Hajnalban indulunk el barátommal harmadik emeleti lakásomból, hogy valami vacsorát kerítsünk magunknak, ha már a reggeli kimaradt. Barátom a karomra telepszik, sapkát húzok a fejére, hogy ne zavarja az utazás. Lépéseim halkan koppannak a szürke műmárvány lépcsőn.
Az első emeleten egy középkorú nő bíbelődik a zárral. Ő is korán szokott indulni, gyakran találkozunk. Előre köszönök, a nő csak futólag biccent, nem törődik velünk, int a lábtörlő mellett figyelő macskának, aki rögtön felugrik a karjaiba, s hagyja, hogy gazdája a nyaka köré tekerje. A nő előttünk lépdel lefelé a lépcsőn, látom, ahogy a mellső lábánál és a farkánál fogva összébb húzza a sálat.
Rengetegen vannak, suttogom barátom fülébe már az utcán, tágra nyitja szemét, a komor, táskás, férfiak és nők csoportjait bámulja, higgadtan bólint: nem ez az első hétfő reggelje. Az aluljáróban egy pézsmabundás nő jön szembe, a kis állatok a bundában már alig tudják tartani egymást fogukkal és hátsó lábukkal. Fáradtan forgatják fejüket, a nő azonban magabiztosan lépdel, vörös körmeivel varázslatos köröket ír le, láthatóan a szembejövőket szédíti. Félve tekintek barátomra: a sapka miatt el van zárva a látványtól, de a félreérthetetlen pocokszag miatt mégis idegesen mocorogni kezd. Alig tudom megnyugtatni.
A lépcsőfeljárónál kidobóember-szerű békávéellenőrök sorfala. Jegyet veszünk, szerencsésen átjutunk a kordonon. Barátom figyelmeztet, hogy menjünk beljebb. Éles, vijjogó hangja kés a fülemnek. Megállunk középtájon, majd a beérkező szerelvény ajtajánál, részt veszünk a lábtaposásban és a könyöklésben. Nem ülünk le, hagyjuk érvényesülni a többieket.
Elindul a szerelvény. Egy nő akkorát ásít, hogy látom a manduláit, látom, hogy meglehetősen tüszős, meg kellene műteni. De nem szólok neki, illetlenség volna, inkább tovább figyelem kitáruló torkát, s közben aggódok, hogy ne folytassa, mert még kiakad az állkapcsa. De nem, végül szerencsésen összezár a két fogsor. Felsóhajtok, majd pár szóval elsuttogom barátomnak, mi történt. Furcsa, nevetésszerű hang tör fel a torkából. Még pár jelentéktelen dologról beszélünk, aztán elcsendesedünk. Az elfutó tájon nyugtatva szemem, próbálom felidézni a városi parkokat, amiket érinthetünk utunk során, közben a szerelvény befut a végállomásra.
A metrón egy erősen sminkelt, szőke nő súrol a tekintetével, először barátomra mosolyog, majd rám. A hátára és a mellére is egy-egy leopárdot terített: egyrészt első mancsukkal, másrészt a fogukkal tartják egymást. Nyakukon kidagad az ér az erőlködéstől. A nő arcán viszont ebből semmi sem látszik. Milyen baromi erős lehet, gondolom. Odalép hozzánk, s kérdezi, szabad-e megsimogatni a barátomat. Ő is hallja a kérdést és idegesen felsikolt. Finoman intek a fejemmel, hogy nem. Szerencsére nyílik az ajtó és kilépve a kocsiból, megszabadulunk tőle.
Feljőve a szabad levegőre, az utcákat járjuk; figyelem a játszótereket, a parkokat, mindenről, amit látok, részletesen tudósítom barátomat. De hiába: órákon át csak elégedetlenül ingatja a fejét.
Fél négy felé, a hetedik kerületben, egy játszótérnél, szokatlan zsivaj szűrődik át a megszokott utcai zajokon. Végre megpillantom arcán az izgalom első jeleit. Ahogy mesélem a látottakat, érzem, egyre erősebben markolja a karom.
A játszótéren egy óvodás csoport, óvónők a padokon, összehúzott kabáttal, lilára fagyott kézfejjel. Odébb pár galamb, kisebb verébcsapat, szedegetik az elszórt morzsákat, s közben veszekednek. Az egyik pad mellett két foltos macska verekszik, s közben iszonyúan nyávog.
Leemelem a sapkát barátomról. Pár másodpercig forgatja a fejét, hozzászokik az erős fényhez, aztán elrugaszkodik a karomról, pár csapással magasan, fölénk emelkedik. Hosszan köröz a levegőben. Mindig csodálom ilyenkor, ahogy összpontosít. Váratlanul megszakítja a röptét, összezárja a szárnyait, majd előreszegezett fejjel elkezd zuhanni lefelé. Elégedetten sóhajtok fel: örülök, hogy ma talált magának zsákmányt, és tudom, hogy nekem is ad majd belőle, mert a barátja vagyok.
Ott helyben esszük meg a vacsorát, az óvónők döbbent arckifejezésétől kísérve. Nem nézünk egymásra, szótlanul rágunk. Miután befejezzük, visszahúzom a sapkát barátomra, biztos, ami biztos. Megnyugodva, jóllakottan térünk haza.
Ahogy lépéseim koppannak a szürke műmárvány lépcsőn, az első emeleten ismét látom a szomszéd nőt. Ő is hazaérkezett. Illedelmesen köszönünk, viszszaköszön, mosolyog, leoldja nyakából a macskát, és egyszerűen ledobja a lábtörlőre. Látszik, ahogy megnyugszik a cirmos. Végre kipihenheti a busz és a villamos kellemetlen rázkódásait.
Odafenn felidézzük a nap emlékezetes eseményeit. Örülünk a sikernek. Aztán eltesszük magunkat másnapra, mert reggel újra indul minden, újra meg kell keresni a vacsorára valót.
