Napok forognak, jönnek esték:
Foroghat Vivaldi meg Händel,
Foroghat még örömre rest ég –
Isten megáld itt. Majd elrendel:
Előle nem rejt maszk, se festék.
A hallgatag menny föl se szentel –
Sokan hiába azt keresték,
Ki sorsuknál is többre ment el…
Esendő voltuk mind megesték:
Mozart, Vivaldi, Bach vagy Händel…
Ha más üdvöt nem hint e rest ég –
Különbékét kötünk a csenddel.
(Kovács András Ferenc: Orgonafutam – Szilágyi Domokos emlékére)
Csíky Boldizsár, Vermesy Péter zeneszerzők, Bács Lajos karmester – Szilágyi Domokos barátai. Az első kettő Szilágyi Domokosnak több versét zenésítette meg, Bács Lajos mint a bukaresti filharmonikus zenekar karmestere, éveken keresztül biztosította Szisznek a szimfonikus hangversenyeken való ingyenes részvételt, sőt turnéira is elvitte magával, országszerte. Csíky Boldizsár többek között a Harangoznak Monostoron című versét zenésítette meg.
1961. júliusában Szisz szüleinek a következőket írja: „…írok valami oratórium-félét a Korunk szeptemberi fiatal-írók-számába. Ezt, gondolom, sikerül megzenésíttetnem Oláh Tibivel, s akkor elő is fogják adni.” Arról már nem szólnak a következő, haza írott levelei, hogy ez a terve végül miért nem valósult meg.
Illyés Kinga 1973-ban Nagy László lakásán Szisszel közösen töltött el egy estét. „…Elmentünk és ott voltunk egész este, énekeltünk, beszélgettünk, én is énekeltem a népdalaimból, szóval nagyon kellemes és oldott este volt.” Ennek hatására állította össze Illyés Kinga felejthetetlen zenés-énekes-szavalóestjét Szilágyi Domokos Sajtóértekezlet című verseskötetéből, Lírai oratórium címmel.
Szisz halála után egy évvel, 1977-ben, Vermesy Péter Bihari Máriának adott interjújában a következőképpen emlékezik a Pimpimpáré, vers és muzsika gyermekeknek című közös művükről: „…Szilágyi Domokos versei pedig olyan inspirációs forrást jelentettek, amelynek tökélyét zenében megközelíteni… bizony máig sem tudom, hogy bár egyetlen dalocskában vagy kórusműben sikerült-e. Nem is nekem kell ezt eldöntenem. A vele való együttműködés már önmagában is egy életre szóló élményt jelentett, hiszen köztudomású, hogy igen kifinomult zenei ízlése volt. Gyermekversei, akárcsak a népi gyermekmondák, zeneiségre, rímjátékokra, szójátékokra alapozódtak, éppen ezért mertem magam is egyfajta zenei építésjátékot csinálni a szó megszokott értelmében való zeneszerzés helyett.”
A Bartók Rádióban 2000. március 10-én és április 7-én elhangzott műsorokból, az Albert Zsuzsa által szerkesztett Legenda Szilágyi Domokosról című visszaemlékezés-gyűjteményből idézem Csiki László szavait: „Azt mondja Bálint Lajos, a Kriterion könyvkiadó akkori és hát mostan is műszaki szerkesztője, aki Szilágyinak is barátja volt, hogy Vermesy Péterrel három éjszaka alatt megcsinálták a Pimpimpáré csodálatos gyerekkönyvet: vers és dal. Azt mondja Csíky Boldizsár, a zenész, hogy bármilyen zeneformát lehetett mondani Szilágyi Domokosnak. Erről egyébként nekem is vannak tapasztalataim, mert nagyon tudott ő zenét magyarázni, például, hogy hogyan játssza Csajkovszkijt Richter és hogyan játssza más, csak annyit kellett kitapsolni neki, hogy ta-ta-ta és ő tudta, hogy mit kell írni. Másnap reggelre megvolt a szöveg. Volt benne valami irigylésre méltó készség, a műfordításaiban is az érződik.”
1960-ban, Hervay Gizellával kötött házassága első hónapjaiban, Szisz szüleit a következőkről tájékoztatja az ifjú pár: „Ezen kívül van egy lemezjátszónk és pár jó hanglemezünk. Két Bartók, két Beethoven, egy Liszt és egy Wagner.”
Domi a Vivaldi Négy évszakát már Szatmárnémetiben megcsodálta, Ruha István előadásában. E gyönyörű zenei költemény hatására a Vivaldi Tavaszáról így ír:
Megjöttél, kicsike? De meg ám.
Könnyes mosollyal, cirógatással.
Lassan kékre sül az ég,
a föld meg csak barnul, mint szokott.
Az ég kék, mint szeme valakinek,
vizek világgá vándorolnak, mint a szerelem,
mellbimbó-barna alkonyatban
elbőgi magát egy bárány, egy csecsemő.
Barázdában barna magvak.
Boronálják isten barmocskái.
Búzát, békességet.
Fecskék szopránja – nyitni-nyitni.
Féllábas, kontrázó gólyák.
Nyakuk íve, mint gordonkáé.
Szisz zenei kultúrájának családi alapjait az otthoni, főleg közös éneklés képezte (vallásos énekek, népdalok, a szülők világi témájú dalainak énekelgetése). Magyarláposon, az elemi iskolában tanítónénije, Pakuts Zsuzsánna, valamint az éneklést hegedűn kísérő Topán György szerettette meg vele a népdalokat. A két világháború között burjánzó magyar operetteket az ötvenes években apa–anya (s a kisebb leánytestvérek) szívesen dúdolgatták, de Domi már ekkor fintorgott ezek hallatán. Sőt, még az operát sem vette be a gyomra.
Ezenkívül, az iskolában a nebulóknak szinte naponta énekelniük kellett a román, valamint szovjet himnuszt (ez utóbbit oroszul is!). Ne feledjük a mozgalmi dalokat sem, melyeket akkori sztálinista költőink ültettek át magyarra, vagy eredetiben ömlött ki belőlük („Semmid se volt, ma mindened van,/ A roskadozó vén palánk ledőlt…” stb.).
Zenei hallásfejlesztés szempontjából, már csak a mennyiségük miatt is, számottevőek voltak ezek is. Ezeken kívül, a templomi közös-, szóló-karének és orgonamuzsika is hozzájárult a gyermek Domi zenei fejlesztéséhez. A karénekek szerzői között főhelyen állt a rokon Vargha Gyuláné. A közösen énekelt dicséretek között gyakran szerepelt Szilágyi Domokos dédapjának, Szász Bélának a szerzeménye: az „Ím nagy Isten, most előtted szívem kitárom…” kezdetű. Édesanyánk minden gyermekét bevonta a templomi énekkarba (ő volt a kántor és a karmester). Igazi fölemelő élmény volt, amikor Magyarláposon kolozsvári teológusok tartottak karácsonykor ünnepi műsort (egyikük neve Ká Kovács, a másikuké Fa Kovács. A harmadik nevére nem emlékszem). Fa Kovács művészien orgonált, Ká Kovácsnak szép baritonhangja volt, szólót énekelt, a harmadik szavalt.
Úgy emlékszem, hatodikos korában Szisz (ekkor még Domi) egy évig zongoraórára járt. Így elsajátította az akkori időkben a tantervből hiányzó kottaolvasást, és el tudott játszani könnyebb darabokat. Gál Elemér, szatmárnémeti tanára jegyezte fel róla, hogy amikor a nála Szisz által öszszegyűjtött baráti társasággal együtt, közösen népdalokat énekeltek, Szisz a zongorához ült, és lejátszotta az általa kezdett népdalt. Egyébként halkan, de tisztán, érthetően énekelt, a baritonhoz inkább közelálló hangnemben.
1946-ban családunk Szász Jenő nagybátyánktól egy patefont (gramofont) és több tíz bakelit-hanglemezt kapott karácsonyi ajándékba, jórészt klasszikus muzsikával. Volt közöttük zongora-, hegedű-, zenekari muzsika, aztán operaáriák. A rádió családunkba való betöréséig, a Columbia lemezgyártó cég háború előtti termékein fejlődött zenei ízlésünk.
Szisz mennyiségi és minőségi zenei igényét már nem elégítette ki a lemezjátszó; és még Bukarestben, Hervay-korszakában Tesla márkájú magnetofont vásárolt. Miután lehetősége nyílott rá, a Bartók Rádióból és más, komolyzenét közvetítő adók műsoraiból hangszalagra vette föl az őt érdeklő zenét, aztán azt főleg éjszaka, munka közben hallgatta. Ezen kívül gyakran vásárolt klasszikus hanglemezeket (ekkor még a bakelit járta), amelyeket gyakran, egymás után többször is meghallgatott.
Szilágyi Júlia (Lili), a költő húga írja 2000-ben: „Szimfonikus és népzeneszeretete révén ismerhettem meg én is a zeneművészet nagyjainak műveit. Minden házasságában első dolga volt a lemezjátszó beszerzése és hanglemezek vásárlása. Amikor új lemezt vásárolt, akkor azt a zeneművet két hétig is hallgatta úgy, hogy ugyanazt a számot naponta tíz-hússzor is meghallgatta. Bach, Beethoven, Vivaldi, Händel, Mozart, Haydn stb. műveit éppúgy ismerte, mint a huszadik század zenéjét. Neki köszönhetem, hogy így sok zeneszámot megismerhettem. A magyar régi zene, vagy Bartók és Kodály muzsikája is a kisujjában volt. A valódi népdal megismerésére is ösztökélt. Nem állhatta a nótaékat és a műdalokat, a tánczenét, az operettet.”
1972-ben találkozott a szatmárnémeti volt iskolájának (jelenleg Kölcsey Ferenc nevét viseli) diákjaival, amikor megkérdezték, mi a véleménye a zenéről. A válasza a következő volt: „Szeretem a régi zenét, mondjuk a gregorián muzsikát, Monteverdit, Palestrinát. A klasszikusokat. Vivaldi, Corelli, az olasz iskola, a német barokk, Bach, Händel, a bécsi klasszikusok, Haydn, Mozart, Beethoven, ő már a romantika előfutára. A romantikus zenét nem szeretem. Illetve még elbírom belőle Schubertet, Chopint, Lisztet – Wagnert már nem, Csajkovszkijt még kevésbé. Brahmsot. Aztán ugrás. Kezdődik valami Straussnál, aztán nagyon jó zeneszerző volt Anton Webern, Schönberg, Prokofjev. Bartók, természetesen mindenekelőtt.”
A Szilágyi Domokossal rokonlelkű Márai Sándor Füveskönyvéből idézek, mert olyasmit ír, ami Sziszre is megdöbbentően vonatkozik: „Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, amelyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak…” Sziszt az általa nagyon kedvelt zene erősen fölkavarta, egyáltalán nem nyugtatóként hatott rá, mint ahogyan azt ő maga is vallotta, de nem is tudott szabadulni tőle.
Utolsó éveinek élettársa, figyelmes támasza, Nagy Mária is úgy érzékelte, hogy „…a zene nem volt számára pihenés, a zene felzaklatta, nagyon intenzíven élte a muzsikát. Hangversenyre jártunk, színházba nem…”
Kedvenc szerzői közül Honegger zenéje emlékezteti a végítéletre, halálra, elmúlásra. A Kérvény című versében írja:
…alulírott, álomba lassuló rettenettel,
nem tudván, mennyire kelendő
portéka a jövendő, alulírott
alulírott, ideiglenes, ideiglenes
mindörökké,
meghallgatván a végítélet
trombitáját (Honegger-dallam volt
talán),
alulírott, rovásán több millió
halállal, születéssel, átmenettel…
Másik alkalommal ugyancsak Honeg-ger készteti versírásra, a zeneszerző II. szimfóniáját hallgatva veti papírra a következők sorokat:
Akivel elbánt a bánat,
adhat-e örömöt másnak?
Szerezhet-e szégyen nélkül
Szarvakat az elmúlásnak?
Kísértsél csak, visszajáró,
halotthangú osztinátó!
Ne hagyd magad, megkísértett,
ne hagyd, „földiekkel játszó…”!
Világ hangját hanggal győzni,
segíts holttalan időzni,
és a reményt, amíg lehet,
tíz-húsz évvel megelőzni.
