"Tűz virít benn, éji parázson"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 14. (556.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szakolczay Lajos
A kor ítésze - Páskándi Géza halálának 15. évfordulójára
Cseke Péter
Klasszikusaink testamentuma - Avagy: miként képzelte Páskándi Géza 1968-ban az írói mecenatúrát?
Karácsonyi Zsolt
Metadrámák, posztmodern ikrek
Kinde Annamária
Síróváros
KARÁDI MÁRTON
Versei
Merényi Krisztián
Városok alatt
Borsodi L. László
Versei
Szőcs István
Úgy rút bún túl kurucúl jútsz…
POTOZKY LÁSZLÓ
Rövidprózái
MÁRKUS ÉVA LAURA
Amiről nem beszélünk...
Mike Ágnes
Küldetés… teljesítve
Szirmai Péter
Zsákmányszerzés
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - IMAGE-okkal hadakozom
Augusztusi évfordulók
 
Mike Ágnes
Küldetés… teljesítve
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 14. (556.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Küldetés...

„»A hetedik te magad légy«, parancsolja József Attila. Hát én most, ebben a könyvben, rejtőzködő alkatomon erőt véve, igyekszem «lelepleződni«” – árulta el Rózsavér című kötetéről Kinde Annamária a Demeter Zsuzsával zajló beszélgetés végén, melyet a Helikon tavaly júliusban közölt. (Tükröt tartani a démonok elé, Helikon, XX. évfolyam 2009. 13. (531.). Azóta eltelt egy év, meg is jelent közben a kötet, s hogy menynyire sikerült a lelepleződés – nos, ez a kérdés. Első reakcióm a német jein volt, ami annyit jelent, hogy igen is, meg nem is. Ott van ugyan nyelvünkben a nemigen szerkezet, de hangulatában, értelmében is gazdagabb a jein (no meg igazságosabb is: a nemigen a nem felé húz, a jein viszont megteremti az egyensúlyt igen és nem között). Szóval, jein, gondoltam, hisz mindamellett, hogy egymást követik a képekbe bújtatott vallomások, hiányérzettel maradok, hisz túl sok a rés, kevés a kimondás a kötetben. Hogy lehet így lelepleződni? A történet viszont itt nem áll meg, mert az embernek van második, harmadik és sokadik benyomása is, s ahogy valamit egyre jobban ismer, talán egyre jobban ért is. Ami az én Rózsavérrel kapcsolatos második reakciómat illeti, a válasz nem lett 100%-os ja, vagyis igen, de távolabb került a jein-tól, s nyilván, hogy nem a nein javára. Vagyis, az igyekezet megvan, a lelepleződés is (szinte).
A pozsonyi AB-ART Kiadó és a Várad folyóirat közös gondozásában megjelent kötet megközelítése azért nem egyszerű, mert nem formákban és témákban keresendő benne az összefüggés, hanem valahol a sorok között, a sorok mögött, egy egész alkotói útban, egy egész alkotói karakterben. A kötet ugyanis tizenöt vers kivételével egy jól átgondolt válogatás korábbi versekből, ami eleve számadásszerű, összegző, visszatekintő jelleget ad neki. Következésképpen e kötet Kinde Annamária maga, vagyis az ő egyik arca. A rózsavér, a titok, a megismerhetetlen, ezúttal ismert szavakba, mondatokba bújva, hogy lelepleződjön.
Nem szoktam rögtön a borítólapnak esni, s azt boncolgatni, de ez most valahogy kényszerít rá. Fekete, piros, fehér, szürke – a színek egyértelműek. Aztán sötétség, vér, valami furcsa rózsaféle, s összessé-gében homokóra vagy egy pohár tükörképe, talán. (Vagy szemetesláda?! Nem, valahogy nem találna.) Mindenesetre összetett hangulatvilág, egyszerre van benne a félelem, a töredezettség, a hiány, a zűrzavar, a titok, s ha a homokóra-verzió az igaz, akkor a mérlegelő idő, ha pedig a pohár tükörképe a helyes, akkor a kettősség, az önkép is. De hát miért ne lehetne igaz egyszerre mindkettő? Ez legalább annyira nyitott, mint a rózsa-motívum. Ha barkóbáznék valakivel, s Kinde rózsájára gondolnék, nem tudnám eldönteni, hogy most a tárgy-, a fogalom- vagy a személy-kérdésre válaszoljak igennel. Mert ez a rózsa egy kicsit minden. Személyt sugalló szó („lélegző rózsa,/ virradó hajnal fénye, lélek”), de tárgyragot kapó elem („dallja a büszke rózsát”) és nyári várat építő fogalom („jázminból rózsából loncból gyermekkorból/ összerakom mégis mostan a nyári várat”) is. A rózsa itt éppenhogy nem az általunk használt közhely, hanem arcokat váltó titok, egy szó a több-mint-virág jelenségre. Kinde Annamária júniusban született, s elmesélése szerint születésnapjára kapott mindig egy-egy rózsacsokrot, amelyekről később úgy vall, hogy ezek voltak a titokcsokrok. A Rózsavér verseiben ilyen titokszirmokkal találkozunk.
De mi is fér bele ebbe a titkokkal átszőtt világba? Például rengeteg állat: „gombszemű medve”, „fehér tigris”, „szürke hátú farkas”, „Kenguru, a kenguru”, illetve sündisznó, róka, szarvas, galamb, vaddisznó, puma, patkány és sok madár (melyek közül kiemelkedik a brukkmadár). A legtöbb sor és szeretet azonban a hiúzokat illeti. Szokatlan, furcsa ragaszkodás ez. Nem ragadozó, ronda állatokként jelennek meg, sokkal inkább őrző, ragaszkodó vadak:
„Szerelmedből
megépült végül
hiúzaim háza.

Megszelídültek,
benned laknak immár.
Nem is látom őket.

Csak sejtem néha
asztráltestedben
a hiúztemetőket.”  
                                        (Hiúzok háza)
Ezek után nem meglepő, ha ugyanez a megszólaló a patkányoktól sem riadozik. Sőt, azt mondja, hogy „Egy patkányról, ha szó esik,/ olyan az, mint egy délelőtt:/ nap süt, aranyfény csörgedez,/ petrezselyem zöldje virít” (Hatalom verse). Igen, van valami provokatív ebben a másságban, hisz a „normális ember” a hiúz és a patkány képével is az erőszakot asszociálja. Kinde Annamária rájátszik ezekre a képzetekre, s fokozza a hangulatot a vérnek a kötetben elfoglalt jelentőségével. Ebbe a témakörbe beépíti aztán a kést, a démont, a rózsát, a tövist, a koronát, az áldozatot, s közben megkínlódja a kimondhatatlant: „Hitem, ha csak egy mustármagnyi volna…” (Az illetők. Hiába hadba szállnom).
Mindez lelki hullámzáshoz vezet. Ez a költészet éppen ezért sok esetben a magány, a hiány, a félelem költészete. Magadba zuhanva kérded:
„Mit mondhat még a hallgatás?
Miről szólhat még a hiány?
Hogy fennmaradt az almafán
Csongor úrfi és nem jön el?
S az éj csak sír és térdepel,
Mert nincs kiút, feloldozás.
Csak csúf hiány. És soha más.
                                       (És soha más)
Ha van más (márpedig néha van), akkor az csupán vágyként fogalmazódik meg, mert a jelenben csak a magány, a fájdalom szólama marad: „Egyedül voltam, te mindig/ dolgozol. Gyerek se volt,/ a gyerek éppen felnő valahol./ Csak fáztam, egyedül.” Ebben az egyedüllétben nem marad egyéb, mint elgondolni azt, ami nincs, vagyis a hiányt kitölteni: „És kigondoltam egy olyan/ világot, amelyikben szeretnél, átölelnél…” (Ősz, más világok). Formailag, nyelvtanilag is benne vagyunk ebben a szomorúságban, hiányban. Erre utalnak a feltételes módú igék („vigasztalnál”, „simogatnád”), a határozatlan helyhatározók („valahol”), a bizonytalan időhatározók („majd”), a gyakran előforduló állítmány nélküli szerkezetek („A madarakat valami héja”) és tagadások („Magad sem vagy magadnak többé/ Felhővé lettél, sűrű köddé”). Lapról lapra valamiképpen az fogalmazódik meg, ami nincs. Nem előre megfejtett képeket kapunk, hanem titkokat, mert ilyen a megszólaló maga. Demény Péter, a kötet szerkesztője, utószavában azt írja, hogy Kinde költői nyelvének egyik ereje épp a kihagyásosságában, elliptikusságában rejlik, ami egyfajta szálkás melankóliát eredményez. Igen, talán épp ez a kihagyásosság és sejtető üzenet nehezíti helyenként a leleplezést, ami önmagában még nem is probléma, hiszen nem az a jó líra, amely szájbarágósan kimondja, felfedi a képek értelmét.
A hangulatot meghatározza tehát a melankólia, a fájdalom okozta beletörődés, a szavakba mélyült csendesség, s nem utolsósorban a félelem. Mert eljutunk addig, hogy „félek attól hogy nem félhetsz helyettem” (Várkisasszony), s így a „Már a tükörtől sem,/ önmagamtól sem félhetek ezután” (Még egy dal a félelemről) mondat csak bátorító parancs, de valahol mégiscsak kivitelezhetetlen. Izgalmas kettősség jellemzi ilyen szempontból a kötetet, ugyanis ott a félelem, de ott a szembeszegülés is. Ezért jogos az üldözést, meghurcoltatást kifejező igék sokasága: „zuhansz”, „becsapódsz”, „megölöd”, „elfogysz”, „üvölts”, „megtagad”, „űznek”, „bántanak”, „megutálták”. Mindez nem meglepő, hisz a világ romlása nyomot hagy a kapcsolatokon: „Mocsaras lett a bizalom./ A barátságot is feledték,/ ha üzletre nyílt alkalom” (Még egy szerelmes utcabál).
Kinde Annamária versvilágában számos olyan szó van, amely többletértékű. Ilyen ismétlődő motívum a tükör, amelyben arcodat szemlélheted, a hó, amely megdermeszt és betakar, a sokszor együtt felbukkanó madár, szárny és repülés, amelyek az örök vágyat, gondviselést, oltalmat jelképezik, a gyermek, aki hol szomorú, hol védett környezetben bukkan fel, a szelíd jázmin és galamb, amely nyugalmat áraszt, s a gyermekkort hozza vissza, illetve a rózsa, amely metamorfózisokon megy keresztül.

Csak Rózsavér főcímmel öt verset is olvashatunk: a jó tanács, A hasonlító, Halódó virág, Körvers a harmadik forrásról, Fojtogató. Ha valahol, itt mindenképp sikerül a lelepleződés! Valami hihetetlen erő, kifejezőkészség, tudatos homály, mély érzés van ezekben a sorokban. Nem is lehetne jobban mondani, ez a hatás: „Akár a szó, a rózsavér/ vakít, mint szemembe szórt parázs” (Rózsavér. A hasonlító). Elhiszem Kindének a fájdalmat, a kapaszkodást, a félelmet, a kínlódást, az erőt, a vágyat, a jó tanácsot, az oltalmat, a csendet és az üvöltést. Igen, ezen a ponton lelepleződik tizenhárom év költészetének a megszólalója, megrendít a stílusa, s megérteti velem világát:
„Világod mostan így halad.
Sorsod szétfoszlik, megtagad.
Hiába látod, mondani
jól nem tudod, meghallani
nem meri, kit a félelem
kerget végig az életen.
Harsog a cél, motyog az ok.
Ne féld a semmit:
ott vagyok.
(…)
Rohanva bár a többivel
ámíthatsz, enni, élni kell,
sőt félni kell, az élet ez,
hazudni, csalni, ölni kell,
hiába nem tied az éhség:
már semmid sem a magadé.
Házadban lakik a sötétség.

Világod mostan így halad.
Sorsod szétfoszlik, megtagad.
Hiába látsz, ha mondani
jól nem tudod. Meghallani
nem bátor, kit a félelem
kerget végig az életen.
Süvít a cél, dörren az ok.
Ne féld a semmit:
én vagyok.”
                        (Rózsavér. Fojtogató)

Hogy mennyire képes a rózsa az átváltozásra, azt pár lappal odébb tapasztalhatjuk, a Részeg rózsa szétírt szonettjében, amelyben Kinde bizonyítja bravúros nyelvi és formai játékát.
Mi lehet ezek után a végszó? Talán egy tanács. Olyan tömény ez a költészet, anynyira mélyen egzisztenciális, hogy nem elég sorokat kiragadni, egészében kell olvasni a vallomásokat, a kijelentésekben rejlő kérdéseket, a kérdésekben meghúzódó kijelentéseket. Kinde Annamária e mostani kötete beszámoló egyfajta útról. Arról a pályáról, ami tele van szorongással és bizonytalansággal, mélyre gyökerező érzésekkel és tapasztalatokkal. Nem lehetett könnyű dolga Simon Juditnak, amikor válogatnia kellett a versek közül, de a munkának eredménye lett. Ilyen értelemben ő, akárcsak Demény Péter is, segített Kindének az önfeltárulkozásban. Így valamiféleképpen megtört a mondhatatlan, kifejezést nyert a hiány, vanná lett a nincs. Kinde igyekezete

…teljesítve.

(Kinde Annamária: Rózsavér. AB-ART Könyvkiadó, 2009)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében