"Szalmabáb táncol szélben, viharban."
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 13. (555.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Antal Balázs
A napnyugati bölcs halálára
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov. Arcok a forradalmi menetoszlopból
Láng Zsolt
A tarhegyi kirándulás
Jánk Károly
Árnyékdal
DEBRECZENI ÉVA
Versei
T. Ágoston László
Balin ecetben
BALLA BÁLINT
Molnár Józsefről
SZENDRŐI CSABA
Versei
FISCHER BOTOND
Ezervalahányadik bécsi éjszaka
Hajós János
Koncert, avagy az időjárás viszontagságai
Szőcs István
Őstörténeti verkli (befejező rész)
Tóth Mária
Porköpenyt, Angélának
Lászlóffy Csaba
Az emlékezés szabadsága
Titkos megegyezésünk alapja csakis költészet*
Józsa T. István
Párhuzamos szövegvilágok
Dávid Gyula
Levél A Szamos partjáról a Tisza partjára a 75 éves Deák Ferencnek
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Beszélgető zene
Hírek
 
Szőcs István
Őstörténeti verkli (befejező rész)
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 13. (555.) SZÁM — JÚLIUS 10.

Mottó
Kimutatják, hogy magyar nyelv
nincsen, nem lesz, nem is volt,
ami új van benne, mind rossz,
ami régi, az meg tót.1
                                    (Arany János)

A nyelvészet – tudományos vagy „lázálomkergető” szinten egyaránt – tulajdonképpen nagyon kevés embert érdekel. S ez még annak idején is így volt, amikor pl. a nyelvújítás mozgalomszerűen befolyásolta a magyarul beszélő kis világot. Ha utólag olvassa az ember a mindenre újra feldübörgő kiátkozásokat pl. a lapprokonság ellenzőiről, azt hinné, hogy a vitézkötésbe öltözött nemesi reformerek és konzervatívok tízezres tömegei tüntettek a Duna jegén vagy a majdani rakpartok helyén; Kisfaludy Sándor zenéjére koreográfiai tömegprodukciókkal kápráztatták el a rokonszenvezők tömegeit, miközben ütemesen szavalták, hogy Sajnovics a Dunába, Hell Miksa meg utána, vagy ilyesmiket: Nem kell halzsír a hajunkra, mert hisz hún nim-busz van rajta…, az nagyon téved. Egy-két költő volt csak a hangadó és néhány „nem is biztosan jó szándékú” levelező cimborájuk; sőt, Sajnovicsék tanításai begyűrűztek az irodalomba, és meglehetősen elterjedtek, egy-két, különben is mindig mindenért prüszkölő proto-sajtólevelező kirohanásai ellenére.
Így volt ez a későbbiekben is; pl. Bethlengalvy Géza2, a nagy anti-szumír régész és kontrafilológus meg is jegyzi, hogy tulajdonképpen… tulajdonképpen nincs is miért idegeskedni, hiszen úgyis elmúlik ez az egész sumer-bolondéria, mintahogy elmúlt a szkitha, a munda, az umbulda, az etruszka stb. maszkurajárás is, és kész. De azonba’ miért ragadott tollat őkelme is? Azér biza, mert itt „a veszély!”… Még a komoly és valódi tudós Ligeti Lajos is azt írta a II. Második Háború idején, annyi a mindenféle hasonlítgatás, hogy az embernek jön, hogy rendőrért kiáltson”… és kiáltottak utódai is bőven. (És jött is „a rendőr”.) Emlékszem például a sajnos korán és tragikus körülmények között elhunyt Szűcs Jenő történésznek egy tanulmányára.3 Hadd szemelgessek belőle: „A sumer-hívők piciny táborára voltaképpen nem is lenne érdemes itt kitérni… hogy mi a pszichológiai talaja az amerikai emigrációban az ötvenes években kicsírázó mítosznak… az a tény érdemel figyelmet, hogy egyetlen terület van, ahol ez a tan az amerikai földrészen kívül hódít: Erdély… (ahol)… a mozgalom sokkal hangosabb, sokkal inkább nyilvánosságra jut…” És akkor ugorjunk vissza majdnem száz évet:
Munkácsi Bernát, akkor még fő Nyelvőr-ös, azt írja Kolozsvári gombák című elménckedésében: „Híres város szép Erdélyben Kolozsvár! Nem csak azért, mivel ott főzik a híres kolozsvári káposztát, hanem mivel ott találja meg rendszerint jól ápolt melegágyát mind az a szellemi gomba, melynek csírája tudományos életünk középpontjában – mint mondani szokás, „az előítélet és elfogultság”, vagy mások szerint a „kegyelethiány” rideg atmoszférája miatt – nem bír megfakadni. Ismeretes dolog, hogy mint lövöldözte innen évtizedeken át jó Brassai bácsi kárt nem tevő papíros bombáit különböző irányú nyelvészeti törekvéseinkre. Itt vert gyökeret és virágzott Imre Sándor nyelvfejtegető módszere is. Legújabban a magyar etnológiai kérdés menekülő eszméi számára nyílott itt mentsvár, amelyet különösen az Erdélyi Múzeum becézget szívességgel védő bástyái mögött.”
Pár hónappal ezelőtt egy könyvismertetés kapcsán megint felbukkant egy idézet Bóna István kiváló történésztől: gúnyos utalás Erdély elmaradt fantáziáló régészetére. Az anyagának gyűjtőjéről Erdélyi Múzeum alapítását előkészítő Kemény Józsefről pedig Weöres Sándor palástja mögé bújva Kovács Sándor Iván és Bata Imre filológusok merészelték azt állítani, hogy szélhámos misztifikátor. A válaszomat persze az „ottani” folyóiratok nem közölték, mint ahogy a Valóság sem azt a „tájékoztató összeállítást” Szűcs Jenő írása kapcsán, hogy tudniillik az erdélyi „sumérmozgalomnak” nem amerikai titkosszolgálati körökben, nem az Unintelligence Service4 ármánykodási bozótjában fakadt a forrása; felsoroltam Torma Zsófiától kezdve mindenkit, pl. Varga Zsigmond nevét (elsősorban nem „debreceni hebrológus” volt, hanem előbb enyedi, majd kolozsvári „jelenség”), hiszen a XX. század elején Kolozsváron volt egy egész orientalista iskola; többek közt Bálint Gábor keletkutató, aztán Pröhle Vilmos, sőt kapcsolatban állott velük Márki Sándor történész is; ám nemcsak tudós körökben voltak „sumer-hívők”, említhetném Krenner Miklós (Spectator) nevét, és elküldtem Balázs Ferenc író, költő, világutazó versét: Úr város romjainál:

A légy és a hangya megél itt
s a kéktollú madár is megél itt
a porló agyagbuckák között,
csak te, ó háromezer esztendőnek ennekelőtte
semmibe vészett nemzet,
– nekem rokon nemzet
a téglák tanusága szerint, –
csak te nem tudtad az életedet
a számtalan nemzetségek során
örökkévalóvá tenni.

Talán így jobb is!
Semmirevaló fiak
legalább nem menthetik semmirevalóságukat
a te ősi dicsőséged
érdemtelenül örökölt tőkéjét harácsolva.
     (1928. június 29.)5

Ám teljesen felesleges volt minden érvelés, magyarázgatási kísérlet: a válaszcikkeket 1989 előtt nem adták le, egy folyóiratban sem; Szűcs Jenő is egy ízben diszkrét hiúzmosollyal írta, hogy „Vitafeleimet a hatóság elhallgattatta” (akkor, azt hiszem, éppen Sebestyén Lászlóval „vitatkozott”)… Éppen annyira nem érdekes, hogy finnugor vagy szumír – ilyen vagy olyan. A lényeges az, hogy senki ne merjen okvetetlenkedő kérdéseket feltenni! Ugyanis az egész verkli egyszerűen obstrukció, aztán: diverzió; vagy éppenséggel szellemi restség, mint az említett igazgatói levél esetében is. A legfontosabb talán: a mandarinizmus védelme. Hogy az akadémikus tekintélyével senki se merjen kikezdeni; vagyis: a magyar nyelv az, és olyan, aminek a „szakértők” meghatározzák! Arany János a kérdés szívébe hatol, amikor azt írja, a tudósokat bosszantja, hogy „ma már minden paraszt magyarul akar tudni.”
Ám Arany János mondhatott, amit akart. Nyilván ő sem volt „szakértő”? Veres Péter felsorolja, hogy Marr, Vámbéry, Bálint Gábor, Kőrösi Csoma Sándor, „Jóllehet, igen sok nyelvet tudtak és kétségtelenül nyelvzsenik voltak, valójában nem tekinthetők jól felkészült nyelvészeknek”, sőt nem is lehettek volna azok, mert a nyelvésztudomány csak éppen akkor alakulgatott. Ami különben egyáltalán nem is igaz! Hiszen a cikk előző részében felsorolt nyugati szerzők kétségbeejtően zavarosnak, kuszának tűnő kriksz-krakszokból nemcsak szavak jelentését, hanem nyelvtani rendszereket is felismertek, azonosítottak, végleges érvénnyel; ez kényszerítő erővel adja mindenki tudtára, hogy végül is: „felkészült nyelvészek” voltak. A „bunkó” Kőrösi Csoma is csak autodidakta, hiába tanul Göttingában; nem fogott az rajta; és csak úgy véletlenül írt egy tibeti nyelvtant és tibeti-angol szótárt? (Lám, Veres Péternél is előjön az „ősurali” gondolat: nem kell annyi mindenféle nyelvet összetanulni, nem használ az! Hanem még ártalmas is lehet!) Veres Péter már tanulmánya elején szigorúan megállapítja, hogy a műkedvelő sumerológusok között senki sem akad, aki ismerné az „alapvető munkákat”. Sajnos, elárulja, nem is egyszer, hogy: ő sem! Sem „magyarológiai”, sem sumerológiai, sem általános nyelvészeti vonatkozásokban sem. „Halvány fogalmunk sincs a sumér nyelvről, amellyel a magyart kapcsolatba szeretnék hozni botcsinálta etimológiák segítségével”… Botcsinálta orvosról, nyelvészről, akadémikusról tud az ember, azonban a botcsinálta etimológia éppen olyan meghökkentő, mint a botcsinálta orvosság. Veres Pétert eg pillanatig sem zavarja, hogy az általa feltérképezni szánt terület az ő számára teljesen vadidegen; ő tudja, hogy mi fán terem a légy, hogy mitől döglik az aranyalma, és hogyan kell hajánál fogva előrántani fából vaskarikát.
Noha csak harmadkézből való a tájékozottságom, mégis tudni vélem, hogy azért Marr is nagy nyelvész volt; viszont ugyanaz a helyzet vele is, mint Freuddal: rálicitáltak a saját tanítványai, nagyobbakat akartak pattintani, mint a mesterük, és így olykor „humorosan abszolutizáltak.” Marr helyesen látta meg, hogy a nyelvnek van szerepe az osztályharcban is; a nyelv lehet az elnyomás eszköze is; egyáltalán, nagyon éles és hatékony fegyver bármiféle hatalom kezében. Arra ugyan a jó öreg Sztálin elvtárs is helyesen mutatott rá, hogy pl. a francia nyelv, amely az orosz – és más – arisztokrácia kezében a hatalmi kiváltságok eszköze volt, de a francia nép viszonylatában minden társadalmi osztálynak közös birtoka, sőt alkotása. Ám talán itt csak a szabatosság hiányáról volt szó: nyelv helyett nyelvhasználatot kellett volna mondaniok. Hiszen kétségtelen pl. a latin nyelv hatalmi szerepe a régi klérus és a régi nemesség történelmében, vagy éppenséggel a szumír, Mezopotámiának ósémi hatalmi rendszereiben.
És ami külön is rémes: egyazon anyanyelvű népesség esetében is a különböző színvonalú nyelvhasználattal lehet másokat terrorizálni. A körmönfont, szuperintellektualizmust árasztó jogászi (vagy irodalom-elméletészi!) stílusnak és kifejezéstárnak agybénító hatása van az egyszerű emberekre! (Lásd Móra Ferencnél a „folyamatbatételt” is.)
Marrnak ezenfelül is voltak „figyelemreméltó megállapításai, „képzetlensége” ellenére. Például: általában ott van valamely nyelv őshazája, ahol azt ma a legtöbben beszélik! Igaz, vannak kivételek: például az angolszász, vagy jó néhány neolatin nyelv esetében. Viszont a gyarmatosítás és a telepítés: korántsem spontán nyelvteremtő jelenség!
Sajnos, ez az őstörténeti irányzat – hiszi Veres – „a magyar emigráció lényegé-ben egyetlen egységnek mondható, de már indulásakor céltévesztett kvázi-politikai intergenerációs-integrációs jellegű pszeudoértelmiségi mozgalma. Ezt a látens, azaz nem deklarált célkitűzést – mindenáron oppozícióban lenni a hazai politikai rendszerrel” stb. stb., s folytatódik az őstörténeti verkli. Írhatná akár Komoróczy Géza vagy Rédei Károly is. Különben pedig nem is igaz: nem egyetlen, nem egységes, nemcsak pszeudoértelmiségi, és nemcsak magyar vonatkozású mozgalom. Nemcsak a sztalinizmus, de a posztnácizmus ellen is irányult! Ennek kifejtegetésére itt most nincs tér, mert arról is szólani kell: milyen valóságos feladatát hanyagolta el a magyar hivatalos nyelvészet és történetírás a szüntelen obstrukcióval, pl. az „ugor-török háború”, vagy a finnugor-szumír vita mesterséges szításával?
A nyelvek harcának hazug elhallgatással álcázott, nyilvánvaló folyamataiban sohasem állt a magyar nyelv oldalán! A finnugrizmus egész retorikája, szólamkincse, érvelési módszertana csak „a belső ellenség” ellen volt működőképes, a külső támadásokkal szemben kussolt! Hogy egyébre ne emlékeztessek: amikor Antoine Meillet, le Magnific, megírja, hogy a „habarcs” magyar nyelvnek nincs mit keresnie Európa közepén, és Kosztolányi Dezső, mint nem szakember, egyedül kísérel meg vitába szállani vele, összes nyelvészünk testületileg hallgatásba burkolózik.
Ez a csak befele veszélyes beállítottság szörnyű 1944. március 19-i élményemet juttatja eszembe. A pesti rádió hallgatott. Műsorszünet. Kis amatőr készülékemet vettem elő, amelyen a kilencezer-egyszázegyes honvédségi és ezerötszázas csendőrségi adókat tudtam fogni: „Hálló hálló, figyelem, az ezerötszázas állomás hívja az összes alárendelt állomásait… … Magyarországon német csapatok vonulnak keresztül… az erőszaknak engedni kell… a rendet fenn kell tartani.” És fenntartották! Behívták a nyugdíjas csendőröket is, s a vén irodistákat is kiküldték az utcára, első világháborús jelmezbe öltözve; lábszárvédő, trottyos nadrág, hatalmas, üres oldalzsák, ócska mannlicher puskák; hármasával, az utca közepén, lassú, merev léptékkel – mintha A múmia boszszúja című filmból jöttek volna elő – egész éjjel-nappal, rettenetes, fenyegető tekintettel tartották fenn a rendet: nehogy valakinek eszébe jusson akár álmában is szamárfület mutatni a hazánkon ideiglenesen átvonuló német csapatoknak. Nos, az én szememben azóta is ugyanígy tartja fenn a rendet a katedra-nyelvészet.
Ez az irányzat saját harcosait nem készítette fel a külső ellenség ellen. Ha valaha régesrégen, egy kis protó-Szabédi, latinórán felállt: „Tanár úr, ha Romulus és Remusnak, a rómaiak őseinek a nagyapját Numitor néven ismerik, ez nem olyan, mint a vogulok istenének a neve: Numi Tarem?”, akkor a tanár – „Ne hülyéskedj, fiam, mert úgy kiváglak az óráról, hogy a lábad sem éri a földet!” (Vagy à la Veres: „hogy ülve csókolod a Holdat!”) Szóval, akkor az még elment.
Azonban jöttek a világháborúk, az első, a második… az emberek elmentek hetedhétország ellen hadifogságba, és mindenfelé ilyen numitoros (óráról való kivágást érdemlő) kérdésekkel találkoztak. És itt megint elolvasandó Veres Péter mondata az őstörténeti-integrációs-pszeudoértelmiségi mozgalmakról!
Amelyeknek lényege, hogy a magyar nyelvészet nemcsak hogy nem készítette fel a magyarul beszélőket a különböző más kultúrákkal való hökkenetes találkozásokra, hanem kifejezetten elszabotálta ezt a feladatot! Nemcsak azáltal, hogy nem folytatta Czuczor-Fogarasiék munkáját a magyar szókincs összefüggéseinek feltárásáról, hanem alacsonyabb szinten sem; holott talántán értesülve lehettek arról, hogy a kisebbségi magyarság (utána az anyaországi is) gyakorlatilag többnyelvű világban él?
Egy ízben (1970 táján) kolozsvári könyvesboltokban összeszámláltam: tizennyolc (18!) nyelv oktató füzeteit, könyveit, szótárait kínálták az érdeklődőknek; köztük sok ilyen „tanuljunkkönnyengyorsan” féléket is. Nemcsak világnyelvekét: volt köztük üzbég és szuahéli is, ez utóbbiakat meg is vásároltam. Azonban nem volt magyar nyelvmester! Nemcsak románoknak való nem volt, hanem olyan magyarok számára sem találtam, akik nyelvi elszigetelődésben élnek, már-már nagy részét elfelejtették anyanyelvüknek, és szívesen újra tanulnák.
Egy értekezleten, ahol fontos bukaresti könyvkiadási tényezők is részt vettek, előadtam mindezt. A tényezők összenéztek, aztán Domokos Gézára. Domokos felállt: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kiadása hatalmas feladat és teljesen leköti ilyen célra fordíta-tand-ható kapacitásunkat! … Azóta is elképzelem, az EMSzT hatalmas kötetei milyen segítséget nyújtottak a Zsil-völgyi magyar elárusító lányoknak vagy Temesvárra telepedett bolyongó székelyeknek nyelvi örökségük gazdagításában!?
Sok mindenről beszélhetnék még; többek közt: a háború vége felé, sízés közben, a Hargita keleti oldalán megismerkedtem egy szerfelett rokonszenves finn úriemberrel. Viljo Tervonen volt a neve. Sok megdöbbentő dolgot hallottam tőle az akkori világhelyzetről, de most nem is ez az érdekes. Megkérdeztem tőle, hogy finnországi levelező címében a katua, azaz „utca” szó honnét jő; mert az biztosan nem rokon? Persze, hogy nem; germán eredetű, azt jelenti eredetileg, hogy „kapu” – felelte. Áhá, szóltam, az biztosan a gát magyar szóból jön! A finn férfi vidáman felkacagott. Én pedig megtettem az első lépést a Délibáb felé… (Évtizedek múlva tudtam meg egy finn tanárnőtől, hogy ez a síző: „Tervonen professzor úr nagyon komoly tudós…”)
Viszont érdekelne, hogy ama sok szerző, mint például Zsirai Miklós, Komoróczy Géza, Domokos Péter, Erdélyi István és Rédei Károly, de mások is, mennyire tekinthetők nyelvzseninek? Hogy képesek voltak megcáfolni „az eddig még sosem bizonyított, de emellett még felbukkanó hurrita (subar) óegyiptomi, újgur, maja, munda, maóri, ajnu, magar, dravida és kelta stb. (például etruszk óelámi) pszeudó-ősrokonság állandó harcias hangoztatását”, s hogy „politikát akarnak csinálni”.
De helyszűke miatt csak egyetlen kérdést tennék még fel: Mi a magyarázata annak a szólásmondásnak, hogy „olyan okos, mint a tordai malac, farral megy a vállúnak, és mégis jóllakik?”

Jegyzetek

1A régebbi magyar szóhasználatban a tót nemcsak „szlovák” és „észak-horvát” jelentésű, de egyes szerzők „szláv” értelemben is használták.
2A Magyar Nemzet napilapban, 1973.
3A Valóság n. folyóiratban, 1985. 3.
4Szabó Dezső szójátéka. Itt említem, hogy több cikkben is Virchow német tudóst említettem, mint a Kolozsvár-Napoca városnevek összekapcsolóját. Valójában Mommsen volt az első e téren, de nincs bizonyítva végleg ma sem.
5A Bejárom a kerek világot c. kötetből az Erdélyi Helikon is átvette, és 1932. januári számában közölte.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében