Küldetés...
„»A hetedik te magad légy«, parancsolja József Attila. Hát én most, ebben a könyvben, rejtőzködő alkatomon erőt véve, igyekszem «lelepleződni«” – árulta el Rózsavér című kötetéről Kinde Annamária a Demeter Zsuzsával zajló beszélgetés végén, melyet a Helikon tavaly júliusban közölt. (Tükröt tartani a démonok elé, Helikon, XX. évfolyam 2009. 13. (531.). Azóta eltelt egy év, meg is jelent közben a kötet, s hogy menynyire sikerült a lelepleződés – nos, ez a kérdés. Első reakcióm a német jein volt, ami annyit jelent, hogy igen is, meg nem is. Ott van ugyan nyelvünkben a nemigen szerkezet, de hangulatában, értelmében is gazdagabb a jein (no meg igazságosabb is: a nemigen a nem felé húz, a jein viszont megteremti az egyensúlyt igen és nem között). Szóval, jein, gondoltam, hisz mindamellett, hogy egymást követik a képekbe bújtatott vallomások, hiányérzettel maradok, hisz túl sok a rés, kevés a kimondás a kötetben. Hogy lehet így lelepleződni? A történet viszont itt nem áll meg, mert az embernek van második, harmadik és sokadik benyomása is, s ahogy valamit egyre jobban ismer, talán egyre jobban ért is. Ami az én Rózsavérrel kapcsolatos második reakciómat illeti, a válasz nem lett 100%-os ja, vagyis igen, de távolabb került a jein-tól, s nyilván, hogy nem a nein javára. Vagyis, az igyekezet megvan, a lelepleződés is (szinte).
A pozsonyi AB-ART Kiadó és a Várad folyóirat közös gondozásában megjelent kötet megközelítése azért nem egyszerű, mert nem formákban és témákban keresendő benne az összefüggés, hanem valahol a sorok között, a sorok mögött, egy egész alkotói útban, egy egész alkotói karakterben. A kötet ugyanis tizenöt vers kivételével egy jól átgondolt válogatás korábbi versekből, ami eleve számadásszerű, összegző, visszatekintő jelleget ad neki. Következésképpen e kötet Kinde Annamária maga, vagyis az ő egyik arca. A rózsavér, a titok, a megismerhetetlen, ezúttal ismert szavakba, mondatokba bújva, hogy lelepleződjön.
Nem szoktam rögtön a borítólapnak esni, s azt boncolgatni, de ez most valahogy kényszerít rá. Fekete, piros, fehér, szürke – a színek egyértelműek. Aztán sötétség, vér, valami furcsa rózsaféle, s összessé-gében homokóra vagy egy pohár tükörképe, talán. (Vagy szemetesláda?! Nem, valahogy nem találna.) Mindenesetre összetett hangulatvilág, egyszerre van benne a félelem, a töredezettség, a hiány, a zűrzavar, a titok, s ha a homokóra-verzió az igaz, akkor a mérlegelő idő, ha pedig a pohár tükörképe a helyes, akkor a kettősség, az önkép is. De hát miért ne lehetne igaz egyszerre mindkettő? Ez legalább annyira nyitott, mint a rózsa-motívum. Ha barkóbáznék valakivel, s Kinde rózsájára gondolnék, nem tudnám eldönteni, hogy most a tárgy-, a fogalom- vagy a személy-kérdésre válaszoljak igennel. Mert ez a rózsa egy kicsit minden. Személyt sugalló szó („lélegző rózsa,/ virradó hajnal fénye, lélek”), de tárgyragot kapó elem („dallja a büszke rózsát”) és nyári várat építő fogalom („jázminból rózsából loncból gyermekkorból/ összerakom mégis mostan a nyári várat”) is. A rózsa itt éppenhogy nem az általunk használt közhely, hanem arcokat váltó titok, egy szó a több-mint-virág jelenségre. Kinde Annamária júniusban született, s elmesélése szerint születésnapjára kapott mindig egy-egy rózsacsokrot, amelyekről később úgy vall, hogy ezek voltak a titokcsokrok. A Rózsavér verseiben ilyen titokszirmokkal találkozunk.
De mi is fér bele ebbe a titkokkal átszőtt világba? Például rengeteg állat: „gombszemű medve”, „fehér tigris”, „szürke hátú farkas”, „Kenguru, a kenguru”, illetve sündisznó, róka, szarvas, galamb, vaddisznó, puma, patkány és sok madár (melyek közül kiemelkedik a brukkmadár). A legtöbb sor és szeretet azonban a hiúzokat illeti. Szokatlan, furcsa ragaszkodás ez. Nem ragadozó, ronda állatokként jelennek meg, sokkal inkább őrző, ragaszkodó vadak:
„Szerelmedből
megépült végül
hiúzaim háza.
Megszelídültek,
benned laknak immár.
Nem is látom őket.
Csak sejtem néha
asztráltestedben
a hiúztemetőket.”
(Hiúzok háza)
Ezek után nem meglepő, ha ugyanez a megszólaló a patkányoktól sem riadozik. Sőt, azt mondja, hogy „Egy patkányról, ha szó esik,/ olyan az, mint egy délelőtt:/ nap süt, aranyfény csörgedez,/ petrezselyem zöldje virít” (Hatalom verse). Igen, van valami provokatív ebben a másságban, hisz a „normális ember” a hiúz és a patkány képével is az erőszakot asszociálja. Kinde Annamária rájátszik ezekre a képzetekre, s fokozza a hangulatot a vérnek a kötetben elfoglalt jelentőségével. Ebbe a témakörbe beépíti aztán a kést, a démont, a rózsát, a tövist, a koronát, az áldozatot, s közben megkínlódja a kimondhatatlant: „Hitem, ha csak egy mustármagnyi volna…” (Az illetők. Hiába hadba szállnom).
Mindez lelki hullámzáshoz vezet. Ez a költészet éppen ezért sok esetben a magány, a hiány, a félelem költészete. Magadba zuhanva kérded:
„Mit mondhat még a hallgatás?
Miről szólhat még a hiány?
Hogy fennmaradt az almafán
Csongor úrfi és nem jön el?
S az éj csak sír és térdepel,
Mert nincs kiút, feloldozás.
Csak csúf hiány. És soha más.
(És soha más)
Ha van más (márpedig néha van), akkor az csupán vágyként fogalmazódik meg, mert a jelenben csak a magány, a fájdalom szólama marad: „Egyedül voltam, te mindig/ dolgozol. Gyerek se volt,/ a gyerek éppen felnő valahol./ Csak fáztam, egyedül.” Ebben az egyedüllétben nem marad egyéb, mint elgondolni azt, ami nincs, vagyis a hiányt kitölteni: „És kigondoltam egy olyan/ világot, amelyikben szeretnél, átölelnél…” (Ősz, más világok). Formailag, nyelvtanilag is benne vagyunk ebben a szomorúságban, hiányban. Erre utalnak a feltételes módú igék („vigasztalnál”, „simogatnád”), a határozatlan helyhatározók („valahol”), a bizonytalan időhatározók („majd”), a gyakran előforduló állítmány nélküli szerkezetek („A madarakat valami héja”) és tagadások („Magad sem vagy magadnak többé/ Felhővé lettél, sűrű köddé”). Lapról lapra valamiképpen az fogalmazódik meg, ami nincs. Nem előre megfejtett képeket kapunk, hanem titkokat, mert ilyen a megszólaló maga. Demény Péter, a kötet szerkesztője, utószavában azt írja, hogy Kinde költői nyelvének egyik ereje épp a kihagyásosságában, elliptikusságában rejlik, ami egyfajta szálkás melankóliát eredményez. Igen, talán épp ez a kihagyásosság és sejtető üzenet nehezíti helyenként a leleplezést, ami önmagában még nem is probléma, hiszen nem az a jó líra, amely szájbarágósan kimondja, felfedi a képek értelmét.
A hangulatot meghatározza tehát a melankólia, a fájdalom okozta beletörődés, a szavakba mélyült csendesség, s nem utolsósorban a félelem. Mert eljutunk addig, hogy „félek attól hogy nem félhetsz helyettem” (Várkisasszony), s így a „Már a tükörtől sem,/ önmagamtól sem félhetek ezután” (Még egy dal a félelemről) mondat csak bátorító parancs, de valahol mégiscsak kivitelezhetetlen. Izgalmas kettősség jellemzi ilyen szempontból a kötetet, ugyanis ott a félelem, de ott a szembeszegülés is. Ezért jogos az üldözést, meghurcoltatást kifejező igék sokasága: „zuhansz”, „becsapódsz”, „megölöd”, „elfogysz”, „üvölts”, „megtagad”, „űznek”, „bántanak”, „megutálták”. Mindez nem meglepő, hisz a világ romlása nyomot hagy a kapcsolatokon: „Mocsaras lett a bizalom./ A barátságot is feledték,/ ha üzletre nyílt alkalom” (Még egy szerelmes utcabál).
Kinde Annamária versvilágában számos olyan szó van, amely többletértékű. Ilyen ismétlődő motívum a tükör, amelyben arcodat szemlélheted, a hó, amely megdermeszt és betakar, a sokszor együtt felbukkanó madár, szárny és repülés, amelyek az örök vágyat, gondviselést, oltalmat jelképezik, a gyermek, aki hol szomorú, hol védett környezetben bukkan fel, a szelíd jázmin és galamb, amely nyugalmat áraszt, s a gyermekkort hozza vissza, illetve a rózsa, amely metamorfózisokon megy keresztül.
Csak Rózsavér főcímmel öt verset is olvashatunk: a jó tanács, A hasonlító, Halódó virág, Körvers a harmadik forrásról, Fojtogató. Ha valahol, itt mindenképp sikerül a lelepleződés! Valami hihetetlen erő, kifejezőkészség, tudatos homály, mély érzés van ezekben a sorokban. Nem is lehetne jobban mondani, ez a hatás: „Akár a szó, a rózsavér/ vakít, mint szemembe szórt parázs” (Rózsavér. A hasonlító). Elhiszem Kindének a fájdalmat, a kapaszkodást, a félelmet, a kínlódást, az erőt, a vágyat, a jó tanácsot, az oltalmat, a csendet és az üvöltést. Igen, ezen a ponton lelepleződik tizenhárom év költészetének a megszólalója, megrendít a stílusa, s megérteti velem világát:
„Világod mostan így halad.
Sorsod szétfoszlik, megtagad.
Hiába látod, mondani
jól nem tudod, meghallani
nem meri, kit a félelem
kerget végig az életen.
Harsog a cél, motyog az ok.
Ne féld a semmit:
ott vagyok.
(…)
Rohanva bár a többivel
ámíthatsz, enni, élni kell,
sőt félni kell, az élet ez,
hazudni, csalni, ölni kell,
hiába nem tied az éhség:
már semmid sem a magadé.
Házadban lakik a sötétség.
Világod mostan így halad.
Sorsod szétfoszlik, megtagad.
Hiába látsz, ha mondani
jól nem tudod. Meghallani
nem bátor, kit a félelem
kerget végig az életen.
Süvít a cél, dörren az ok.
Ne féld a semmit:
én vagyok.”
(Rózsavér. Fojtogató)
Hogy mennyire képes a rózsa az átváltozásra, azt pár lappal odébb tapasztalhatjuk, a Részeg rózsa szétírt szonettjében, amelyben Kinde bizonyítja bravúros nyelvi és formai játékát.
Mi lehet ezek után a végszó? Talán egy tanács. Olyan tömény ez a költészet, anynyira mélyen egzisztenciális, hogy nem elég sorokat kiragadni, egészében kell olvasni a vallomásokat, a kijelentésekben rejlő kérdéseket, a kérdésekben meghúzódó kijelentéseket. Kinde Annamária e mostani kötete beszámoló egyfajta útról. Arról a pályáról, ami tele van szorongással és bizonytalansággal, mélyre gyökerező érzésekkel és tapasztalatokkal. Nem lehetett könnyű dolga Simon Juditnak, amikor válogatnia kellett a versek közül, de a munkának eredménye lett. Ilyen értelemben ő, akárcsak Demény Péter is, segített Kindének az önfeltárulkozásban. Így valamiféleképpen megtört a mondhatatlan, kifejezést nyert a hiány, vanná lett a nincs. Kinde igyekezete
…teljesítve.
(Kinde Annamária: Rózsavér. AB-ART Könyvkiadó, 2009)