Átlátszó krónikája
Emberek állnak a ház előtt. Teljesen elfoglalják a járdát. Bársonyzakós férfi magyaráz nekik, a tekintetek követik az ujját addig az ablakig, melynek üvege mögül figyelem őket. Ők nem látnak engem: elrejt a sűrűn horgolt függöny és az ablakra hulló napfény is az én cinkosom. Néha eljátszadozok a gondolattal, hogy miattam sereglettek a ház elé, és sóváran lesik a függöny legkisebb rebbenését, alakom feltűnését az ablakban. A hatás kedvéért egy márványmellvéddel szegélyezett teraszt is odaképzelek az ablak elé, ahová ha kilépek − igen, kilépek − a tömeg ovációban tör ki. Hetente háromszor-négyszer járnak arra turisták, hogy megbámulják a homlokzathoz rögzített emléktáblát. Valami híres költőnek állították, aki réges-rég ebben a házban töltött egy éjszakát, néhány napra rá pedig meghalt az éppen aktuális háborúban. Egy lány is áll a tömegben, úgy tűnik, őt nem érdekli a történelem, a szemközti gesztenyefák lombját fürkészi. Érzem, rokon lelkek vagyunk. Félre kéne rántani a függönyt, és mosolyogni, mosolyogni olyan szélesen, hogy még az ablakkeretbe se férjen bele. Hátha felfigyelne rám. Ha másra nem is, egymásra boruló, zománc nélküli fogaimra biztosan.
A fogazatomon kívül még jó néhány dolog hibás rajtam. Például a hallásom − állítólag abban is valami csontok munkálkodnak. A résnyire nyitott ablaknál számtalanszor megpróbáltam végigkövetni a költő életét, de idomtalan mormogássá mosódott össze az egész, csak hébe-hóba tudtam kivenni egy-egy értelmes szót. Azt, hogy költő volt, meg hogy itt éjszakázott és utána elpatkolt, Öregtől tudom. Többet nem mondott. Rákérdezhettem volna, ő meg kényszerítve érzi magát és biztosan mesél, de az nem éri meg a rákövetkező két-háromnapnyi hallgatást. Öregnek ki vannak porciózva a szavai: ha idejekorán elbeszéli őket, meg kell várnia, míg újra felgyűlnek. Vannak napok, melyeken épp hogy csak köszön, és utasításokat ad: emeld fel a kezed, nyújtsd ki a lábat, mély levegőt, ez fáj-e?, hm?.
Aztán a szívemmel is vannak gondok. Meg a lábam között. Még az érettségem sem volt meg hozzá, máris rengeteget marcangoltam magam, hogy nem baszhatok, hogy nem lehet gyermekem. De mostanra beletörődtem. Nem is! − inkább lecsillapodtam. Miért adnék a világnak még egy hozzám hasonló balfaszt? Egyáltalán mit ér, mit jelent a világ a magamfajtának?
A négy fal között töltök minden egyes napot. Mester vagyok az unalom legyőzésében, sőt, esélyt sem adok neki a támadásra. Mert ahol épp csak felbukkan az unalom, ott már csaponganak a gondolatok, az pedig könnyen nemz szomorúságot, levertséget. Mikor nem az ablak előtt üldögélek, filmet nézek, vagy olvasok. Zenehallgatás kizárva. Egy időben fafaragással próbálkoztam, három ujjcsontom meg a bal csuklóm bánja. Aztán rákaptam a gipszre, „halálfejeket”, állatokat fabrikáltam, a nap végére ujjnyi vastagon állt a gipszpor az ölembe terített pokrócon. Öreg azt mondta, nagyon élethűek a szobraim. De ebbe is beleuntam.
Viszonylag régóta kitartok a könyvek mellett. Nem szeretem a vaskos, komoly szófosásokat, egyujjnyi vastagság már sok nekem. Vékony regényeket olvasok trópusi románcokról, durva kefélésről. Fontos, hogy a borító lágy kartonból legyen, a kemény fedőlapok károsságát a saját bőröm − csontomon − kellett megtapasztalnom.
És akkor ott vannak a filmek. A nagybunyós, kigyúrt macsókat rühellem, túl sokat futkároznak, rugódják egymást. Azokat a filmeket szeretem, melyek nyugis történeket mutatnak be, egyszerű szereplőkkel. Emlékszem, régebb láttam egy filmben, hogy egy fémhámot viselő, bicegni alig tudó kölyök egyszer csak szaladni kezd. Valami mamlaszok üldözik, ő meg vigyorog, söpör a fasor között, miközben levedli lábáról az odarögzített fém-, műanyag-, meg bőrdarabokat. Ezeket a filmeket csak azért készítik, hogy a hozzám hasonlók még szarabbul érezzék magukat.
Öreg minden harmadik éjszaka ügyeletes. Ilyenkor fogat mosok, az megy tolószékből is, majd az ágyam mellé gördülök, lefekszem. A plafont nézem, és irigykedve gondolok rá, lehet, most valami olyant csinál, amire én képtelen vagyok. Talán nővel van. Aztán elnyom az álom, és nem hiányzik semmi. Mert csak az után érdemes vágyakozni, amit, ha legkevésbé is, de van esélyünk megkapni.
Haloványan rémlik, volt, hogy sosem voltam egyedül. Nem emlékszem a nevére, arra sem, hogyan nézett ki. Ő ápolt, míg egy nap a gázcsőre nem kötözte magát, hurokkal a nyakában. Kacagtam, amikor Öreg elmesélte, mi történt. Gyermekfejjel azt hittem, hogy megnyúlt a nyaka, mint a rágógumi. Öreg is velem röhögött. Jól megvoltunk mi ketten.
Ahogy cseperedtem, rájöttem, a felnőtt emberek másak, mint én. A csontjaik merevek, nem hajolnak és törnek el egyvégtében, mint a zsenge faág. Kiskoromban azt hittem, az én csontozatom is megkeményedik, annak is eljön majd az ideje, pontosan mint a tejfogak lecserélődésének. Idővel azonban rádöbbentem, egyedüli eset vagyok. Megkérdeztem Öregtől, így van-e. Ezután kezdett hozzám hasonlókat hordozni a lakásunkra. Néhányan tudtak úgy ahogy járni, nekik fémrudakkal erősítették meg a csontjaikat. A nagy többség azonban elektromosban ült és gurult, pont mint én. Viszolyogtam tőlük, meg is kértem Öreget, többet eggyel se próbáljon barátkoztatni. Látni sem bírtam őket.
A nap végére alig várom Öreget.
Pipafüstbe karcoltak a délutáni nap sugarai. Öreg halk pukkanásokkal pöfékelt az asztalnál, én a falitükörben néztem magam. Áttetsző fejbőrömbe kapott a narancssárga fényár, glóriát vont a koponyám köré. Közelebb húzódtam a tükörhöz, a fénykoszorú elterebélyesedett. Egy festészeti kiállítás szórólapján láttam hasonlót, azt a hosszú hajú, szakállas pasast ábrázolják így régi freskókon, tisztának, szinte átlátszónak.
Soha többé nem sikerült elkapnom a fényt, mely átlátszóvá tett; talán egy, a ház előtt parkoló autó szélvédője vetette be az ablakon. De nem adtam fel, napi több órát gubbasztottam a tükör előtt. Bántott meggörnyedt testem látványa. Mégiscsak máshogy mutatnék a lábaimon. Elvileg nem lehetetlen: a lábfejem mozog, az izmaim sem túl satnyák. Felállni… Gyakran elkap a hév, valami forróság fut szét bennem, aztán egyik pillanatról a másikra eloszlik.
Nemsokára érkezik Öreg. Jó volna szembenyitni vele az ajtót. Szúr a tolószéket bélelő pokróc − ez jó ürügy lesz a lábraálláshoz. Na, lássuk, mire képesek azok a csontok.
Egyik lábfej a szőnyegre, utána a másik. Csukló, könyök, egy kis lendület vállból, már egyenesedik is a derék. Ellökni a tolókocsit, ez az!, ne akadályozzon. Állok, állok! a szoba közepén. A padlóra csúsztatom a lábfejem, ott stabilabb a talaj. A falnak támaszkodva indulok el. Kikerülöm a fürdőajtót, a cipőtartónál megpihenek. Iszonyatosan szaggat a combom meg a lábszáram, hamarosan a derekam is megadja magát. Nem akarom feladni. De a csontjaim, ízületeim igen.
Féloldalt érek földet. Néhány bordám, meg a vállam bánja, talán a kulcscsontom is. Kicsit üvöltök fájdalmamban, aztán abbahagyom. Meg kell fordulnom. De hasra, vagy hanyatt? Jó lesz hanyatt.
Késő este ér haza Öreg. Már abból felismerem, ahogy becsukja a lépcsőház ajtaját. Lépcsőn felcsoszogó léptek, kulcs a zárban. Pisilnem kell, alig tudom tartani. Öreg belépésének mozdulata félbeszakad egy pillanatra, amikor észrevesz, majd becsapja az ajtót és visszazárja. Kétszer koppan a cipője a padlón, csörögnek a kulcsok, amint visszacsúsztatja őket a kabátzsebébe. Fölém hajol, arca sötét, mint a mennyezet. Tudom, most utálni fog.
− Mi van már megint, kölyök? Romlik a formád. A múltkor legalább a lépcsőig eljutottál.
Kinn, a keresztnél…
…, Barabás ott szokta meghúzni magát, ha olyan galuska akadt a torkán, amit sehogy se tudott szárazon lenyelni. Hiába kiáltoztak szülei a nyárikonyha ajtajából, ő bevágta maga mögött a kaput, és a domb felé indult, melyről, ha épp úgy estek rá a napsugarak, egy kereszt pléhkrisztusa pásztázta visszfényével a falu utcáit.
Nadrágzsebébe süllyesztette a kezét, összezárta ujjait bicskája nyelén, a benne pihenő, ugrásra kész pengén. Nyomás támadt a mellében, amint lepörgött emlékezetében az iménti veszekedés, most némileg tompábban, de nem kevésbé kínosan. Ismét markolt egyet a bicskán, megmeredtek a csuklójában futó inak, a penge tompa fele a tenyerébe mélyed. Görcs ömlött szét a kézfejében, mintha segíteni akarná a szorítást, nehogy fellazuljon.
Befordult egy mellékutcába. Meg-mozgatta lemerevedett ujjait, nadrágjához törülte izzadt tenyerét, hangyás zsibbadtságnak adta át helyét a görcs. Zsebében a bicska minden lépésnél a combjához ütődött.
Mint slejmes köpés, úgy kúszott az apadó patak a békanyálas kövek között. Barabás átment a hídon, leszakított pár éretlen almát egy, az út fölé hajoló ágról. Mindegyiket félbevágta a bicskával, csillapodjon a türelmetlen penge.
Átvágott egy learatott búzatáblán, síelő léptekkel védekezett a tarló döfései ellen, közben fogheggyel aprította a savanykás gyümölcsöt. Ettől némileg megnyugodott.
A Nagypityókás krumplifészkei még a földben vártak az ásókra, a szedők kapacsapásaira. Két éve történt, ezen a földön. Jó barátja volt. Mindig is fittyet hányt a munkavédelemre, talán ezt büntetendő kapott a forgatógép a kezeslábasába, vállába, végül a koponyájába. Barabás, mihelyt megkapta a halálhírt, már indult is ki a kereszthez.
Valami megreccsent a farzsebében. Elfelejtett cigarettacsomagra akadt, benne egyetlen szál, félig dohányavesztett cigaretta meg egy gyújtó. Kedve szottyant rágyújtani, de türtőztette magát: majd, kinn a keresztnél, ott lesz rá igazán szükség.
Mogyoróbokrok ágaiba kapaszkodva igyekezett felfelé. A bicska, mintha nem győzné kivárni a sorát, a zseb szövetén keresztül véresre horzsolta a combját.
Felért, kigombolta és egy bokorra dobta az ingét. A bal mellére tetovált indiánfejen verejték csillant. Állától a fejdíszéig keskeny, egyenes forradás. Csak a Barabás fivéreknek volt ilyen, testvéri összetartozásuk jeléül. De a kisebbik idén azzal kezdte az új évet, hogy meghalt. Az ő indiánja a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, mikor mellbe találta egy lezuhanó öntvénycső. Barabás úgy tartotta igazságosnak, hogy azután az övé se maradjon épen.
Leült a kereszt tövébe, hátát a fának döntötte. Szájában tojásfehérjévé sűrűsödött a nyál, füle bedugult, szapora lélegzetvételén kívül csak egy traktor messzi krákogását hallotta. Előkotorta a cigarettát, rágyújtott, mélyre vette a füstöt, majd szinte fuldoklásig bent tartotta. Miután kifújta, levegőt csak annyit vett, amennyivel lesegítette a következő füstadagot.
Kipattintotta a bicska pengéjét, alkarja külső részéhez nyomta, háromujjnyival a csukló fölé, a már meglévő „tigriscsíkok” alá. Évekkel ezelőtt, mikor a nagyoktól látta a lerobbant szeszgyárban, nem hitte el, mennyire jó. Milyen üdítő. Először, csak úgy játékból, dróttal próbálkozott, de annak csupán egy fájdalmas karcolás lett az eredménye. Rájött, vágóeszköz dukál ehhez. Nem kell mélyre metszeni, elég, ha az irha alá bekarcol az ember. Mikor a penge nyomán kiserken a vér, az valami fenséges. Most is finoman elfordította a bicska hegyét, és úgy húzta végig az alkarja széltében. Szőrszálakba kapaszkodva buggyant elő a vércsík, a földre csurrant. Barabást átjárta a jól ismert zsongás, behunyta a szemét, elszívta a cigarettát.
Lenézett a faluba, tekintete egyből a házuk tetején akadt meg. Csak annyi látszott belőle innen kintről, a kereszttől. De az is elég volt, hogy felkavarja. Ismét a csuklója fölé fektette a bicska pengéjét, most a karja belső részén. Kicsit srégen fordította, hadd szántson minél nagyobb felületen, hátha így eljön a várt enyhülés.
Nem kellett volna annyira megnyomnia, mint amikor csak heggyel karcolt. Három ujja élettelenül fityegett alá, átvágta a mozgató inakat is. De a hatás megérte mindezt. Inogva lábra állt, véres karját a pléhkrisztushoz emelte. Hadd legyen hiteles a Megfeszített! Ahogy a kis szobor lábain végigerezett a vér, az övéiből is kiment az erő. Összerogyott. Homályos szeme az égbe veszett, héja vijjogott a magasban, felhőfoszlányok előtt táncolt. Egyszerre meggyérült a levegő, a kánikula is elillant. Fel akart állni, és adni még egy kevés vért a Megváltónak, de csak a kereszt tövébe tudott visszakúszni. Ismét felpillantott: alulnézetből úgy tetszett, mintha a Jó Pásztor épp szárnyat bontana, és repülni készülne. Repülj is el, szerencsétlen! Értem aztán hiába szegeltetted fel magad!
Ketten voltak a dombon. Egymás kimúlásának tanúi. Két lator, egy kereszten.
Trükk
Sunyi a magasban remegő fémhuzalokat nézte, amint végiggyalul rajtuk a troli csápja. Babakocsis kismama állt a leghátsó ajtónál, Sunyi átvergődött az embersűrűségen, és segített neki feltenni a kocsit a benne rugdalózó féléves körüli fiúcskával, aztán ő is feltuszkolta magát az utastérbe. Minden oldalról könyökök, csípők, vállak nyomták, teste kérdőjellé ferdült. Hiába nyújtotta a kezét, a legközelebbi kapaszkodó is túl távol esett. Megigazította hátizsákja hevederjét, de a hátára nehezedő teher semmit sem enyhült. Az utastér tompa fülledtségében elkiáltotta magát:
− Bomba!
Hangja gyenge volt, nyöszörgő. Újból megpróbálta, most már erőteljesebben.
− Bomba!
Csak a közvetlen közelében állók fordultak feléje. Harmadszor is rázendített.
− Bomba! − Az egész utastér ránézett, ő pedig magyarázó hangon hozzátette. − Bomba van nálam.
A mellette állók félrehúzódtak, lehetőséget adva neki, hogy kezével elérje a kapaszkodócsövet. Egyik utas odasúgta a szomszédjának: hülye bolond. A következő megállónál páran leszálltak, az utastér némileg szellősebbé vált. Sunyi ezt kihasználva egy foglalt ülőhelyhez furakodott, rogyadozó terpeszben megállt, dörzsölgette a vállát, ide-oda tologatta a hátizsák hevederjeit, arcára gyötrődő kifejezést ültetett. A széket elfoglaló asszony azonban rá se hederített, egészen addig, míg Sunyi ismét el nem kiáltotta magát.
− Bomba!
Az asszony méltatlankodva felállt, szomszédja is követte, nem akartak vitába bocsátkozni egy ilyen pofátlan döggel. Sunyi lehuppant az ablak mellé, a másik ülésre állította hátizsákját, majd kibámult az ablakon, az elsuhanó épületeket fürkészte, közben egy új sláger némileg megmásított dallamát dudorászta az orra alá. Az utasok összedugták a fejüket: nagyrészük félkegyelműnek, vagy csak mérhetetlenül szemtelennek vélte a furcsa fiatalembert, egy éltes aggastyán akasztófáravaló geciládának nevezte, közben pedig csendben, de annál harciasabban rázta az öklét Sunyi háta mögött.
Újabb megállók következtek, újabb emberek szálltak fel-le. Beértek a központba, a távolban feltűnt a nagykövetség épülete, homlokzatán a rikító zászlókkal. Csak a babakocsis anyuka maradt a járművön az eredeti utasközösségből, kisfia éppen egy zörgővel játszott. Sunyi a kisgyerekre nézett, fanyalogva megvonta a vállát, kizibzárolta a táskát. Régi tízóraik szaga áradt felé, szárazszalámi és zöldpaprika. Félretolta a celofánt, megtapogatta a száraz tapintású rudakat, aztán ujjai valami cipőfűzőhöz hasonló tárgyban akadtak meg. Még mindig a csecsemőt bámulta, amikor megrántotta a zsinórt.
