"megfricskáz az idő, s örökre kikerül"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 15. (557.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A táj megnyitása
Varga Melinda
A vers lázbeszéde - Beszélgetés Farkas Wellmann Endre költővel
TŐKÉS ORSOLYA
Magyar színészet kisebbségi sorban
Szabó Róbert Csaba
A bölényvadász (regényrészlet)
Balázs Imre József
Kommentár Weöres Sándorhoz
Varga Melinda
Versei
KILYÉN ATTILA ÖRS
Rövidprózái
OSVÁTH GÁBOR DEZSŐ
Arcomat
Hiánygazdálkodás
MARIO WIRZ
Versei
SZILÁGYI KÁLMÁN
Szilágyi Domokos zenei műveltségéről
SZILÁGYI DOMOKOS
Az ég, az ég
Szőcs István
...hümmögve körüljárni Kolozsvárt
Egyed Emese
Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Ungvári László Zsolt
Zsebóra
Antal Balázs
Átrendezkedés
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - MEPHISTOFAUST
Hírek
 
Ungvári László Zsolt
Zsebóra
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 15. (557.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

Kínai papiruszként hull a földre a diófalevél a közelgő télbe csavarodó ágról, mintha Pieter Brueghel végleges, utolsó ecsetvonása lenne a decemberi tájat illusztráló festményen. Az idő zsebóra. Elfér a hóhullató évtizedekre emlékező, kopott, barna télikabátban. Nem vagyok benne a külső időben, végtelenített, belső másodperceimet élem. Óramutatók nincsenek itt, csak a fölöttem őrködő tél nyugodt, óriás madárszárnya; vagy esti sétaút Óceániában, narancsszínű szerelemben – szómágiával visszalopni megfutott nyarat, míg kigyúl a lélek körül a soha nem változtatható jelen, az öröklét vörös gyertyafénye.
Az elméből kilőtt gondolat az űrig vágtázik, mint csillagközi ló, végül a Plútón át a Földre tér, csak ez a bolygó lakható számára. A világegyetem talán végtelen, a gondolat üstökösként repül benne, de végül zuhannia kell, mert az  ész műszere véges sebességet mér. De a szellem elpusztíthatatlan, akár az afrikai bennszülöttek dobverésében pergő fekete ritmus, vagy a sámánizmus ezer formában, s a létben oszthatatlan  egyként, látomásos, indián angyalként feltűnő orákuluma, vagy a síró Mária-szobor fejthetetlen rejtelme. E földtekén egyenlő az apró, eső elől bolyba búvó, gyűjtögető hangya és az írótollát és kardját élező sokezer éves ember, akaratának csóvás szeszélyeivel együtt él az öneszmélés helyett égi harmóniával, a körkörös áramlás törvényével áldott bogárral.
A Hold párkányán könyöklök, és csillagderengésű éjszakákon a földgolyóra tekintek, az óriás teremtő által növesztett világfán pörög megállíthatatlanul milliárd földgolyó. Mindenkinek jut belőle egy magángolyóbis, csak általa tehető lakhatóvá, a világűrből csak Az a tekintet figyel, az örökkévaló, üzenet jön az eltávozottak fehér tintával írott leveleiben, lapoznak valahol egy világkönyvet, a hóhullásban soha nem hallott költők tollából szivárog a jövendő verssora, az egyetlen, éltető, északi lányszerelemről.
Kilódulok az utcalámpa sugárkévéje alól az esti, sötét hóhullásba, a gondolat kifutópályáira, s hívnak nyugtalanul ködös kikötőkből, tengerek márványló, hideg habján imbolygó hajókról a tél kék szemű, sirályokkal röpülő asszonyai. Ezer arcuk van – ahány változatlan arc, annyi borostyánba menekített élet, s ha tükörbe nézel, magad vagy, de a képmás megsokszorozza magát.
A tél kérlelhetetlenségében szarvasléptű álmod erdőrengetegében ébredsz a szunnyadó istenségre, a konok, fehér ragyogás feledhetetlen. Jorge Luís Borges erekkel futtatott öreg keze csillámló földgömböt pördít a világköltészet mesterének mozdulatával; megállítja – hüvelykje óceánok jegében áll pár pillanatig, majd görög oszlopcsarnok nőszobrához ér, a Szamothrakéi Nikéhez. Döbbenetben ül óriás íróasztala előtt, pörögnek szemében a valaha volt, eltűnt népek legendás alakjai. Végül megszólal, ma már ismeretlen, eltűnt nyelven: ahány arcod van az ősi legendáriumokban, annyi életed lesz a jövendő krónikáiban. Minden megíratott már, múltad létezett élted előtt, és halálod már évezredek óta megtörtént. Fejlődj, alakítsd az anyagot magad hasonlatosságára, a bűnös szent(ek) nevében. Porból ki vétetett, oda lészen útja, ne feledd, iránytűd a pokol országát nyitja meg előtted, de a purgatóriumban döntetsz el.
A Borges-mágia rajzolja ki az esti olvasólámpa fényében a könyvtárat, tűnődik a fény, végül átvilágítja az egész termet, a törékeny lepkét az asztalon, és sercen a hófehér papíros, az örökkön betölthetetlen – a védő s gyötrő szerelem, míg útrakel a mondat, s a gyönyörben formált betűben föllobban a lélek, testet öltvén. Paranccsá lett fülemben a hang, súgja, térj vissza társaidhoz, kikben a változatlan, öröklét-célhoz erősödött a romlandó test, kifáradván, építik a vers végtelen országát, ahol a mindenség egy költemény végtelen változatának álma talán; mint mélyhegedű, zeng bennük a múlt vonószenekara, s télen, az emlékek vakító hófüggönyén át látják a teremtés jóslatát.
Ahogy teremtőnek fájhat a soha, úgy talán nem fáj más, csak az elveszített testrész, így fáj az a versről leszakadt lélek is, és fáj az örökre is, de kábít az esélyek kibogozhatatlan csomója, az álmodott világ beavatatlanok elől mindig elzárt mirákuluma is. A keletkezés titka, mit nem fejt meg soha a teremtő sem, s küzd a mulandóság árnyával, életen innen és túl, magával megkötözötten, egyre élesedő, sárga ráncokkal az arcon, míg végleg üres lesz földi porhüvelye. Évszakok követik lépteit, nem ő az évszakokat, mert ő az ötödik évszak, a négy vonósegyüttese szólal meg egyszerre hangjában, míg kimondja a mondókában a négy évszak-gyerek: anyánk, engedj hattyúként szállanunk, távozzon tőlünk a bánat! Hattyúröptű évszakot álmodom ilyenkor, Svédországban, fenn, északon, ahol hosszú a tél, s a sárga napfényben mókus futkároz a fenyőn. Az ablakból kilátni rá, megenyhül a februári hideg, s Bellman-verset fütyül a délelőtt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében