1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Láthatatlan

A frissen mosott ruhákra pillangó száll, megpihen. Leválik árnyéka a törékeny testről. Az udvar reggeli titok marad: nincs könnyedség, tarkaság, lebegés.
Napfényt szippant magába, távoli kéket. Enyhe szellőt sejt, finom remegést, de a kontúrokon, a megfogható határokon kívül esik, ami önmagához visszavezetne.
Láthatatlan mintát ír a száradó ruhák visszájáról.


Áttűnés

                            Finta Edit képei alá

A kékeszöld világít az éjben. Egyenletesen közeledik. Az erdőt villámok szabdalják, s a kékeszöld most rejtve marad. A köztesben szoborba, torzóba kövülhet pillanat, mozdulat, de fellángol az erdő.
Zsoltárok lobognak, pernyékből szavak születnek, és a kékeszöld közelít. Arcán nincs részvét, szánalom. Áttűnik az álmokon.


Narancssárga

Virágok illata derengene, fák árnyéka gyógyíthatna, de a narancssárga fellobog. A távolban asszonyok alakja. Szorosan ölelik egymást. Egyenletesen közelítenek. Nem sírnak, nem nevetnek. Szoknyájuk, ingük, kendőjük marad, mire megérkeznek. Tekintetük emlék, arcuk helyén narancssárga folt. Kendőjükön átfúj a múlt.


Landolás

Nézi, ami maradt: a fűszálakat, a levelek erezetét, a fák kérgét, az ágak nyújtózó karjait. Leül egy kőre lassan, fenntartások nélkül. Talpa alatt kövek. Kezében madártollakat, madárcsontokat tart, és tudja: a repülés szédületéből nem lesz semmi. Egyre alacsonyabb az ég, amióta itt ül. Angyaloknak alkalmas hely, landolásra várhatnak az égiek. A szürkésbarnává szelídült némaság azonban örök marad.