni, mintha régi jó ismerősök lennénk. El kell kellemesen ütni az időt. Azt gondoltam, hogy milyen furcsa talán ez a dolog, hogy az ázsiai-holland orvossal szemben én vagyok az idegen itt. Vagy csak ez így ebben a formában nem illett bele a szövődő játékba.
Bécsben sétálni akartam, felvenni a város lüktetését, érezni a ritmusát, organizmusként tekinteni rá és engedni, hogy hasson a saját szervezetemre, ritmusomra. Lassúzni akartam vele, és hagyni, hogy ő vezesse a táncot. Először jártam itt, teljesen ismeretlen volt számomra. Tudatosan nem olvastam utána semminek, semmit sem akartam tudni róla. Nem akartam megnézni semmilyen látnivalóját, nem akartam tudni semmilyen kötelezően meglátogatandó helyről, nem akartam turistaként viselkedni. Semmiképpen nem akartam turistának látszani. Idegennek igen, turistának nem. Előzetes információk és elvárások nélkül akartam felfedezni magamnak a saját Bécsemet, kisajátítani magamnak és felépíteni egy teljesen egyedi és tökéletesen idegen várost. Meg akartam kóstolni. A magány érzése ezen a módon a legerősebb és a legkegyetlenebb, a legmélyebb és a legjólesőbb. Persze azért hiteltelen lett volna a tabula rasat játszani, úgy tenni, mintha egyáltalán nem lennének előzetes ismereteim. De ennyi irányjelzőre szükség is volt, hogy belehelyezkedjem a miliőbe. A belváros egyik kicsike utcájában meg is láttam egy teraszos, kiülős kocsmát, éttermet, kávézót, vagy mit. Leültem egy asztalhoz, rendeltem magamnak fűszeres virslit mustárral és tormával, friss zsemlét, szűretlen csapolt sört. A wienerkaffe és a sachertort találóbb lett volna, és ugyancsak túlzás volna azt állítanom, hogy ezek nem szerepeltek bécsi sztereotípiáim között, de gondoltam, hogy elintézem Németországot is egy kalap alatt. Elegáns tányérkában kaptam a két pár gőzőlgő virslit, rajta kis kupacban a torma és mustár, fonott kosárban a még meleg zsemlék, a söröskorsó oldalán legörögtek a páracseppek és kis árkot hagytak maguk után.
A központhoz közel szálltam meg, de ehhez képest a lehető legolcsóbb hotelben. Hiába az olcsó és puritán szálloda, nagyon oda nem illőnek éreztem magam, lelkiismeret-furdalásom volt, féltem, hogy észreveszik rajtam, hogy nem a saját pénzemet költöm és nem is szoktam ilyen helyeken megfordulni. És ezek a rossz érzések tetézték a tér és idő szerepszerűségét, játékszerűségét.
Éjszaka volt már, nem tudom, mi jött rám. Felöltöztem, és elindultam megint sétálni. Azt sem tudom, hogy nem ijedtem meg ettől a rám annyira nem jellemző bátorságtól. Mert az, hogy vágyjam egy ismeretlen éjjeli bolyongásra, az rendben van, de hogy meg is tegyem, ez így utólag is hihetetlen számomra. Főleg, hogy kicsi sikátorokban, kihalt tereken lófráltam, bár ezeknek azért semmi közük sem volt a perifériákhoz. Pedig gyáva vagyok. Pszichiáter kollégám szokott morfondírozni ezen (nem, semmi köze Bécshez, és elveti a pszichoanalízist), hogy honnan van ilyen bátorságom gyávának lenni. Nem szoktam takargatni a gyávaságot, és szerintem
