– Harminc évesen egy költő vagy halott, vagy halhatatlan – bizonyára neked is elsütötték már ezt a megállapítást. Már túlléptél a krisztusi koron is – jó úton haladsz a költői halhatatlanság felé?
– Amennyiben van jó út ez irányba… talán. Erről mindig azt gondoltam, hogy nem az én tisztem eldönteni sem azt, hogy jó költő vagyok-e, sem pedig azt, hogy jó irányba tartok-e. Annyi biztos, hogy túl a harmincon teljesen másról szól ez, mint huszonévesen. Amikor rájön az ember, hogy kezdik komolyan venni, vagy itt-ott számít a véleménye, már felelősségteljesebben kell gondolkodnia erről a „státusról”. De a halhatatlanságot nem maga dönti el.
– Nemrég fergeteges irodalmi bulit rendeztek 35. születésnapod tiszteletére, ahol a költő, író kollégák nem kíméltek, rendesen kivesézték a múltad, a szerelmi életed, a jó és rossz tulajdonságaid. Külső szemlélőként, elmondhatom, jó volt a hangulat. Te hogy érezted magad?
– Tényleg megtisztelő gesztus volt ez az összejövetel, jól esett, hogy a társaság még mindig fiatal, a humora olyan friss, mint tizenegynéhány éve. És persze az is jól esett, hogy számon tartanak, hiszen az emlékek, amelyek felidézésre kerültek ezek szerint másnak is fontosak. A látszólagos vaskosság ellenére e szövegek és megnyilvánulások mögött érezhető az a szeretet és cinkosság, amely ezt a társaságot majdnem két évtizede összetartja.
– A Dihorfest nevet viselte az irodalmi fesztivál, melynek keretén belül téged is megünnepeltek, ám kevesen tudják, mit takar a Dihor. Márkus- Barbarossa Jánossal közösen írtatok egy Dihoriáda című sms- verseskötetet is. Mit is fed a dihorság?
– A Dihorok Társasága körülbelül 15-16 tagú lehet. Sosem számoltuk össze pontosan. Orbán János Dénessel találtuk ki, olyan tíz-tizenegy éve, szűk körű baráti társaságunkban használatos megnevezés. Dihornak lenni kiváltság, a társasághoz való tartozást jelzi, a beavatottak rangja.
A Dihoriáda pedig a Márkus Barba-rossával kitalált magánmarháskodásunk, amiből végül is a világ első, de ha nem is, a magyar nyelvterület mindenképpen első sms-en íródott verseskötete lett. 2000-ben jelent meg, a kritikának a mai napig sem sikerült fölfedeznie. Tehát, címe szerint is Dihor-éposz, görénykedések története, amelyben az epikus szálat különböző lányok meghódítása, becserkészése és meg- vagy szétírása adja. Voltaképpen a világról 160 karakterben elmondható elménckedések, s bár a könyvet műfajteremtőnek szántuk, magyarul azóta sem láttam hasonló próbálkozást.
– Szokványos kérdés, mégis kíváncsi vagyok, hogyan lett belőled költő?
– Eredetileg baleseti sebész szerettem volna lenni, de a kémiatanárnőm, aki tizedik osztályban tanított, elvágta előttem ezt az utat. Akkoriban kezdtem el verseket írogatni, és felfigyeltek rám. Ez Lázár László – a legendás Lazics – nevéhez fűződik, mai napig büszkeséggel tölt el, hogy én vagyok az utolsó felfedezettje. Aztán rájöttem, hogy minden máshoz rosszabbul értek, mint a versíráshoz, nem mintha ebben túl nagyra tartanám magam, de életem végéig együtt fogok élni azzal a keserűséggel, hogy nem orvos lettem. Mai napig is mindennél jobban a medicina érdekel.
– Mi volt az első olyan olvasmányélményed, ami az irodalom örök szövetségesé- vé tett?
– József Attila a Részeg a síneken című verse. Valahol a szüleimnél van egy hangfelvétel négyéves koromból, amelyiken szavalom ezt a verset.
– Mikor írtad az első versed, miről szólt, publikáltad-e, megvan-e még, mi történt vele?
– Természetesen nagyon rossz vers volt, gondolhatod. Hál’ Istennek eltűnt és nem került OJD kezébe… Érdekes viszont, hogy nem arról szólt, amiről azóta is a legtöbbet írok… Csak arra emlékszem, hogy édesanyámtól kaptam annak idején egy szép, szürke szövetbevonatú noteszt, abba írtam le.
– Marosvásárhelyen születtél, Székely-udvarhelyen jártál középiskolába, ahol az Alteregó nevű irodalmi kört vezetted. Mesélnél a diákéveid legfontosabb, irodalomhoz is kötődő élményeiről, az Alteregóról?
– Nem az Alteregóról van szó, hanem az Ébredésről. Az Alteregó később lett. Az előbbi volt az iskola diáklapja, és a hagyomány megőrzése végett, sajnos, nem tudtam megváltoztatni a nevét, mai napig is ezt a szektás propaganda-szagú címet viseli. Viszont ez volt a meghatározó a pályám szempontjából. Osztályfőnököm, Szász Mihálykó Attila – Isten nyugtassa békében – volt az, aki beavatott a lapszerkesztésbe. Nagyon sokat köszönhetek Neki, nagyon sajnálom, hogy már nincs közöttünk. Ő támasztotta fel az iskolalapot, majd az első szám megjelenése után rám bízta a főszerkesztői tisztséget. Ez óriási lehetőség volt akkor nekem, hiszen a szakma elsajátítása szempontjából aligha lehetett volna jobbat elképzelni, és ez a kihívás tanított meg némiképpen felelősségteljesen gondolkodni. Úgy tudom, az iskolám azóta is büszke az akkori Ébredésre, ez a három év volt a lap új hőskora.
Az Alteregót később alapítottam, kilencvenhatban. Udvarhely kulturális és irodalmi lapjának szántam, aztán kellő támogatottság híján négy szám után megszüntettem. Ez egy jó esély lett volna a város számára is, de ezt akkor senki sem ismerte fel, sőt, a mai napig sem. Ha a városvezetés ezt másképp látta volna, ma már 14 éves lenne ez a lap. Hiszen sikere volt, nagyon rangos szerzők közöltek benne, s a szerkesztőcsapat is lelkesedéssel dolgozott. De hát Udvarhelynek – úgy tűnik – nincs szüksége ilyesmire.
– Ez után a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium következett. Miért vonzott az újságírás?
– Akkoriban még inkább csak ösztönösen, aztán később, az egyetemi tanulmányaim során jöttem rá, hogy tulajdonképpen jó kulturális újságírónak lenni micsoda kihívás. Az antropológia pedig rávezetett arra, hogy a szó, a szöveg mennyire meghatározó a világban, mennyire fontos, és mennyire szervezi az életünket. Ezzel pedig nagyon izgalmas foglalkozni.
– Több lapnak voltál munkatársa, szerkesztője, a versírás és az újságírói, szerkesztői munka hogyan fér meg egymás mellett?
– Hát így. A két terület között nem feltétlenül közeli a rokonság, de van közös nevezőjük. Más-más szellemi izgalmat jelentenek, más-más lehetőségeket.
– Nem elhanyagolandó, hogy az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy oszlopos tagja vagy, szerkesztője voltál az Előretolt Helyőrség című folyóiratnak. Kolozsváron töltött egyetemi éveidről, a transzközép irodalmi csoportosulásról mit tudnál mondani? Milyenek voltak azok az idők?
– Életem egyik leggyönyörűbb időszaka volt. Kolozsvár a választott városom, ha rajtam múlt volna, sosem jöttem volna el onnan. Az egyetemi évek egy külön élet volt az életemben, a tanulás, a tobzódás, a világgal való igazi találkozás időszaka. S bár a tényleges időben lezárult periódusról van szó, ezeknek az emlékeknek segítségével élem tovább magamban Kolozsvárt. A Helyőrség csapata pedig az a – mondhatni – testvéri közösség volt a számomra, akikkel együtt megélhettem és megoszthattam ezeket az éveket.
– Első köteted, A lelkiismeret aluljárói mégsem az Erdélyi Híradó gondozásában látott napvilágot, miért?
– Annak idején Lázár László bemutatott Kovács András Ferencnek, aki akkoriban került a Látóhoz. KAF segítsége, biztatása és bizalma, később pedig a barátsága volt a döntő ebben a kérdésben. Mivel ő szerkesztette a kéziratot, értelemszerűen az általa javasolt kiadóhoz került. De lehet, hogy ez így is volt a legjobb, nem bánom a kötet borítóján azt az f-betűt.
– Verseidben szívesen beszélsz szerelemről, vágyról, beteljesülésről, miért pont ezeket a témákat kedveled leginkább?
– Nem hiszem, hogy erről szólnának feltétlenül a verseim. De ha ragaszkodunk ahhoz, hogy innen közelítsük meg, akkor inkább keretnek tekinthető, vagy kellékszámba menő témák…
– Költészetedet nyomon követve, azt észleltem, szívesen eljátszol nagy költőfejedelmek soraival, gondolataival. Mintha ez egyfajta álarc lenne, ami mögül kibeszélsz. Hogyan magyarázod?
– Szeretek játszani. Meg ami jó, a nyilvánvaló intertextuális utalások ellenére, az az én szövegemben is jó, nem?
– Az Anna-érzés, avagy a bérgyíkos éjszakája című könyved bűnről, bűnközeliségről, múltbeli állapotokról is beszél, mi ihlette a könyvet?
– Valószínűleg olyan külső vagy belső körülmények között jött létre ez a kötet, amelyek épp ezt a mondanivalót erősítették fel bennem. A múlt és annak eseményei gyakorta foglalkoztatnak, hiszen az időben távolodó események kerek, lezárt történetekké szerveződnek, amelyek értelmezésre várnak. Az Anna-érzés is ilyen, lehet, egy időszak végét jelezte az életemben.
– Nemrégiben látott napvilágot a Lucius Domitius lázbeszéde, amely régi és új verseid válogatását foglalja magába. Ez a könyv összegez, lezár valamit, valami új stílus, műfaj, téma követi?
– Ki tudja? A Lucius után most mindenképpen szünet következik, majd meglátjuk a folytatást. Úgy érzem, ez az eddigi legfontosabb kötetem, váratlanul nagy a sikere is. Gondolkodom ugyan a folytatáson, de még semmi konkrétat nem tudok mondani.
– Nagyon fontos munkád az Amikor fordul az ezred című beszélgetőkönyved Szőcs Gézával. Úgy tudom, mesteri dolgozatként indult, mégis könyvvé nőtte ki magát. Miért Szőcs Gézát választottad?
– Nem azért, mert államtitkár lett. Szőcs Géza az, akinek a költészete révén megszerettem az olvasást és a kortárs irodalmat. Az egyetemi szakdolgozatomban a költészetével foglalkoztam, a mesteri disszertációm témája volt Szőcs Géza közéleti tevékenysége. Ennek a kutatómunkának az eredménye ez a négyszáz oldalnyi anyag, amely így, könyv formájában mindenképpen fontos és hiánypótló adalék történelmi tájékozódásunkhoz. Öt évnyi kemény munka volt különben.
– Izgalmas, megkockáztatom azt a kifejezést, kalandos életutad volt, van, sok helyen éltél, Kolozsváron, Budapesten, Székelyudvarhelyen. De nem csak a nagy városokat, a kis falukat is kedveled élettérként. Székelymuzsnán laktál egy ideig, ahol a Viharsarok Egyesületet vezetted. Mit takart ez? Mi volt a célod vele?
– Hiszek a civil szervezetek közösségformáló erejében. Úgy gondolom, hogy legitim keretek között egy-egy baráti társaság hatékonyabban tud dolgozni, nívósabb dolgok megvalósítására képes. A Viharsarok Egyesülettel is ez volt a célunk (hiszen négyen alapítottuk), ez is mai napig működik és hasznos tevékenységet folytat. Egyébként akárhol élek, szeretek úgy élni, hogy a közösség érdekében is tegyek valamit...
– Jelenleg Gyergyóalfaluban vagy magyartanár, de itt sem tétlenkedsz, a legfiatalabbakkal szeretteted meg a kortárs irodalmat, megalapítottad az Antropocentrum Egyesületet, nemrégiben Faludy György tiszteletére szerveztél irodalmi fesztivált. Mennyire sikeres ez a kezdeményezés?
– Rendkívül. Mai napig is kapok pozitív visszajelzéseket, az érintettek alig várják a következőt. Büszke vagyok, hogy Faludy egykori barátai közül nekem jutott eszembe először, hogy a költészet napjára róla elnevezett rendezvényt szervezzek. Nagy segítségünkre volt a média is, de a munka igazi eredménye az volt, hogy sikerült összehozni egy lelkes diákcsapatot, akikkel megszerettettük az olvasást és a verseket. Természetesen lesz folytatása, jövőre nagyobb támogatottsággal, magasabb színvonalon fog jelentkezni a Faludyfeszt.
– Azt olvastam egy régebb adott interjúban, hogy nem sorstragédia számodra egy kis településen élni, lakhatóvá teszed a környezeted. És valóban úgy Gyergyóalfaluban, mint Székelymuzsnán tevékeny irodalmi, kulturális életet éltél, élsz. Csendesebb, kisebb helyen könnyebb alkotni, mint nagyvárosban?
– Nálam ez nem helyhez kötött. Úgy írok, hogy megvárom, amíg összeáll bennem az, amit papírra szeretnék vetni, majd leülök és egy-két hét, vagy több idő alatt kidolgozom. Az Anna-érzést például Muzsnában írtam, a Nérót pedig Pesten és Kolozsváron, mert éppen így alakult. De vidéken élni azért jobb, mert nyugisabb, és azért, mert általában olyan terep, ahol jobban lehet dolgozni. És itt nem feltétlenül az alkotásra gondolok.
– Milyen új munkákat láthatunk tőled a közeljövőben?
– Azt hiszem, inkább verseket, pedig nagyon szeretném befejezni a regényemet, amit már négy-öt éve pihentetek. A tanári munka sok időmet lefoglalja, az írásra marad a legkevesebb. Ezen kívül pedig a nemrég indult egyesületünk is lefoglal, ezt is szeretném komolyan csinálni
Farkas Wellmann Endre
1975-ben született Marosvásárhelyen. 2007-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar-néprajz szakán szerzett tanári oklevelet. 1990 óta több magyar nyelvű sajtóorgánum munkatársa volt 1997-ben a székelyudvarhelyi Príma Rádiónál, 1998-ban a nagyváradi Erdélyi Napló hetilapnál, 2000-ben pedig a Kriterion Könyvkiadónál dolgozott szerkesztőként. 2002 és 2004 között A Dunánál című kulturális-irodalmi folyóirat munkatársa, majd főszerkesztő-helyettese Budapesten. 2005 óta az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerkesztője Kolozsvárott. 2007 és 2008 között az EMKE projektmenedzsereként dolgozott. Jelenleg Gyergyóalfaluban magyartanár.
Kötetei: A lelkiismeret aluljárói (1997), A vágy visszakézből (1999), Kulipendium (1999). Könnyűrulett (Kísérleti regény, 2000), Dihoriáda (a világ első magyar nyelvű sms-kötete, Márkus-Barbarossa Jánossal közösen, 2001), Az Anna-érzés, avagy a bérgyíkos éjszakája (2004), Amikor fordul az ezred (Szőcs Gézával közösen, 2009), Lucius Domitius lázbeszéde (2009)
