Kedves Ferikó!
A „hetvenkedés” éveinek felezőidején – amikor családod, barátaid és az a nagyobb család, amelynek szeretete mindnyájunk munkájának értelmet ad – íme, én is beállok köszöntőid sorába.
A hetvenötből talán több is, mint negyven köt össze bennünket. Akkor ismertelek meg, amikor egy zászló alá sorozott be felejthetetlen főnökünk, Domokos Géza, s azóta is összetartozunk, noha Te a Szamos után a Tisza partján találtad meg azt a helyet, ahol könyvművészi pályádat tovább gazdagíthatod.
A negyven igazság szerint lehetett volna több is, hiszen szülőfalunk a hajdani Háromszéknek ugyanabban a csücskében fekszik: az enyém kissé behúzódva a Barcaság északi peremét szegélyező hegyek alá, a Tied ott, ahol a Szépmező kezdődik, szívet melengető nyitottsággal. Iskolatársak is lehettünk volna a Székely Mikó Kollégiumban, ha mi ott maradunk Árapatakon, de az élet engem egy udvarhelyi kanyarulattal vezetett Kolozsvárra, ahová a Te utad a Mikóból nyílegyenesen tartott.
Az ilyenfajta kötődéseknek az ember bizonyára csak messzi távolból visszatekintve tulajdonít jelentőséget – de ebből a távolból visszapergetve sok-sok közös emlékünket, úgy érzem, van jelentőségük. Mint ahogy annak is van, hogy a zászló nyelét a Zágonból jött Domokos Géza adta a kezünkbe, s a csapatban is többen szolgáltunk olyanok, akiknek bölcsője ezen a tájon ringott. Háromszék a történelem során nem egyszer bizonyította be hűségét az Eszméhez, ha kellett, parádés kiállással, ha másként nem lehetett, konok némasággal, de egyazon hozzáállással.
Hogy a választott pályán belül ki hová kerül, az lehet persze véletlen műve is: amikor a képzőművészi diplomával a kezedben kiléptél a nagybetűs „Élet”-be, nem tudom, gondoltál-e arra, hogy hivatásod-sorsod a könyvművészet lesz. Én biztos, hogy nem készültem könyvkiadónak. De a zászló alá állítva, életcéllá-élettartalommá lett számomra az, hogy mások munkáit kalauzoljam a lehetőségek szerint minél kevesebb fogyatékossággal az olvasók felé, mint ahogy életcéllá-élettartalommá lett a Te számodra is mások könyvvé érlelt mondanivalóinak felöltöztetése, képi megjelenítése. Visszatekintve úgy érzem, szerencsések voltunk. Nem csak azért, mert az a zászló, amelyen a Te szárnyas lovacskádat lengette a szél, vállalható célok felé vezetett, s napról napra megadta nekünk a munka örömét, és mert olyan csapat sorakozott fel alája (és főképp: maradt meg alatta), amely egyként vállalta azokat, hanem azért, mert megmaradhattunk alatta tisztességben, a Könyv és az Olvasó szolgálatában.
Ennek a szolgálatnak Te adtál művészi arculatot. A tartalom, amit közvetítettünk, sokféle volt, de a Te művészi koncepciód érvényesítése által vált egységgé, s ezáltal a Te szárnyas lovacskád fogalommá mindenütt a világban, ahol magyarok magyar könyvet olvasnak.
Sokan voltak művésztársaid között, akik – egy vagy több könyv „öltöztetőiként” – a Tőled kapott indíttatásra álltak be a magyar könyvművészek csapatába. S kiadói munkádnak ez a része sem kevésbé fontos, mint az, amit magad alkottál.
Mérték volt ez, az emblémának választott görög szó eredeti jelenté-sében, s ehhez a mértékhez akkor is hű maradtál, amikor – közös szolgálatunk vége felé – a szorongattatás évei következtek: tartalomban és a könyvcsinálás anyagi feltételeit illetően egyaránt.
Ekkor ért meg Benned könyvművészi hitvallásod könyvvé érlelésének szándéka. S ez a könyv: a Betű és rajz – annak első kiadása – e hitvallás nagyszerűsége mellett akkori lehetőségeink nyomorúságos voltának is a tanúsága. De a „mértéket” Te akkor sem adtad fel, s csak azok, akiknek megadatott ennek a könyvnek a születését végigkövetni, tudják, miképpen küzdöttél meg a művészetellenes körülményekkel, miképpen tudtál végül is hű maradni hozzá – és önmagadhoz. Könyved második – immár pályád új körülményei között létrejött – változata szemmel láthatóan állítja elénk mindazt, amit akkor csak a Lélek szemein át láthatott meg az, akinek volt szeme a látásra.
Közel két évtizede ezek az új körülmények képezik a csillagboltozatot alkotó munkád fölött. A kéz azonban, s a lélek, amely mostani könyveidet világra hozza – ugyanaz. Csak a megvalósítás helyszíne tevődött át a Szamos partjáról a Tisza partjára.
Polgári mértékkel mérve Te is bent vagy már abban a korban, amikor a társadalom letéteti velünk a szerszámot s (általában) leveszi vállunkról a feladatokat is. Új nemzedékek nőnek fel, hogy a maguk eszményei szerint próbálják alakítani a világot, esetünkben a maguk ízlése szerint a könyvek külső formáját.
Az alkotó ember számára azonban nincs „nyugdíjkorhatár”.
S én kívánom, hogy ne is legyen: hogy adjon az Isten még sok-sok alkotó évet, s örömet munkád eredménye láttán.
Kolozsvár, 2010. június 17.
