(intro)
A hegyvidéki ég alatt
tűzfényt sugárzó házfalak.
Kacsaúsztatók, áztatók.
Jövőmenők, menőmanók.
Jöttmentek, álmodók.
A lány
fehér lovagról álmodik,
piros sportkocsiban repül
az út fölött
a lány,
gumit
nem koptat, bóbitája felleg
a vár fölött.
A várfok.
Várromok, vársánc, várkert, várók.
Várnak még, várhatsz, várj meg, várok.
Sírkertben sírjaink, siratva
hull ránk a rím, a ringó ringló.
Magát mindig álomba síró
városom,
benne te meg én.
(zaj)
Ne sírj bennem, gyenge hínár,
költözz a tükörbe, bízzál,
reggel meglát, megtalál
kit hiába hív a vár.
A falak közt áll a vásár
hiába telefonálnál,
hangod felfalja a zaj,
darabolja, kiabálj,
vigadj, ha sikítva fáj.
Tenyeredben parázzsal,
táltos lovat garázsba,
flancos hideg bálterembe
csalogatni ideál
nem kerül. Sivár
falakat láthatsz csak körül.
Belül hüppögő síróváros.
Rég nem szül már,
de még temet.
Teste óvott templomának
végromlását kivédendő
átzúg rajta egy folyó.
De már ez sem hallható.
(hallgatás)
Ha rám talál, ha fájni kezd,
valahol máshol, nem veled,
a hiány, mint egy régi seb
helyén a finom felület,
mint sziklafalon kesztyűben,
kapaszkodsz, vissza nem jelez,
csak akkor válsz eggyé vele,
ha érdessége fájni kezd.
Ami külön van, menekül,
a magányban nem egyesül.
Titkos kamrámban tikosan
kuporgok én is legbelül,
rejtőzködöm, hogy jobban fájjon
hiányom ezen a világon.
Mikor a szememből kinézek,
nem téged látlak, ha rád nézek.
nem téged, csak őket kívánom.
Ha rád nézek is, őket látom.
Hajló derekuk feszes bőrbe
csomagolt élet ámítása.
Hívogatnak, de nem akarnak.
Gonosz a szemük villanása.
Hívogatnak, de nem akarnak
engem, mert nem engem akarnak.
Tűz virít benn, éji parázson
tapadó sötét elvarázsol.
Szapora hallgatás halálos.
Jajong belül a síróváros.
Az árnyat, az árnyakat várja,
reméli, hívja és kívánja.
(coda)
Kisír magából ez a város
engem és téged is talán.
Játékainkat összegyűjtve
indulunk, úgy, mint hajdanán.
Nem tudni, együtt, vagy nem együtt
ébredünk a kapun kívül.
A felsugárzó reneszánszban
arcát a lélek felkutatja,
ha a test sem ellenszegül.
