"Tűz virít benn, éji parázson"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 14. (556.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szakolczay Lajos
A kor ítésze - Páskándi Géza halálának 15. évfordulójára
Cseke Péter
Klasszikusaink testamentuma - Avagy: miként képzelte Páskándi Géza 1968-ban az írói mecenatúrát?
Karácsonyi Zsolt
Metadrámák, posztmodern ikrek
Kinde Annamária
Síróváros
KARÁDI MÁRTON
Versei
Merényi Krisztián
Városok alatt
Borsodi L. László
Versei
Szőcs István
Úgy rút bún túl kurucúl jútsz…
POTOZKY LÁSZLÓ
Rövidprózái
MÁRKUS ÉVA LAURA
Amiről nem beszélünk...
Mike Ágnes
Küldetés… teljesítve
Szirmai Péter
Zsákmányszerzés
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - IMAGE-okkal hadakozom
Augusztusi évfordulók
 
Szőcs István
Úgy rút bún túl kurucúl jútsz…
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 14. (556.) SZÁM — JÚLIUS 25.

„Mégis ugyan megjegyzem ezt múlólag ezúttal hodj, a tudóska, csak azt hiszi,
                tartja, s ítéli igaznak, mit, a kemenczénél, a megírt história diktál.
Oh de szeles! hodj nem veszi észre magát a tudóska!
Nem teszi fel, hodj az ollj Irónak könjü hibázni.
Nem mehetett ő-s mindennek végére helyessen.
Sokszor, amit hallott, s amiként hallotta, úgy írta.
Hol maga nemm érthette, mi-kép kell, hol pedig annak, aki beszélte,
                                                                          bizonjal kellett lenni hazugnak.”
                                                                                          (Kalmár György 1770)1

 

Rút kuruc s kétágú vitába keveredtem sok évekkel ennek előtte. Egyik ágon rossz fény vetült rám, mivel vitattam, hogy Thaly Kálmán, sőt Kemény József is teljességgel és maradéktalanul csak misztifikátora lett volna a kurutz költészetnek; s emiatt Nagybercsényi Miklóssal együtt amolyan nyílas főcsővezetőnek vélték feltűntethetőnek lenni. Másik ágon nacionalisták védőjének, amiért nem hittem el, hogy Kalmár György feneketlen dühvel gyűlölte a kurucok golyvás és szemöltsös unokáit! Ezúttal csak a másik ágról szólnék.
Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című, több kiadást megért, felettébb értékes összeállításában olyasmiket írt Kalmár Györgyről, amilyeneket nagy magyar költő még nem írt soha közepes magyar költőről.
„A magyar irodalom ismeretlen monstruma. Koldusszegény világcsavargó – nagy műveltségű, széles látókörű tudós – valószínütlenül furcsa költő – se barátságot, se szerelmet nem ismerő groteszk figura, emberi kötelmeken kívüli, paranoiás őrült… Világirodalmi rangú részletek után semmitmondó szósivatagok vagy elképesztő bolondságok következnek, ennyiben Blake proféciáira emlékeztet. A magyarok eredetét kereső zarándok útja, rögeszmés örülete, melyet példátlan eredmény igazol: Csontváryban született újra… Nem hallgathatjuk el minden iránti paranoid gyűlöletét… tehetetlen szadizmusát… s az őrült Habsburg imádó teljes dühvel támad a nem osztrák pártiakra, a kurucok utódaira… s itt megérkezünk Kalmár elmebajának centrumába” – a currúka-kérdéshez.
Kalmár ugyanis hosszasan támadja a korabeli magyar társadalom egy bizonyos rétegét, akiket currúka fiaknak nevez, Weöres és filolo-gorillái Szójegyzetekben meg is magyarázzák, hogy „a Curruka, visszafelé olvasva akurruc, vagyis a kuruc”.
Csakhogy, és nagyon csakhogy: ha elolvassa valaki Kalmár művének nyelvtani bevezetőjét, amely oly szőrszálhasogatóan igyekszik tisztázni hang és betű viszonyát, nyilvánvaló, hogy akkoriban valami így leírva, hogy: cu – csakis ku-nak volt kiolvasandó! Külön passzus szól arról, hogy a mai cö hang akkoriban cz-vel vagy tz-vel írattatott. Vagyis, a „rögeszmésen” pedáns Kalmár czu-t írt volna, s nem használ két err-et, se hosszú ú-t; így írta volna, hogy czuruka. És miért nem úgy írta? Mert nem is arról beszélt! A legyalázott, korcs, satnya, elfajzott, igénytelen tömeget poszáta fiaknak nevezi. A poszáta pedig egy igénytelen kis madárka, a billegények közül, akinek dala a fülemülét utánozná, de – sokkal halványabban! Ezért a másodrangúság, a satnyaság képzete fűződik hozzá. Annál is inkább, mert hozzá hasonló szóval más negatív jelenséget is illetnek, pl. torzszülöttet. A madárka latin neve pedig Motacilla curruca! S hogy ezt K-hanggal kell kezdeni, külön is jelzi Kalmár, amikor a szóban forgó művének, ha jól emlékszem, talán éppen a 3913. sorában, ahol is, „némelj Kurruka kegyetlen anjáknak” felrójja, hogy csemetéiket „gonosz erkölcsű öszvérnak alája szokták bocsátani”, jól tudva. („Kalmár egyik fontos témaköre a gyereknevelés”; hogy szakértőileg szóljak.)
Kik hát a kurrukák, a poszáta fiak? Ha figyelmesen böngésszük a szöveget, s a kornak történelmével, ahogy ismerjük ma, egyeztetjük, s tekintetbe vesszük, amit életvitelükről mond: az akkori köz- és kisnemességnek alsó, elparlagiasodott, patópáloskodó, szellemileg igénytelen, de politikailag mindig izgága, akadékoskodó rétegéről van szó. Kiket kurucoknak tekinthetni ugyan avégből lehetne, hogy a dinasztiának (értve ezalatt elsősorban Mária Teréziát, majd fiait) legtürelmetlenebb ellenzékét alkották, de szemben a valódi kurucokhoz fűződő képzetekkel, őket nem a nyakasság, nem a keménység jellemezte, hanem az alantas passzivitás:

Ti, mondom, ti, kik a földnek
                             tereh-terhei vadjtok;
ti zsibogók, ti fintorgó orrúak,
                                                 irigyek;
ti ti részegesek: somfák: és ostoba
                                                gombák;
ti tunyák, ti henyék, ti eszem-s
                          aluszom dögök, edjig:
ti ti vajtok ezen mocskok,
                 s nyavalyák valamennyien.

(S egy felhevült öntudatú költőnél ugyancsak természetes, hogy azok is a haza tetvei közé sorolandók, akiknek nem tetszik az ő műve, illetve annak a szándéka:) Mert lesz:
aki ezen jól szánt Munkámat alázza, gyalázza,
Ím én elszántam magamat, s minden kis erőmet,
hodj ami jó, hasznos, s elmés, Fiaink-kal egyetemben
minden hátratekintés-nélkül azon törekedjem
hodj a Hazánk, a mostani csúnya gyalázat helyében,
Tisztességbe, biborba, fel-öltözhessen egészen…
Egyébként máshol valóban említi a kuruckort is, anélkül, hogy leírná a nevét, tartózkodóan és szomorúan, olyan öszzefüggésben, hogy a magyarság elvesztette „keleti” lelkületét, kedélyét s európai módra politizált: „Soknak a szíve ma is egyenes s hívséges, amint kell: meljnek még semmit nemm árta az Éjszaki szél-vész, zavaródott-meg soha ez Európai széltől. De a szívem fájdalma im ezt mondatja velem ki: hogy ám a levegő-égnek fejedelme, kivált-kép kezdetén e Száznak soknak szívét zavará meg…”
Ez a fajta, örökromantikus „európai” és „KELETI” szembeállítás nem tudom, mikor kezdődik, de mai is tart, s lénye-gében semmi köze a földrajzhoz, s pláne nincs a politikaihoz vagy társadalomtudományihoz; ennek a Keletnek az eszméje olykor és itt-ott, a művészetben, vallásban, vallásfilozófiában nyomozható; ám tegyük hozzá, Kalmárral szemben is, hogy az „európai” is jelentett mást, mint a „színes”, azaz „színlelő”, kaméleoni politizálást. Ez tudniillik a Kalmár megvetését kiváltó erkölcsi és politikai jelenség: a képmutatás… (Ő még elgondolkozott azon, milyen érdekes, hogy a kaméleon annyi színárnyalata mellett a fehér és a vörös színt nem tudja felölteni… Úgy látszik azonban, azóta megtanulta?)
Kalmárnál is, mint a különcöknél általában, találhatók mindig „éppen időszerű” témák: „öszvetalálkoztam valamelj Tót úrral a Vágnál, mondhatom, edj egjenes szívű és érdemes Ember, s kellemetes természete, s drága beszéde valának… És a midőn a Maggyar Nyelvét csudálnám: ezt felelé, hodj amaz édes Tót téjnek utána, a Magyar ételnél nincsen soha kellemetesb íz néki a szájában…” (Ami szemléletesen jelzi, hogy a világ mégis mennyit változott azóta, többet, mint a helyesírás és az irodalomelmélet…) „Félek azért, a Hazánk, hogy példabeszédbe ne menjen… hodj a Barbaruson s a Hungaruson ugyan edjet ne értsen a világ…”
Elmélkedik azon is – már akkor –, hogy idegenbe szakadt hazánkfiait a nemzethez tartozásra már nem is a nyelv, csak a magyar konyhaszag emlékezteti… S időszerű az az elmélkedése is, hogy aki külső országban él meg, s a magyarsághoz már sem a nyelve, sem a kultúrája, sem a „szíve” nem köti, azt bántás nélkül ne hívjuk magyarnak, csak magyarországinak!
Weöres végül is Kalmárt védelmébe veszi: „Ne botránkozzunk betegesen hibbant észjárásán: Kalmár művészetünk nagy őrültje, mint Csontváry.” Lényeges itt a fogalmazás finom árnyalása: a betegesen hibbant. Igen, ezeket meg kell különböztetni az egészségesen, a normálisan hibbantaktól. Az óvatos duhajoktól. (A művészetben az a beteges, az örült, aki extravagánsabb tud lenni, mint én; erőlködés nélkül!) Csontváryról sem azt mondhatnánk, hogy „művészetünk nagy őrültje!”... Inkább így: „Őrültjeink között a legnagyobb művész!” De Kalmár rettenetes szókkal riogat vissza a kevélységtől, hogy nemcsak egy angyal bukott ki kevélység miatt az égi karból! S ha Weöres Sándorról is kérdeznek, hogy mi az ő legfontosabb költői üzenete? – mindig csak ezt felelem: Ne fontoskodjatok!
Végül, érzékeltetendő, hogy Kalmár György nemcsak magamfajta nekivadult délibábosok bogarai közé tartozik, idecsatolom az Angliában élő kiváló költő és filológus kutató, Gömöri György remek kis összefoglaló jegyzetének részleteit:
„A XVIII. század tele van különös alakokkal, akik egyszerre voltak műkedvelő tudósok vagy katonák, utazók vagy/és kalandorok – ilyen volt Benyovszky Móric gróf is, akinek tetteit két irodalom örökítette meg: a lengyel és a magyar. De Kalmár György még ennek a századnak is legkülönösebb alakjai közé tartozott. Dunántúli születésű, Debrecenben tanult protestáns ifjúként huszonhárom éves korában indult el peregrinálni, méghozzá nem akárhova – egyenesen Angliába. Ilyenre már korábban is volt példa a magyarországi vagy erdélyi vándordiákok között, de a legtöbben mégis Hollandián keresztül jutottak el a szigetországba. Kalmár 1749 szeptember 19-én írta be nevét az oxfordi Bodley könyvtár látogatókönyvébe…  már 1750-ben megjelent egy teológiai értekezése az oxfordi egyetem kiadójánál. Ez a klasszikusokat kiadó Szilágyi-Sylvanus György, valamint a »Dialithus« álnév alá rejtőző Gyöngyösi Pál könyvei után az első olyan oxfordi kiadvány volt, amit magyar szerző bocsájtott ki és amelyik már címében (Dissertatio critico-philologico-theologica in Isa. VII: 14 et Matth. 1:23...) jelezte, itt nagy tudományú emberrel áll szemben az olvasó…
Az előszóban Kalmár foglalkozik a »szombat« szó etimológiájával s magából a szövegből kiderül, hogy a görögön és a latinon kívül nem csak héberül és arabul is tud, de még egy-egy káldeus szót is bele tud szőni az oxfordi szaktudósok által nyilván elismeréssel fogadott tanulmányába. Amelyet hamarosan három újabb kis bibliakritikai kiadvány követ, mindhárom most már angol nyelven. Az első egy Thomas Sharpe nevű anglikán teológusnak az »Elohim« és »Berith« héber szavakhoz kapcsolódó etimológiai elemzéseihez kapcsolódik, majd a másik kettő két másik angol tudós, Bate és Holloway Sharpe-ot illető megjegyzéseit kommentálja nagy filológiai felkészültséggel… egy latin nyelvű kiadványt, a Praecepta Grammatica atque Specimina Linguae Philosophicae sive Universalis-t Berlinben és Lipcsében sikerült kiadnia, s amivel a korabeli tudományos sajtó foglalkozott is – Kazinczy, aki a budai utcán felismerte Kalmárt és ír erről a Pályám emlékezeté-ben, ennek a műnek 1774-es Grammaticalische Regeln c. német nyelvű bécsi kiadását látta, illetve »bírta«.
Mert Kalmárból nemzetközileg ismert tudós lett. Sokfelé járt. Svájcban, Firenzében, Rómában, Varsó-ban, Bukarestben, de Kairóban és Konstantinápolyban is: könyvei jelentek meg a már említett Londonon és Amszterdamon kívül Genfben, Prágában és Németországban. Főleg latinul publikált, egyetlen figyelemreméltó magyar műve, amit Weöres Sándor fedezett fel újra, a Prodromus idiomatis c. Landerernél 1770-ben Pozsonyban kiadott nyelvtani értekezés, illetve ennek a függeléke, a »Summa« c. közel 5624 soros (!) magyar nyelvű hexameteres költemény. Ennek a furcsa szerzeménynek utóirata, vagyis »Post Scriptuma«, 1976-ban megjelent nyomtatásban a Kalmár György utazásai című kis kötetben Weöres Sándor előszavával. A Prodromus Summája kapcsán Weöres arról ír, Kalmár bár nagy tudású nyelvész, költőként az őrület határán jár: »szó-Niagarái« közt érzékletes útleírások mellett dagályos, elviselhetetlenül terjengős értekezéseket találunk különböző rögeszméiről. Mégis megörvendezteti néha az angol-magyar kapcsolatok kutatóját, mivel általában nagy rokonszenvvel ír »az ánglusokról«. A »Post-Scriptum«-ban megírja, hogy életében először Londonban tudott nyugodtan dolgozni, azaz volt »csendes szállása a tollhoz«, voltak derék angol pártfogói, majd azt is említi, Angliában még az egyszerű »vargák és szabók« is szívesen forgatják a Bibliát, sőt, van aki megtanul héberül és görögül is a Szentírás pontos értelmezése végett.
…A Prodromus idiomiatis szerzőjének a század vége felé nyoma vész – bár a Magyar irodalmi lexikon kicsit nagyvonalúan »1782 utánt« ad meg halála időpontjául. Weöres Sándor szerint 1795-ben Kalmár még élt, könyve korrektúráját javította Pozsonyban. Egy 1799-es lipcsei kiadványban még szerepel »univerzális nyelvével« olyan tudósok mellett, mint Wilkins és Leibnitz, de nem tudni, ebben az időben életben volt-e még ez a különös nyelvész, világutazó és magyar versíró, aki ma már nehezen olvasható, ám az elsők között tudott magyar hexameterben verselni.”
***

Egy valódi nagy irodalomban mindig előbukkannak, kísértenek elfeledett különös írók; ha előássák is, kevesekéi… Hogy mikor »betűsivatag«, s kinek? egy bogaras szerző bozótos műve? s mikor derül ki: hogy a kövek mögött lapuló sziszegő kígyófejek szokatlan illatú, vadóc virágok? – olvasón s koron múlik. Kalmár érezte az apokalipszis közeledtét: élete vége felé – francia forradalom –: kiölik a Királyt a palotából, taszigálják le Istent trónjáról: ezért bármit ír, rázendít melléje, ceterum censeo, a Királyhoz Hűnek maradni és Istent tisztelni a legfontosabb:

Írj, kérlek, órákként: Hazádnak így-s élhetsz
….
De meg ne sérts ám mást, s Királyodat, s Istent.
Lelked tanátsának ne állj, s ne tarts ellent.

Írj állandóan és gátlástalan: a fenti tilalmakon kívül… buzgó irodalmárok minden izmust is előnyomozhatnának belőle. Nem véletlen, hogy ha lelkendezve és megzavarodva is fedezi fel, éppen Weöres próbálja partra vonszolni, hiszen akárcsak ő, Kalmár is a vertikális özönvízről prédikál, két és félszázaddal előbb írja meg a Vízöntőt:

Folynak az ablakból vizek, s áradnak
                                              a csorgók:
a hegynek tetején megtelnek
                               egjemben a kútak;
s a patakot sebesen, szintén úgy
                                  harsog, eresztik;
úszik az éneklő szerszám s lemerül
                                       a nagy árban;
úszik az éneklő szerszám s lemerül
                                      a nagy árban,
A köveken megakad, majdan pedig
                                     ugrik a kóta…
….
Leszen a sípokban valamellj dolog,
                                     ami szokatlan:
edjik azért rekedez: zokogásal sziszeg
                                                a másik:
nyujtja szavát a töbi nagyon,
                                   elnyujtja sokáig.


Jegyzet

1Kalmár György helyesírása csak részben adható vissza: sokkal többféle ékezetet és központozási jelet használ, mint mi ma. Azonkívül ő mint a „filozóf-írás” feltalálója, amely fogalmakat és viszonylatokat hang-érték nélkül közöl, a „rendes” helyesírásban is használ különleges fogásokat. Pl. ha az ember különlegesen jó, akkor emb-ber, ha nagyon beszédes, akkor emberrr stb., vagy majdnem így.
 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében