"Tűz virít benn, éji parázson"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 14. (556.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szakolczay Lajos
A kor ítésze - Páskándi Géza halálának 15. évfordulójára
Cseke Péter
Klasszikusaink testamentuma - Avagy: miként képzelte Páskándi Géza 1968-ban az írói mecenatúrát?
Karácsonyi Zsolt
Metadrámák, posztmodern ikrek
Kinde Annamária
Síróváros
KARÁDI MÁRTON
Versei
Merényi Krisztián
Városok alatt
Borsodi L. László
Versei
Szőcs István
Úgy rút bún túl kurucúl jútsz…
POTOZKY LÁSZLÓ
Rövidprózái
MÁRKUS ÉVA LAURA
Amiről nem beszélünk...
Mike Ágnes
Küldetés… teljesítve
Szirmai Péter
Zsákmányszerzés
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - IMAGE-okkal hadakozom
Augusztusi évfordulók
 
Merényi Krisztián
Városok alatt
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 14. (556.) SZÁM — JÚLIUS 25.

y morog.
Három nap, igazán nem sok. Szusszanásnyi elszakadás a munkától és egyéb nyűgtől. Drága feleségem és egyetlen fiacskám nincs velem. Sosem voltam távol tőlük éjszaka. Ily messziről is mintha gyermekemet hallanám: „Hol vagy, papa? Mesélj, papa!”
Beállítom a navigátort. Ráérősre. Régi álmom kizárni, messze elkerülni az aszfaltutat. S földutakról látni, hallani, szagolni a puszta rezdülését, moraját, illatát.
Az alsóbb részeken tanyasi atmoszféra rajzolódik ki.
Feleségemet tájékoztatom telefonon, hogy utam most kezdődik, ne várjanak fixidőre; a városok alatt lassabb. Gonoszodik a földút. Még az öt kilométeres sebesség is vakmerőség. Hatalmasat dob és üt. Fakul a határ, ritkulnak a házak. Egyre több a szántó és az üres telek. Aztán tengernyi tengeri, majd újra bungalók. Gazdák, termelők félbehagyott, vagy épp meg nem munkált ugarjai. Itt-ott munkagépek és saját magukba csukló ekék.
Az útmentén ácsorgó emberek bőrszíne egyre cserzettebb. Minél kijjebb élnek, annál több napfény jut nekik. Vagy csak szegényebbek, többet kell kint lenniük a földeken. Néhány kilométer alatt az egészséges paraszti agresszívba vált.
Korábban mutogattak, hogy ne menjek tovább. Egyikük kiabálta is: „Arra az ördög lakik! Nem ismernek se embert, se Istent. Törvényt mégannyira se!” Amíg velem az Úr és a navigátor, nyugodt vagyok. Ráadásul az egyszerű ember segítőkész. Gondolván elakadásra, műszaki problémára, navigáció-halálra.
Ni csak! Vályogház, putrik, fakunyhók, sátrak. Az úttól beljebb romos, ipari épületek. Kihaltnak tűnnek, mintha nukleáris háború után lábadozna a környék. Hasonlót dokumentumfilmben is ritkán látni.
Fel-felbukkanó gyerekek hadonásznak, aztán láthatatlanná válnak. Füstjelek. Elindul a kommunikációs-lavina. Kuvaszok csaholnak autóm mellett. Enyészet ette szekéren négy-öt gyerek ugrál. Egyikük kezében méretes, muzeális mobiltelefon. Hihetném játéknak, de túlságosan izgatottan mutogatnak az autómra.
A következő kanyar után szalmabálát gurítnak az útra. Fékezek, leáll a motor. Tolassak vagy hajtsak a bálába? Talán el tudom forgatni. Indítok, de semmi, aztán újra. Vagy harminc szerecsenszerű, alultáplált kölyök rohan felém. Ordítanak, kezükben csúzli, betörik a szélvédőmet. Kirántanak az ülésből. „Köcsög magyar!”, „Most megpusztulsz!”
Rémálmaimban átéltem hasonlót, ott valóságosnak hatott. Most pedig mintha álmodnék. Külső szemlélőként élem át a történteket. Az otthon hagyott gondok villannak be. Épp előléptetésem előtt keveredek ilyen kalamajkába. Izgalmas film, én, a főszereplő már-már kellemesen érzem magam. Az egyik hiányos fogazatú kölyök vonyítja:
– Előre, büdös paraszt!
A legközelebbi putri felé lökdösnek. Újabb csapat purdé szalad elém. Ahol érnek, köpködnek. Lekevernék valamelyiknek egy pofont, de nem teszem.
Ötven év körüli, pödrött bajszú férfi tárja ki az ajtót belülről:
– Mi ez a ricsaj?
– Büdös magyar, nézd meg, itt van!
Kilép egy alacsony, kerekarcú, magam korabeli férfi is. Ők ketten csendesítik a vérszomjas kölyköket, akik szétszélednek, és csupán a mögöttük kavargó porfelhő sejteti vonulásuk irányát. A csíkos mellényes, pödört bajszú szótlanul inti, hogy befelé. Lopva körülnézek. Nincs viszonyítási alapom, de putrihoz képest lakájos. Külön konyharész építettek. Profilból látom a tányérokat törölgető, ötvenes hölgyet. Pillanatra rám néz. Szomorkás, perverz arc. Nem a kéjtől, inkább az a fajta, aki nem teljesedhetett ki, s örökre önmagába zárt valami keserűt. Itt a tradíció az úr. Meg is ölik az asszonyt, ha másként adja magát, mint ahogy az ura kívánja. Máskor pedig az asszony dirigál.
Nem a konyhának, a laktérnek van csirkevérszaga. Kevés a bútor. Újságpapírhalmon a televízió, tetején kisteljesítményű szobaantenna. Szemcsés a kép. Gondolom, akkor is üzemel, ha nincs előtte senki. Az áramot generátorról kaphatják. Hiányzik a padlózat, csak göröngyös föld, beleevődött apró csirkecsontokkal. A frissebbeket hangyák lepik. Még most is színjátéknak tartom. Igaz, elég fájdalmas, megszenvedett darabnak.
A pödört bajszú a sarokba lévő törökmintás puffra mutat. Ráülök. A kerekfejű, alacsonyabb így szól:
– Dikameron, mirigyen dzsava má? Na ne rest má, most legyí nagy magyar! Vagy mi van, patajamále? Asztanze ide a papírt és a kuleminsz.
Irataimat odaadtam. A pödört bajuszú türelmetlenül mondja:
– A pénzedet is!
Átadom. Készségesen együttműködök, már-már valamiféle megfelelési kényszernek engedelmeskedve. A köpcös felpattan.
– More, csávesz. Adsz, e mán a vaceracsörgőt! Ide, ne, mer vandaja miráne.
A pödört bajszos tolmácsolja a lényeget:
– A telefont!
Nehezemre esik, mégis odaadom. Magamra hagynak.
A szegényesen berendezett helyiségben sehova sem illő tárgyak: mikrohullámú az ágy mellett. Három divatjamúlt telefon az asztalon, kettő az ablakpárkányon. A párnán heverő Biblia megnyugtató látvány, akárcsak a falon lógó Mária-festmény, Kisjézussal. Az egyik sarokban gyermeknagyságú, aranyszínű feszület… Hívő lelkek élnek itt, a maguk nomád módján. Szememet a virágos váza mellett csücsülő kínai porcelándalmatán felejtem. A tartónak áldozott, fakó dobfelszerelésen már nem is csodálkozom. A legnagyobb tag szakadt bőrfelülete alól dobütő, a kisebbikből művirág ágaskodik.
A bejárat tárva-nyitva, mégse merek kimenni. A perverzképű asszony hol a ház körül, hol a konyharészben serénykedik. Egy másik asszony is belép, és a szekrényhez billeg. Ügyet se vet rám. Kezében abrosszal indul vissza. Ebédidő lehet. A kisablaknál látom a hosszúkás asztalt, legalább húsz személyre terített.
Megjelenik a két zaklatott ember. A pödört bajuszú kezét markolászva kérdi:
– Szóval, hogy is van ez nálatok, magyaroknál? Csak úgy betörni idegen területre?
Felugrik ültő helyéről, és lekever egy nagyot. Mégse fáj. Közvetlen közelemben marad. Savanykás, pállott szaga van.
– És itten aztán megjátszani a nagy magyart? Hol a francba’ vagyunk mi?
Érik a második pofon, de ekkor szerencsémre becsoszog a perverzképű asszony.

Nem szól, csak neheztelve néz a férfiakra. A bajuszos visszaül. Higgadtabbnak mutatkoznak. Ám amint kilép az asszony, a kerekarcú hadonászva felpattan.
– Hadzsare miszaréfále kandzsadi térász? Bikaresz, bifa!
A bajszos újfent tolmácsommá szegődik:
– Még kellenek iratok, ez nem minden. És hol van a kocsikulcs?
– Elvitték a gyerekek.
– Hucufante, no! – biccent a kerekarcúnak, mire az rögvest kirohant, s alig két perc múlva visszajön kulccsal a kezében.
– Hojogále, nonsze pecuka – mondja. A kunkori bajszos így:
– No, jól van. Megvan a kulcs és a papírok is… ezért kapsz enni.
Kimennek. Nemsoká a kerekarcú behajít egy nagyobb darab húst. Estefelé fogyasztom el. Síri csend, még csak tíz óra.
Délelőtt a perverzarcú asszony tüzet rak a nagyasztal melletti bográcsnál. Hatalmas kondér. Kíváncsiskodó kölykök nyüzsögnek körülötte. A perverzarcúnak elég a kezét emelnie, értik szándékát, s tüstént cselekednek. A kertek alól a bográcshoz érkezik egy asszony, zöldséget hajít az étekbe. Ablakon keresztül figyelem őket, s a szabaduláson töprengek. Hamar belátom, reménytelen tervet szőni. Az éber ebek éjjel is szabadon vannak.
Belép a perverzarcú asszony. Lehajol hozzám, gyöngéden közrefogja arcomat és sajnálkozón, mintegy oltalmazva dünnyögi:
– Mortenári csavalesz… de mána purdé éhes és nem akar sztereontá bágáre. És éhesebb, mint a nyavalya.
Tán öt foga lehet, bőre aszottabb, mint a nem túl koros múmiáé. Belőle árad a csirkevérszag. Cigarettával kínál, elfogadom. Nem akarok illetlen lenni. Néz rám, mint valami aprócska, tehetetlen állatra, akin segíteni akar, vagy legalább is tudomásomra hozni valamit fontosat. Szívből beszél. Világossá válik, hogy hatalmas pácban vagyok. Nem mutatkozhatok gyengének, de belül zokogok, rettenetesen.
– Déja mán, dá nincs étek, salamáre dore… Lopja magának, ha csutáresz, bégamire, sztetaszi. A gyereknek kell a legjobban, naharaszta máne. Az eb is csontot kureztázsi, na jane.
Arca töppedt és ráncos. Mocsárszínű szeme könnyezik. Újabb tűzifát tesz a kondér alá.
Kalapácsolás hallatszik, szokatlan fémhang-parádé. A bejárathoz merészkedek, és a tűzre ügyelő, gyér bajuszos kölyöktől kérdezem:
– Ne haragudj, mi ez a zaj?
– Dik mán, köcsög magyar! Beverem a pofád! Szívod a brénót, mer a te kocsid ütik széjjel. Nyoszogjá vissza a helyedre!
Délután a pödört bajszú és a perverzarcú asszony összekötözi kezemet. Spárgapórázon rángatnak a szabad ég alá. Az üstöt előkészítették, benne óriási fakanál, s alatta húsz kilónyi tűzifa.
– Gyere, no, gyere! Jössz, hogy ne szökj! – rángat a pödört bajuszú. Az asszony beletörődötten, földre szegezett tekintettel kullog mellettünk. Jó húsz perce baktatunk a kukoricás szélén. Mutogatnak előre, valami szakadás látszik. Nem is szakadás, az már a kukoricás vége.
Erősödik a bűz. Temérdek döglégy. Fogva tartóim saját nyelvükön beszélnek egymással. Majd felém böki a férfi:
– Mi a szart eszünk, ha ez se lesz? A nagyokosok be akarják záratni.
Ló- és tehéncsontvázak között felfúvódott jószágtetemek. A pödört bajuszú éles csizmájával egy sertésbe rúg, amit csak bőre tart egybe.
– Nem jó! Hemzseg benne a kukac. Nézzük meg azt a kecskét. Talán friss.
Az asszony beleszagol a levegőbe. Lökdösi a kecskét, paskolgatja, mint görögdinnyét szokás. Arcán ősi bölcsességgel tanulmányozza átszellemülve. Kisvártatva a dülledt, homályos szemű állatra mutat.
– Tresztemán patula, ez még jó!
Levágják kezemről a kötést. Aztán rám ripakodik a pödört bajuszos:
– Mire vársz? Kapd a válladra!
Megteszem. Rettenetes szagot áraszt. Nem is annyira a sajátját, inkább a vele érintkezett sorstársakét. Mellemre lóg a feje. Nyakamhoz érő nyirkos fül-szőrcsimbókjáról romlott halszagú nedvesség csöpög pólóm alá.
Kis híján összerogyok. Kimerültség, hőség, undor. A jószágtetemet a bográcsos mellé dobatják velem.
Az asszonyok vizes ronggyal csutakolják a dögöt, a férfiak félméteres késsel közelednek. A gyereksereg hol a tetemhez fut, hol eltűnik… végül szalmabálák mögül kandikál elő a sok kis kormos fej.
A telepet izgalomba hozza a telepre szállított pára. Iparkodó férfiak fosztják meg a kecskét beleitől, fejétől, bőrétől. A bográcsban vöröshagyma pirul. Fűszeres, darabolt hús kerül közé. A környéket betelíti a csalafinta ebédillat.
Én is a tűz közelében guggolok, körülöttem két csimasz. A pödört bajuszú jó mester módján oktat minket:
– Jó sokáig kellesz sütni, ki kell menjék a bűze… aztán jöhet rája még fűszer.
Megérkezik a környékbeli vajda. Orcáján vágásnyomok. Háttal áll, arcát nem látom. Kérdez valamit, közben felém bök. A vajda bólint, aztán szétoszt a gyerekek között valami apróságot.
Mindenütt üres pajta és ól. Valamikor tartottak jószágot. A kilencvenhetes válság a szegényterületekre terjedt át leginkább. Kevesebb lett a segély. Nyilván a szegénység fosztotta meg őket az állattartástól.
Éjszaka ismét egyedül a putriban. Korahajnalban ismét azok a messziről jövő hangok. Bagolytanya lehet a közelben, a rágcsálók csak úgy nyüzsögnek a környéken.
Álmomban mintha pufognának valahol. Egyre erőteljesebben szűrődnek ki a hangok. Monoton ütemek, mintha szőnyeget porolnának. Már vagy húsz perce, és mindez éjszaka. Minden tízedik ütést távolról érkező, alig hallható karcos kacaj kísér.
A kecskére rá se tudok nézni. Gyümölcsöt dobtak be. Nem sokat, de legalább annyit, amennyi a mozgáshoz és a gondolkodáshoz szükséges.
Este a pödört bajuszú és a kerekfejű pálinkát iszogatva nézi a televíziót. A híradóban meg sem említik eltűnésemet. A kerekfejű kitartón cuppog, nemrég vacsorázhattak, vélhetően a kecskemaradékból. Egy halálos kimenetelű közlekedési baleset hallatán szörnyülködni kezd a kunkori bajuszú:
– A nyomorultja se megy már haza a purdéihoz!
A másik egyetértőn bólogat.
– Szaseja kásá, varadeszkimori dzsuva, farasztema!
Gyenge a fény, de, mintha a pödört bajuszú könnyezne. Túl nagy bajom nem eshet, érző emberek raboltak el.
Elszedték mindenemet. Miért nem engednek el? Ha el akarnának tenni láb alól, ezerszer megtehették volna. Tervük van velem. Alig akad mit enniük, ők meg etetnek, szállásolnak. Megkedveltek? Lehetnék az új vajdájuk…
Még javában televízióznak, amikor benyit az a férfi, aki a vajdával társalgott. Kockás ingjéről, széles válláról ismerem fel. Domináns tagja lehet a telepnek. Forgolódik, keres valamit. A televízió fényében pillanatra látom az arcát. Csúfabb az összes ördögnél, mégis klasszikusan ördögi. Rettenetessége a mitologikus és biblikus festmény-, szoborábrázolásokon is túltesz.
Másnap a közeli tóhoz visznek ki, gyerekeknek kell segíteni a halászásban. Sekély a víz, a ladik labilis, a háló pedig több helyütt szakadt. A felnőttek dolgukra mennek; lovas kocsival a vásárra.
Rolandra, a majdnem felnőtt vezetőre bíznak. Tartózkodó hallgatagsága bizalmaskodásba csap át. Családomról, munkámról, keresetemről faggat. Én balga, megfeledkezve, hol is vagyok, kérkedni kezdek egzisztenciális helyzetemmel, egzotikus utazásaimmal.
Érdeklődve, majd tompán, zavartan figyel; aztán a szavakat formáló számat analizálja. Változik magatartása; nem néz szemembe, alábbhagy korábbi érdeklődése. Arra biztatja a kisebbeket, hogy lökjenek bele a tóba.
– Miattad nincs hal, paraszt! Mi mindig fogtunk itten! – kiált rám egy nyeszlett kapafogú. Sárral, kővel dobálnak, egyikük fejjel ront a gyomorszájamba. Mellém lép egy meseszéparcú kislány, rám mosolyog, azután váratlanul szemen köp. Csúzli lövés éri vállamat. Húsig hatol. Az azt követő golyó, mintha koponyámat törné. Közelről nézik a sebeimet. Sakálhangon röhögnek képembe. Nem akarják abbahagyni. Lányok rángatják hajamat, aprócska fiúk pofonokat kennek le, aztán mint sebzett oroszlán elől, hátraszaladnak. Néhány serdülő, köztük a vezető is, egész komoly taslikat ad, aztán földre rugdalnak. A csapat egy emberként rajtam. A fejemet igyekszem védeni. Vesémbe, májamba, gyomromba térd nyomódik. A fejem, fejem, fejem... Nincs fájdalom, csak csend, de nem a selymes féléből. Ennek a csendnek ereje van, mennyei ereje. Üvölt. S egyre tisztábban hallom az intézkedő pödört bajuszút.
– Elég! Ide vele! – kiált. Roland átad alázatosan. A pödört bajuszú visszafojtott dühvel:
– Te gazember! Megérdemelted, amit kaptál! Magyar vagy!
– Mi lennék? Magyarországon vagyunk. Bűn magyarnak lenni? – ütésektől béna szám épphogy mozog.
– Ne fizolofiálgassál nekem! Paraszt vagy! És paraszt a szarod!... Itália! Az igen! Mink is onnét vagyunk… Aztán most már pofa be, mert megváglak, és vérzel, mint egy büdös disznó!
Belök a putriba! A perverzarcú asszony sehol. Rám fért volna a törődés, akárcsak egy részvétpillantás. Szédelgek. Az állkapcsomat, mintha acélkalapáccsal zúzták volna be.
Délben erősödő zsivaj a bogrács körül. A perverzarcú asszony pálinkaszagot von maga után. Nincs választékos ruházata az ittenieknek, mégis mintha kiöltöztek volna. Ünnepre készülnek. Feltűnnek idegen arcok. A bogrács közelében kóri-cálnak az ismerősök is.
Talán egy tehenet ünnepelnek, amit velem terveznek cipeltetni arról az istenverte helyről. Vagy a vajda közöl hírt? A bejárathoz merészkedek. A kutya sem törődik velem.
 Az ördögarcú nyugalomra inti a többieket. Nem emeli hangját, mégis tekintélyt parancsoló. A bográcsban fröcsög a zsír. A múltkori asszonyok, a múltkori kelletlenséggel zöldséget ejtenek a kondérba.
 Nyakon ragad két ismeretlen, mellettük a pödört bajuszú. Tudtam én, igásbaromnak kellek. Túl fogom élni! A családomra… csak rájuk gondolhatok. Amikor már nem érzek, nem hallok, nem látok; akkor is csak rájuk.
A bográcshoz lökdösnek. Néhányan maszkban, többek arcán festett harci jel. Felém hadonásznak. Nem érnek hozzám, a levegőt ütlegelik.
A tűz mellett görbedő perverzarcú aszszony kereszteket vet. Az ördögpofájú vezető látványos kézemeléssel ad engedélyt a gyerekeknek. Azok rám vetődnek, csépelnek, mint a tónál. Most senki sem áll közénk.
Egyensúlyomat vesztem. Hájas, félmeztelen ember billeg felém, kezében disznóölő kés. Kéjesen vigyorog. Még látom hiányos fogazatát.
Veszettül tűz a nap. Langyos húgy csurog arcomon… Többre nem emlékszem.

Aztán csönd, az iméntihez hasonló, de már képtelenség kiszakadni. Felülről látom a koponyámon tátongó rést. Fény ömlik belőle.
Káprázatos teremben vagyunk. Rengetegen gyűltünk össze. Pulpituson állok. Mögöttem a telep gyermekei imádkoznak; csukott szemmel, megrendült, agg ábrázattal. Vezetőjük, Roland koronát helyez a fejemre. Üdvözülten tekintek a bársonyszékben ülő tömegre. Az első sorban a vajda és a pödört bajuszú figyel engem katatón mozdulatlansággal, ám végtelenül féltőn, szeretőn. Néhány székkel odébb fiam és feleségem ül mellettük. Alig bírnak magukkal; szájuk némán mozog, toporognak. Mindjárt megyek, még ünnepelnek, de aztán… Arcukon büszkeség. Szeretnek.
Boldogság… végtelen boldogság.
 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében