Bár Páskándi Géza (1933-1995) immár másfél évtizede nincs közöttünk, mégis élőbb az élőbbnél. Nem csupán azért, mert a hűséges özvegy, Sebők Anna – férje halála után csaknem húsz könyvet megjelentetve – éberen őrzi a zseniális író-gondolkodó, abszurd színházi kötéltáncos, történelem- és lélekbúvár kozmikus világának épségét, erejét, hanem azért is, mert a vérgőzös Európa púpját hordozó huszadik-huszonegyedik századnak szüksége van egy kegyetlen tükörre.
A tükröt a kor ítésze, Páskándi tartja.
Cselekedete tűnhetik szóbukfenccel bevetett rétnek – ahogyan remek paródiája, A sárikás anyós (szintedelem a minthadalomban) mondja: „ottolkodás a rég tűnt herminásban” –, és tetszhetik magamutogató mindentudásnak, de minden szava mögött ott az erkölcs bástyája. Ez segítette át – ha teste nem is, a lelke ugyancsak megsebződött – a borzalmakon. Ha álmodott – már pedig Magyarországra való áttelepülése (1974) után is gyakran álmodott – a Duna-deltáról, lázas szavai, expresszív látomásai (mintha a Vezúv is szekusokkal fertőzött lávát ontott volna magából) a hazug történelemről és az annak behódolt „hősökről” húzták le a bőrt.
Hogy az száradni – Himalája-magasságban fog lengedezni az igazság pólusait összekötő kötélen – kiteríttethessék. Hogy a rá sűrűn rótt mámoros betűkkel (az írás – élet!) igazság szolgáltassék a magyar népnek (azon belül a romániai magyar nemzetiségnek). Versben, novellában, regényben, drámában, esszében, abszurdoidban.
A szavaira fölöttébb kényes csörgősipkás bohóc jól tudta, hogy az írás tankoszlopok erejével ér föl. Ezért indított, s indít ma is támadást a talmi, a gonosz, s legkivált a zsarnokság ellen.
Nála a királydráma is ugyanazt az értéktrombitát – a nélkülözhetetlen szabadságot, az élethez való méltó jogot – szólaltatta meg, mint a vagabund szellemességgel épült szósátor. Páskándi azt hitte, hogy „fortunászként, jó juliászként, hőstorkúként, eszterészként” tündökölhet. Közben csak a történelem pincehomályát áttörő zseniális író volt.
