I.
Felém áradnak a színek.
Lebegő illatok közelítenek hozzám .
A fények engem égnek.
A bútorok árnyaikat felém osztják.
Engem néznek a falon a rések.
Várnak a lépcsők, és én majd nem kések.
Itt minden úton van. Folytonos keresőben.
A hangok elillannak. Érzés velük szökken.
Hiányolja a lámpa a ránehezedő éjszakát.
A fogas is magányos, elhagyta a kabát.
Mint a fölhúzott játék, kúszik, oson a világ,
mintha keresne valakit vagy másik önmagát,
vagy valamit, ami elveszett régen,
ahogy én is nézem, merre a bezárult éden.
II.
Ha kinyitom a szemem, újra itt vagyok.
Hang, íz, látvány felém gagyog.
Ismétlődő képek: barátkozó idegenek.
félek tőletek, mert félek csalódni bennetek.
Itt vagyok, és hiányzik az ott.
A bizonyos, a megszokott.
Itt váratlan hangok, arcok sora,
ott csak az örök alkony bíbora.
Itt hideg van, vagy túl meleg.
Magasból az emlékezet elered.
III.
Nem találom sehogy a helyem itt.
Minden tárgy szögletes éles,
nyugtalan, lázas, szomjas, éhes.
Találgatom a dolgok neveit.
A düh mocorog: mozdulna, áradna,
lehetséges égtájakra szakadva.
Eltévedtem a tárgyak rengetegében,
vissza nem találok oda, ahonnan indultam
súlypontom: a testízű múltam
visszatér a hol volt hol nem volt éden.
IV.
Itt minden magába zárul, elkülönül.
Az eső apró cseppekben villog, örül.
A szék karfáján a kabát. Egymásra simultan.
Mégis magányosan: személyre szabott múltban.
Mintha minden önkörében szédelegve járna,
és semmi köze se lenne, ahhoz, aki az árnya.
Otthonom lett a rács, a matrac és a párna.
Lassan az idegenséget megszokom:
a matrac keménységét nem veszem zokon;
tanulok a rácsokon át látni:
elfogadva megszelídülhet bármi
V.
Néha Hosszúhajú ölbe vehet,
és a ringatja szelídíti a világot,
ilyenkor felélednek a bizonyságok:
mégis megtalálhatom: a Helyet
a helytelen, szédült világban,
a testhőmérsékletű lángban.
A falak körénk sereglenek.
Hosszúhajú hangja az égig ér.
Sötétülő szivárvány találkozást ígér;
belső erő sodor, túl a láthatáron.
És már nem közelebb a rács, mint az álom
VI.
A nagyok tekintetében ázom.
Miért van, hogy őket utánzom?
Tőlük jön a zörgő, a kocsi, a hajó,
ők tudják mit kell tenni, mi a jó.
Élénken lesik, figyelik mozdulataimat,
ha tetszem nekik, szavuk ringat.
Lesem dicséretüket, mint jó falatot,
arcuk változik, érzelmeimhez szabott
Miért e kölcsönös csüngés egymáson?
És ha magamra hallgatok, hanguk miért harsog?
Hangzavarban mi takarja szemem, hogy lásson?
Miért nem hallom a könnyű belső hangot?
„Ne sírj!” „Ne tiltakozz! ” „Nem szabad”
Egyszer ezeket is megszokom talán?
Éles, merev, szögletes szavak.
Lakozott rácsok az ágy két oldalán.
