„Hosszú az Úristen,
Rövid a szalonna.”
József Attila
I. Föld
Hosszú az Úristen,
fut mezőn-szurdékon,
csontunk velejét kirázza,
kőragyás keréknyom.
Rögös az Úristen,
hol tapad, hol porlik,
sárbatyut köt a csizmádra,
szikkad tőle orrlik.
Széles az Úristen,
vén földszoknya ránca,
olvadó hó satírozta
zebrahát-barázda.
Szomjas az Úristen,
csatáink beissza,
rozsdás lovag sírban vágtat,
nem néz soha vissza.
Mély is az Úristen,
fürtjét veti kontyba,
ki belefúl föld-hajába,
többé semmi gondja.
II. Víz
Hosszú az Úristen,
messzire jutsz rajta,
széthasítod, vizet vet így
kétfelé a sajka.
Síkos az Úristen,
markodból kicsusszan,
ha meg apró, visszadobod,
hadd nőjön, hadd ússzon.
Széles az Úristen,
általmegyünk rajta,
aki szeret, mind vízen jár,
de száraz a talpa.
Gyerek az Úristen,
játéka a tenger,
rakosgatja mozaikká
tenger türelemmel.
Mély is az Úristen,
teli van örvénnyel,
csavar fordul, gyomra mordul,
tüskös habja bényel.
3. Tűz
Hosszú az Úristen,
hűsége zsinórja
ég utánad hegyen-völgyön,
szívedben a bomba.
Tűzvész az Úristen,
rákap életedre,
láng-fogakkal megcsócsálja,
röppen égre pernye.
Széles az Úristen,
terjeng láva-kása,
fogpiszkáló lesz minden fa,
házad szén lakása.
Perzsel az Úristen,
sercen disznó bőre,
élünk egymás teste árán
új s új esztendőre.
Magos az Úristen
izzó elefántja,
szikra-tölcsért szél pödörget,
ég a szénabála.
4. Levegő
Hosszú az Úristen,
repülőgép csíkja
foszladó fohászainkat
menny-papírra írja.
Síküveg az Isten,
úgy van itt, hogy nincsen,
hűst kizárva fényt beenged,
eltűnt, hogy segítsen.
Széles az Úristen,
ássa égi munkás,
habarodik vattagombóc,
felhő-vakondtúrás.
Azúr az Úristen,
ömlik ránk a kékség,
csurom víz mindünk ruhája,
szárítgatja kétség.
Mély is az Úristen,
égbolt-tekenője,
felhő-tészta belévetve,
majszolunk belőle.