A kocsma neve:
Nikdénia
– Az ősi nikdén mitológia szerint ő az igazságos halál istene – mondta, s közben kortyolt a söréből. Valakivel meg kellet igyak egy sört, ez az ürge meg kellő hajlandóságot mutatott. Csak itt a pultnál, elvégre fizetésnap volt.
– Neve: az egyenesen járó, vagy a könnyű léptű. Azért, mert vízipipát hord a hátán, és nem eshet le a szén.
– A báros fáradtan mosolyog. Nem lesz több sör, jelzem egy kézmozdulattal, az órára pillantott.
– Néha nagyokat szív belőle. Ha köd van Nikdéniában, mindig ráfogják, mondván: a Kacsa pipál. Kacsának csúfolják, mert őt csúfolni kell, szidni. És tudod, miért? A legenda szerint, valamikor volt egy híve: imádkozott hozzá. Sőt hétről hétre feláldozott egy juhot is a tiszteletére épített oltáron. Aztán egyszer meglátogatta őt. A pásztor pedig nyájas volt, mézes-mázas, nyalizó alak. Elővett egy gyönyörű mellényt. „Felpróbálnád?” – kérdezte: „A tiszteletedre csináltam.” A Kacsa kicsit habozott, de aztán letette a pipát... És láss csodát: az eddig szelíd pásztor vadállattá változott. Odaugrott a pipához – aminek a füstje maga az életerő – megfogta és el akart spilázni. Persze ilyent nem lehet, a lendülettől a szén az arcába repült, ő meg hátra esetett, beverte a fejét és „elfolyt az agya, mint az idő”. Ettől a verssortól számolják Nikdénia történelmét. Sőt a mai napig megölnek minden olyan nikdén újszülöttet, aki furcsa kör alakú folttal születik az arcán.
Így, profilból elszántnak tűnt. A báros mosolygott, mint aki ezer változatát ismeri a történetnek.
– A folytatáshoz kell még egy sör.
A báros gúnyosan vigyorgott, a hűtőhöz lépett. Bólintottam.
– Ő ronda. De nem úgy ronda hogy félni kelljen tőle, inkább vicces. És nem csak tiltott hozzá imádkozni – és erőszakos halál a büntetése –, hanem teljesen fölösleges is! Ő csak a pipa hordozója. De nem egyszerű pipa ez! Igazából egy nagyon finom mérlegszerkezet van benne, a Kacsának csak annyi dolga van: a mérleg egyik serpenyőjébe oda tesz téged, a haldoklót, a másikba néhány falevelet, és a szádba adja a szipkát. Ha könnyebb vagy, elkezd ömleni a füst, a mérleg pumpaként működik, te meg megtelsz életerővel, ha nem: kiszívja a lelked. Minél nehezebb vagy, annál gyorsabban, és jaj azoknak, akiknél egy hajszál a különbség: a hitük szerint ők azok, akik lassan pusztulnak el.
Megint elhallgatott. Jól tette: többre nem voltam kíváncsi. Csendbe néztünk magunk elé. Ilyenkor szinte évek telnek el, a semmiben két óra kattanás között. Aztán megembereltem magam.
Áthajoltam a pulton. Kinyitottam pénztárgépet, betettem a négy sör árát és némi borravalót, úgy, hogy mikor kinyitják jól látható legyen. Vécére mentem, aztán próbáltam kitessékelni új cimborámat.
– Nekem is kell!
Megvártam.
Akkor éjjel veszíthettem el a pénztárcám, félhavi fizuval. Ezért nem mentem arra, de ez nem mentség.
Rá egy hétre akadt kezembe az újságot, amiben egy biztonsági felvétel volt kinagyítva: épp bárpultnál ülök. Alatta a cím: „Az utolsó vendégekre hagyta a vagyonát a kocsmáros”. „Tegnapelőtt találták meg az Aranyhal tulaját a saját kocsmájának mellékhelységében, holtan. A halál oka: heroinelvonás. A kocsmárosra rázárult az ajtó, talán a huzat csapta be. Valószínűleg a fájdalmak legkegyetlenebbikét élte át, és leírhatatlan halálfélelemet. Kocsmáját két utolsó vendégére hagyta, a végrendeletet a jegyzetfüzetbe írta. A rendőrség keresi az örökösöket. ”
Alkalmi cimborám soha nem jelentkezett, képe az újságból kivágva most is a falon lóg. Egy vendég vette észre: a jobb arcán mintha kerek égésnyom lenne... Én nem hiszem, valószínűleg csak a papír öregedik ilyen furcsa módon.
Egy önjelölt
kentaur álma
Alapjában véve békés teremtés vagyok. Csak együtt szeretnék lélegezni a léttel, ez minden vágyam. Nyáron heverni a fűben, aztán forrást keresni. Felvágtatni egy dombra, átszellemült képet vágni a tájnak. Ősszel gyümölcsöt szedni, szilvát meg körtét, meg valamit, amit ki se tudsz mondani. Télen a felsőtestemre nagykabátot venni, a tűzhelybe bámulni, tavaszszal rügyet zabálni.
De semmit se foghatok a városra. Olyan, mint a tenger, néha az egekig repít, máskor meg lágyan ringat. Én tudok örülni egy új színes plakátnak, egy eldugott kávézónak, egy virágárus lánynak. Különben is, ahogy kedvenc császárom, Julius Gluteus Maximus mondta: „Nem a tó a hibás, ha fuldoklik a kacsa.”
Az alak meghatározó eleme a súlya volt. De ne formátlan lágy tömeget képzeljünk el, inkább duzzadó izmok gömbölyű halmazát. Rövidre nyírt haj, hangsúlyozottan golyószerű fej.
Valamikor egy falka tagjai voltunk. Pénzünk kocsmára egyikünknek se volt, de a találkozást megünnepelni – piával kellett. A zsebeink aljáról kotortuk össze az aprópénzt, meg aztán kölcsön is kértünk.
A parkba mentünk. Ő egy padra ült le, én lehasaltam melléje. A városi fűnek egész más tapintása van, kissé melegebb és nem annyira éles...
Előre leszögezem, én nem voltam részeg! Különben is egy fél lónak egy gallon vodka is elkel...
– Te tényleg kentaur vagy? Ha már nem lát a szemétől, én nem méltattam válaszra. Eltereltem a szót. Csöndesen iszogattunk egy darabig, egy-egy mondattal idéztük fel az ezerszer agyonszínezett emlékeket. Aztán megint előbújt belőle az ördög. Lovagolni akart.
Épp felálltam, hogy otthagyjam. Lo-vagoljon azon, akin akar, de rajtam aztán nem.
– Emlékszel arra hogy hányszor játszottunk farkasost? Te megharaptál, én meg úgy tettem, mintha fájna, de magamban nevettem. Te erősnek érezted magad én meg ravasznak.
Meggyőzött. Alig tudott felülni a hátamra, és erősen átölelte a derekam. Satu részeg volt. Tényleg csak egy sétára vittem volna, de vele nem lehetett beszélni. Azt mondta, ha tényleg rendes kentaur vagyok, nem csak önjelölt, vagy csak szinte, akkor vágtázni is tudok. Innen már nem volt visszaút.
A Szamos partján loholtam. Az alak kísértetiesen kacagott, és nem bírta abbahagyni. Egy betépett isten látomásának képzelhette magát. Nekem egyre jobban fájt a mellkasom, és a sötétség minden lélegzetvétel után forróbb lett. Sokszor elengedte a derekam és kezét széttárta, máskor meg a hátsófelem csapta, hogy gyorsabban. Tisztán láttam: a történet vége az, hogy vagy csak ő, vagy mindketten a folyóban végezzük. Megtorpantam.
– No de azért még hazavihetnél.
Egy sárga ház mellett lakott. Mikor megpillantottam: minden szőrszálam az égnek állt, valahogy sugárzott belőle valami múltszázadi romantika. Épp leszállt rólam. Ekkor az utca másik végében egy beszívott sofőr nekihajtott egy fának. Eszméletét vesztette: az alak és én megszűntünk létezni, csak annyi láttam még, hogy valaki kiszáll az anyósülésről.
Hullámverés
(avagy egy szöveg privát históriája)
Igazából egy fényképé. Az egyetlen fényképé, amit valaha széttéptem. Ballagásunk alkalmával adtuk egymás kezébe, én valami jópofáskodó képet, a hátán egy jópofáskodó idézettel. Meg akartam maradni a felszínességnél, jelezni próbáltam, ha csak ennyi marad belőlem... Az aláírás: „Az eddig együtt eltöltött évek emlékére: Véhá”.
Évezredeket kellett volna írni. Gúnyo-lódni. Nem vele, magammal. Talán nem az érzelgősség helye ez, de röviden ahhoz hasonlíthatnám ezeket az éveket, mint mikor egy négyéves kölyökkel sakkozol. Neki természetesen nem léteztek szabályok, ha akart kettőt lépett egymás után, ha akart, egyet se. („Lépj viszsza!” „Miért?” „Nem tudom...” – s mosolygott, mint a szűz megkopott freskókon, a semmibe bámulva, megcáfolhatatlanul.) Néha a lovat futárnak használta, a bástyával lólépésben ugrált, a királynővel sáncolt, ha úgy tartotta kedve. Miután sikerült mattot adnia (csak úgy fogott egy bábut, letette a királyom közelébe és egykedvűen kijelentette: sakk-matt!) egyetlen pillantásával tudatta az egész teremmel, hogy, igen, ő megint nyert. Aztán néhány perc múlva odajön és elnéző mosollyal engedélyez még egy játékot, ad még egy esélyt... Se ellenállni nem lehet, se elmagyarázni, hogy te nem nyerni vagy őt legyőzni: te játszani szeretnél.
Érthető, ha sakktáblákat széttörni vágyó indulatomnak áldozata lett a kép. Egy fa előtt állt, próbált lírai arcot vágni. Egyáltalán nem volt se szép, se vonzó. Még én választottam a képet, így biztos volt benne, hogy tetszeni fog, persze találomra böktem rá egyre. Nem vártam túl sokat a szövegtől se, mit is várhatnék egy fénykép hátára írt szövegtől, talán ezért ért akkora meglepetés. Egy Pilinszky-szöveg volt az. Egy gyermekről szólt és egy kavicsról. A kölyök kiszúr egy kavicsot, „mely mindöröktől fogva az övé, és soha senki másé nem is lenne.” Egy évezrednyi pillanat alatt eggyé lesz a kővel, és egyedül. A kővel persze. A tenyerébe zárja. Érzi, hogy sorsa megpecsételődött, hogy örökre vele marad. A végtelen cikázik a feje felett. Szemét lehunyja, sóhajt, majd a tengerbe vágja a követ. Néma a szakítás, de „egy egész tenger zúgja mégis vissza”.
Az első tíz-tizenöt olvasáskor láttam magamat a parton, ahogy kölyökpofával futkorászok oda-vissza, céltalanul. A rátalálás pillanata... Itt többször is elbőgtem magam, egyre szebbnek képzeltem el a jelenetet, úsztam a szövegben, hallottam a „mindörökké”-t, ahogy az égből dübörgő szózatot. Aztán a birtoklás öröme. Egyetlen pillanatra sem tudhattam magaménak az imádott hölgyet, és most ott volt a tenyeremben. Szipogva markolásztam az elveszíthetetlent. Aztán az összeláncoltság érzése... Mintha egész eddigi életemben erre vártam volna. Állítom, hogy a halálraítéltek nem örültek úgy a kegyelemet hozó szavaknak, mint én ennek a szövegnek.
Az utolsó három sor? Az fel se tevődött. Nem azért izzadtam vért, hogy egy csöppnyi boldogságdarabot is bárhova hajigáljak. Jóval erősebbnek éreztem magam annál, hogy ez az utolsó pár sor bármit is elrontson, nekem aztán ne mondja meg egy szöveg, hogy mit csináljak a kavicsommal! Itt marad és kész!
A szöveg persze sorról sorra igaz lett, szó szerint és nagyon. Én a kavics voltam.
