Kínai papiruszként hull a földre a diófalevél a közelgő télbe csavarodó ágról, mintha Pieter Brueghel végleges, utolsó ecsetvonása lenne a decemberi tájat illusztráló festményen. Az idő zsebóra. Elfér a hóhullató évtizedekre emlékező, kopott, barna télikabátban. Nem vagyok benne a külső időben, végtelenített, belső másodperceimet élem. Óramutatók nincsenek itt, csak a fölöttem őrködő tél nyugodt, óriás madárszárnya; vagy esti sétaút Óceániában, narancsszínű szerelemben – szómágiával visszalopni megfutott nyarat, míg kigyúl a lélek körül a soha nem változtatható jelen, az öröklét vörös gyertyafénye.
Az elméből kilőtt gondolat az űrig vágtázik, mint csillagközi ló, végül a Plútón át a Földre tér, csak ez a bolygó lakható számára. A világegyetem talán végtelen, a gondolat üstökösként repül benne, de végül zuhannia kell, mert az ész műszere véges sebességet mér. De a szellem elpusztíthatatlan, akár az afrikai bennszülöttek dobverésében pergő fekete ritmus, vagy a sámánizmus ezer formában, s a létben oszthatatlan egyként, látomásos, indián angyalként feltűnő orákuluma, vagy a síró Mária-szobor fejthetetlen rejtelme. E földtekén egyenlő az apró, eső elől bolyba búvó, gyűjtögető hangya és az írótollát és kardját élező sokezer éves ember, akaratának csóvás szeszélyeivel együtt él az öneszmélés helyett égi harmóniával, a körkörös áramlás törvényével áldott bogárral.
A Hold párkányán könyöklök, és csillagderengésű éjszakákon a földgolyóra tekintek, az óriás teremtő által növesztett világfán pörög megállíthatatlanul milliárd földgolyó. Mindenkinek jut belőle egy magángolyóbis, csak általa tehető lakhatóvá, a világűrből csak Az a tekintet figyel, az örökkévaló, üzenet jön az eltávozottak fehér tintával írott leveleiben, lapoznak valahol egy világkönyvet, a hóhullásban soha nem hallott költők tollából szivárog a jövendő verssora, az egyetlen, éltető, északi lányszerelemről.
Kilódulok az utcalámpa sugárkévéje alól az esti, sötét hóhullásba, a gondolat kifutópályáira, s hívnak nyugtalanul ködös kikötőkből, tengerek márványló, hideg habján imbolygó hajókról a tél kék szemű, sirályokkal röpülő asszonyai. Ezer arcuk van – ahány változatlan arc, annyi borostyánba menekített élet, s ha tükörbe nézel, magad vagy, de a képmás megsokszorozza magát.
A tél kérlelhetetlenségében szarvasléptű álmod erdőrengetegében ébredsz a szunnyadó istenségre, a konok, fehér ragyogás feledhetetlen. Jorge Luís Borges erekkel futtatott öreg keze csillámló földgömböt pördít a világköltészet mesterének mozdulatával; megállítja – hüvelykje óceánok jegében áll pár pillanatig, majd görög oszlopcsarnok nőszobrához ér, a Szamothrakéi Nikéhez. Döbbenetben ül óriás íróasztala előtt, pörögnek szemében a valaha volt, eltűnt népek legendás alakjai. Végül megszólal, ma már ismeretlen, eltűnt nyelven: ahány arcod van az ősi legendáriumokban, annyi életed lesz a jövendő krónikáiban. Minden megíratott már, múltad létezett élted előtt, és halálod már évezredek óta megtörtént. Fejlődj, alakítsd az anyagot magad hasonlatosságára, a bűnös szent(ek) nevében. Porból ki vétetett, oda lészen útja, ne feledd, iránytűd a pokol országát nyitja meg előtted, de a purgatóriumban döntetsz el.
A Borges-mágia rajzolja ki az esti olvasólámpa fényében a könyvtárat, tűnődik a fény, végül átvilágítja az egész termet, a törékeny lepkét az asztalon, és sercen a hófehér papíros, az örökkön betölthetetlen – a védő s gyötrő szerelem, míg útrakel a mondat, s a gyönyörben formált betűben föllobban a lélek, testet öltvén. Paranccsá lett fülemben a hang, súgja, térj vissza társaidhoz, kikben a változatlan, öröklét-célhoz erősödött a romlandó test, kifáradván, építik a vers végtelen országát, ahol a mindenség egy költemény végtelen változatának álma talán; mint mélyhegedű, zeng bennük a múlt vonószenekara, s télen, az emlékek vakító hófüggönyén át látják a teremtés jóslatát.
Ahogy teremtőnek fájhat a soha, úgy talán nem fáj más, csak az elveszített testrész, így fáj az a versről leszakadt lélek is, és fáj az örökre is, de kábít az esélyek kibogozhatatlan csomója, az álmodott világ beavatatlanok elől mindig elzárt mirákuluma is. A keletkezés titka, mit nem fejt meg soha a teremtő sem, s küzd a mulandóság árnyával, életen innen és túl, magával megkötözötten, egyre élesedő, sárga ráncokkal az arcon, míg végleg üres lesz földi porhüvelye. Évszakok követik lépteit, nem ő az évszakokat, mert ő az ötödik évszak, a négy vonósegyüttese szólal meg egyszerre hangjában, míg kimondja a mondókában a négy évszak-gyerek: anyánk, engedj hattyúként szállanunk, távozzon tőlünk a bánat! Hattyúröptű évszakot álmodom ilyenkor, Svédországban, fenn, északon, ahol hosszú a tél, s a sárga napfényben mókus futkároz a fenyőn. Az ablakból kilátni rá, megenyhül a februári hideg, s Bellman-verset fütyül a délelőtt.
