1.
Nem, nem azért vonulok (s vonulnak mindazok, akik emez escapade volontaire szerelmesei) a klozettba, mert az irodalom ma már, közerkölcsileg, csikö, csak ott olvasható. Ezt hagyom a nagy közös erkölcs kiscserkész-csőszeire. Talán inkább arról van szó, hogy... szóval robinzonád, na. Hajót török a klozett lakatlan szigetén, távol az elvadult konyhától, időnként (na jó, gyakran, de ezt csak az tudja igazán, aki dohányos, és gyermeke van) attól függetlenül, hogy egyéb szükségleteim vannak-e vagy sem, és megadom a módját. A klozettban benne van a closed, vagyis az elkülön-ülés, ahol megadható a mód, s olvasható a -le. Olvasat, stb., de ezt okulárés-szakállas irodalomtudászainkra és egyéb állatfajtákra bízom. Másrészt, király vagyok kis birodalmamban, hiszen ott a trón, meg én meg a másik én – ezúttal a Vörös Kalóz, Scipio, de nem az Africanus, Richard Fid, Henry Wilder – és így tovább, sorban állnak az alattvalók, akik mind-mind én is vagyok. Nagykirály egy kis szigeten. Szóval, Robinzonád, ráadásul összkonfortos is.
Szóval, a Vörös Kalóz. És James Fenimoore Cooper. Kölyökkoromban untam a Nagy Fehér Indiánt és az Ő Nagykönyvét. Hiszen kéznél volt a karosszék-kovboj, a kerti prérik törpeprém-vadásza, a világcsúcstartó irodalmi lajhár, Karl May (akit, történeten kívül, ma is imádni kell), no meg Winnetou, kinek kékesfekete haja valószínűleg sosem lobogott a szélben. Ő volt számomra, akkor, az utolsó akcióhős. Csingacsguk, Natty Bumppo meg a többiek amolyan Sonntagsjagerek voltak, komparatíve. Hát ezért. Később aztán jött a keserédes felismerés: a vasárnapi vadász az igazi, ebben az értelemben bár. És jött a Nagy Indiánkönyv, az ő életillatával. De erről többet akkor, ha majd oda visz a klozett-expressz.
Nemrég kezembe akadt egy másik Cooper-opusz, A vörös kalóz. Megvolt persze, még akkorról, amikor együtt jártuk a nagyszoba ösvényeit libasorban, a szőnyegek Nagy Tavai körül, csak nem olvastam el, mert... valójában azért, mert nem értettem a tengert, de ez egy másik történet. Pedig a stílus, a Nílus-deltát utánzó módszer ugyanaz. Cooperről tudni kell (anno nem fért a fejembe, hogyan hívhatnak valakit Fenimoore-nak, a közröhej kockázata nélkül), hogy jó néhány évet lehúzott a tengerészetnél, és úgy ismerte a hajózás csínját-bínját, miként más ember a séta technikáját. És egyáltalán, ott volt Amerika hőskorában. Hiába, nem mindenkinek adatik meg, hogy a papája várost (Cooperstown, aki nem hiszi, járjon utána, de ne úgy mint Karl bátyánk) alapítson. Figyelem, ez mind tetten érhető a Cooperiádában. Szóval, százegynéhány oldalnyi idő telik el anélkül, hogy beindulna az akció, amit annak idején lélegzetvisszafojtva vártam, s nem jött. Viszont a százegynéhány oldal alatt – nyugtázom most elégedetten – az olvasó időt kap (sic!) ismerkedésre, lélegzetre, beágyazódásra. Időt a 17. század végére. És ez, nyájas és potenciális Vörös Kalóz-olvasó, nem rossz. Sőt. A cooperi történet mindig úgy bomlik ki, hogy stílusos legyek, mint egy zászló. És az ember sose tudja (mert ebben mester a Mester), hogy gyarmati, hollandus, francia, ánglius vagy éppen a rettenetes kalózzászló tűnik szem elé a végén. (Akad később, jóval később egy másik „amerikai”, egy kis köpcös, aki ugyanilyen mesteri szintre emeli a feszültségkeltést, például Psycho című filmjében.) És aztán ott vannak a trouvaille-ok, amiknek a trónon olvasó király-én úgy örül, mint az angol uralkodó egy arabs telivérnek. Például, ahogy egy írástudatlan tengerész feljegyzi a hajó nevét, amely egyszer majd nyomra vezetheti védence, a vitorlaszegett roncsok között lelt kisfiú felmenői tekintetében. Richard Fid, az egyik nevelőapa megkéri Scipiót, a másik nevelőapát, aki mellesleg a tetoválás mestere, hogy puskaporral dörzsölje be a tengerészi mellkasba a betűk hasonmását, szép sorjában, ahogy következnek. A hű nevelő, bajtárs s barát hosszú éveken és oldalakon át hordozza magán az írást. Ő az Ige, a Titoknak Nyitja. Ezen a vonalon mellesleg egy másik tengerészig juthat el a nyájas olvasó, kinek neve Arthur Gordon Pym. Persze csak akkor, ha kedvét nem szegi a legvadabb vihar sem.
Számos klozett-történet mesélhető a műről, melyet átsző a vadvihar s a vadregény. De járj utána magad, nyájas olvasó, saját trónodon ülve, derék magán-Robinzon. Jobb az úgy. E klozettolvasó most lehúzza a vizet, s nagyobb dolga nem lévén, a viszont-ülésig kisebbek után siet.
